Fiatal irodalom- és kultúratudósként sok mindent elértél a tudományos életben. Amellett, hogy kritikus, oktató, ösztöndíjas szerkesztő és az MTA köztestületi tagja vagy, megjelent két jelentős könyved, tavaly pedig elnyerted a Magyar Írószövetség Debüt-díját. Honnan ered ez az érdeklődés és tudományos igény, illetve mit kell tennie meglátásod szerint annak, aki most indul a kutatói pályán, hogy sikereket érhessen el és kitartó legyen?
Elsősorban az a kitartás, amelyet a kérdésedben is említesz: a kutatói pályának mindig megvoltak a nehézségei, és az ember nagyon könnyen ingadozik a szeretem-nem szeretem kedélyállapot között ezzel kapcsolatban. Nyilván végig kell járni az utat, amíg az ember inasból valódi kolléga lesz, de ez utóbbi sem jelenti azt, hogy megszűnne tanulni az addigi mestereitől, tanáraitól – főleg, ha olyan szerencsés helyzetben van, hogy egy valódi szellemi műhely része lehet, számomra ugyanis az ELTE Általános Irodalomtudomány Kutatócsoportja ilyen. És hogy a tudományos pálya mellett döntöttem, e csoport tagjainak oroszlánrészük volt benne, mert a szemináriumokra, előadásokra mindig behozták az őket aktuálisan foglalkoztató kérdéseket is, így már egyetemistákként kaphattunk ízelítőt abból, amit a kutatói életpálya magában foglal. Aztán a doktori képzésem kezdetén az Általános irodalomtudomány program tárgyai mellett Kállay Gézának köszönhetően – aki akkor az irodalomtudományi doktori iskola igazgatója volt, és aki ma már sajnos nincs köztünk – elkezdődött egy szorosabb együttműködés a különféle programok hallgatói között. A TRANS-szeminárium elnevezésű alkalmakon ott ültek a germanisták, az anglisták, a romanisták és mi, magyarosok. Igazi közösségteremtő kezdeményezés volt, belepillanthattunk egymás munkájába, megismerhettük a másik olvasásmódját, képet kaptunk abból a hagyományból, amely felől ő a szövegekhez közelít. Nem mellesleg a TRANS együttműködéseket is eredményezett, a Tiszatáj folyóiratba készített médiumarcheológiai és kultúrtechnikai blokkok nem jöttek volna létre, ha nem alakul ki egy olyan szellemi közeg, amelynek tagjai részt vesznek a fordításokban, lektorálásokban.
Egy másik momentum, amely a kutatói pálya felé terelt, még nagyon az egyetem elejéről: elsőéves magyar BA-s hallgatóként a Bevezetés az irodalomtudományba tárgy Ringvorlesung-jelleggel bírt, vagyis kétalkalmanként váltották egymást az előadók: a harmadik alkalommal Kulcsár Szabó Ernő tartott irodalom- és kultúraelméleti „bevezetőt”. Alig fogtam fel belőle valamit; harmadik hét az egyetemen, és totál ismeretlen nevek tömkelege Lévi-Strausstól Derridán át Jaußig, de annyit értettem, hogy ez fontos, és volt az egészben valami hihetetlenül vonzó, ami felkeltette bennem a megértés vágyát. Elmentem a könyvtárba, és a lejegyzetelt nevek műveit elkezdtem kikérni – azóta nincs megállás, azt hiszem.
Hogy a kitartás mellett még mire van szükség? Érdemes megtalálni az egészséges egyensúlyt az önjáróság és a csapatmunka között. Persze a bölcsészet magányos tevékenység, hiszen egyedül olvasunk és egyedül írunk – de nem egyedül magunknak csináljuk. Fontos, hogy az azonos területen kutatók tudjanak kapcsolódni egymáshoz, képesek legyenek együtt gondolkodni amellett, hogy természetesen mindenki csinálja a saját szerelemprojektjét. Ez nyilván a pálya kezdetén még nehéz, amikor az ember az első komolyabb kutatását végzi – nemhiába slágertémája a nagyobb nemzetközi, felsőoktatással foglalkozó blogoknak a PhD-hallgatók mentális egészsége, hogy mennyire egyedül érzik magukat és hogy mennyire ráfeszülnek az eredményekre –, de az látszik, hogy a magányos farkasoknak manapság egyre kevésbé áll a zászló.
2019-ben jelent meg a Sigmund Freud és Jacques Lacan papírgépei című könyved az Előretolt Helyőrség kiadásában. Öt évet dolgoztál az értekezésen, amelyből a könyv íródott. Mi inspirált a kezdetekben? Láttál magad előtt akár hazai, akár nemzetközi előképeket, amelyek/akik iránymutatók voltak számodra?
Az inspiráció itt is az értetlenségből jött; amikor egyetemistaként elolvastam Lacan XI. szemináriumát, amely A pszichoanalízis négy alapkoncepciója címet viseli, nagyon keveset értettem belőle, de ez a könyv minden szempontból annyira más volt, mint amit eddig olvastam, hogy meg akartam érteni a szerző gondolkodását. Elkezdtem egyre többet olvasni tőle, és hozzávettem a szemináriumaihoz azokat a Freud-műveket is, amelyekre hivatkozik. Kezdett összeállni a kép, és akkor jött a Friedrich Kittler által megkezdett német médiaelméleti nézőpontból vett értelmezése a lacani elméletnek: hirtelen az addig obskúrus passzusok elkezdtek értelmet nyerni, a Kittler-követők tanulmányait olvasva pedig arra jöttem rá, hogy tudnék hozzájuk ezen vagy azon a ponton kapcsolódni, tovább tudom vinni azokat az irányokat, amelyeket ők kialakítottak.
Itthon inkább csak azt a hiányt láttam, hogy nincs egy magyar nyelvű Lacan-monográfia, az érdeklődés viszont megvolt a szakmában a téma iránt, mert mégiscsak egy gyakran hivatkozott életműről van szó, amely – úgy látom – ma is sokaknak érdekes, csak nehéz hozzáférést találni hozzá. Ezért lett a könyvnek egy olyan küldetése is, hogy az elmúlt húsz év német médiatudományi eredményeit is kommunikálja Lacannal kapcsolatban a honi olvasóknak. Nagyon élveztem dolgozni rajta, a konzulenseim – Kulcsár-Szabó Zoltán és Bónus Tibor, aki utána a könyv szerkesztője is lett – rengeteget segítettek, és a szakmai recepciója is azon konszenzus felé ment, hogy ez egy fontos és sokak számára revelatív mű.
A mai tudományos beszédmód egyik meghatározó fogalma az interdiszciplinaritás, amelynek a munkásságodban is kulcsszerepe van. A médiaelméletként interpretált pszichoanalízis mellett például a médiafilozófia is nagy hangsúllyal van jelen a szövegeidben. Hogyan kerültél kapcsolatba a filozófiával? Mit gondolsz, milyen szerepük van a fiatal generációk tudományos életében a filozófiai stúdiumoknak?
Az én irodalomtudományos képzésemben végig jelen volt a kultúratudomány miatt a filozófia. És mivel a lehető legtöbb oldalról meg akartam érteni olyan irodalomelméleti irányzatokat, mint a strukturalizmus vagy a hermeneutika, ezért gyakran átjártam a Filozófia Intézetbe is, ahol Kelemen János és – a nemrég elhunyt – Fehér M. István előadásain és szemináriumain vettem részt. Én nagyon támogatom azt, hogy az irodalmároknak legyenek megalapozott filozófiai ismeretei is: igaz, hogy a filozófusok máshogy olvassák a szövegeket, mint mi, de mégiscsak arról lenne szó, hogy az irodalmi szövegek is egy adott kor kérdésfelvetéseit is képesek színre vinni, miközben a mi aktuális helyzetünkből kérdezve őket, tudnak válaszolni. Ahhoz, hogy az ember képes legyen kérdezni, hovatovább releváns kérdéseket feltenni, elengedhetetlen a filozófiai jártasság.
A kortárs kritikai élet aktív résztvevőjeként vezetted a FISZ kritikaműhelyét, kritikáid pedig rangos irodalmi folyóiratokban jelennek meg. A mai irodalomkritika helyzetéről komoly elemzéssel értekeztél Parti Nagy Lajos Létbüfé című könyve kapcsán, kapcsolódva a Mohácsi Balázs és Lapis József kritikái által kiváltott élénk vitához. Hogyan gondolkodsz általában a kortárs irodalomkritikáról?
Vannak kedvező és nem annyira örvendetes trendek. Utóbbiak közé tartozik, hogy amúgy kimagaslóan jó szövegértő fiatal vagy nem annyira fiatal kritikusok elkezdenek bizonyos dolgokat számonkérni irodalmi szövegeken, amelyekről azok nem biztos, hogy gondolnak valamit, vagy kevésbé állítják az adott tematikát a fókuszba. Ez amellett, hogy az én szájízem szerint egy fokkal ideologikusabb olvasatokat eredményez, mint az szerencsés, nagyon sokszor a gyanú hermeneutikáját viszi túlzásba: vajon mit leplez el a szöveg? Erről vagy arról miért nem beszél? A kisebbségi létmód vagy a természetvédelem ma slágertéma, ezzel pedig semmi probléma nincs, számos remek queerelméletes vagy posztkoloniális kritikai tanulmánykötet jött ki az utóbbi években nemzetközi viszonylatban, amelyek komolyan véve a kritikát mint olyat, a tudománytól – legalábbis attól a fajtájától, amelyet én nagyra tartok – idegen aktivizmust magát is kritika alá vette. A természethez való viszonyunkat tárgyaló monográfiákról nem is beszélve, amelyekből egyébként izgalmasak tudnak lenni azok, amelyek az említett irányzatokkal vegyítik saját vizsgálódási területeiket, hiszen a mi nyugati természetfogalmunk kulturálisan meghatározott, ennyiben pedig mindig izgalmas összeolvasni azt az idegenségképekkel – hiszen a természet is, a kultúra felől tekintve egy queer, furcsa dolog. De néha ezek a szempontok (és nem csak itthon) erőszakosan vannak számonkérve az irodalmi szövegeken, így bizonyos esetben olyasmi érzése is lehet az embernek, hogy akkor kaphat egy mű szakmai elismertséget, ha valami markánsat gondol a kisebbségi létmódról vagy a természetvédelemről – mintha egyébként más lényeges kortárs témáink nem lennének –, vagy ezekről „helyesen” nyilatkozik meg.
Örömteli viszont, hogy egyre sokszínűbb az online térnyeréssel azon fórumok palettája, ahol közölnek minőségi kritikákat. Ezt a sokszínűséget úgy értem, hogy megvan a helye a tudományos kritikának, a szélesebb közönségnek szóló recenzióknak és kritikáknak, az ajánlóknak is. Ha az ember elkezd írni valamiről, és eldönti, hogy ezt milyen stílusban teszi, már nem csak 3–4 periodika lebeghet a szemei előtt. Szintén kezd szárnyra kapni az ún. világirodalmi kritika, amelynek hiányát Zelei Dávid még az előző évtizedben mindig fájóan emlegette: az 1749 portálon most végre fel tudta pörgetni ezt, a fontos és friss magyar nyelvű fordításokról általában ők közölnek először terjedelmesebb, belemenős kritikákat, amellett, hogy a klasszikusok újraolvasásainak is helyet biztosítanak. Szintén nagyon jó fejleménynek tartom, hogy a fiatal irodalmárok bátran írnak kritikákat, ez azt is jelenti, hogy bármi legyen is a kutatási témájuk, foglalkoztatja őket a kortárs irodalom – nem beszélve arról, hogy egyre kelendőbbek a fiatal kritikusok, nem arra rendezkednek be a folyóiratok, hogy egy-két-három „sztárkritikust” leigazolnak magukhoz.
Említettem, hogy a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. oktatója vagy. Hogyan és miért kerültél kapcsolatba a KMTG-vel és milyen perspektívát látsz benne a jövőt illetően?
Kritikusmentorként kerültem az Elek Tibor vezette kritikusi műhelybe, ahol tavaly végzett az első „osztály”. A hallgatók nagyon tehetséges fiatal kritikusokká formálódtak, emellett pedig a mentortársaimban is okos, érzékenyen olvasó kollégákat ismertem meg. Említettem, hogy az ember ezen a pályán nem szűnik meg tanuló lenni; ez itt is igaz, rengeteget tanultam az itteni kollégáimtól mind a kritikaírásról, mind az irodalomról. Mivel a határon túli tehetségek fejlesztése kiemelt feladata az akadémiának, ezért az én, kissé az anyaországra korlátozódó olvasottságomhoz sokat hozzátettek az erdélyiek, de még inkább a kárpátaljaiak – utóbbiak egy terra incognitát hoztak közel hozzám.
Fontosnak tartom az akadémiai működését, mert nagyon különböző hagyományokból érkező fiatal tehetségek gyűjtőhelye, emiatt pedig olyan beszédmódok, tónusok is képviseltetik magukat, amelyekkel más műhelyeknél nem igazán lehet találkozni vagy legalábbis nem úgy: ha már említettem a kárpátaljaiakat, az ő szociografikus diskurzusaik merőben különböznek attól, amelyet az anyaországi fiatalok dolgoznak ki a műveikben.
Amit még kiemelnék az akadémiai ténykedésemből, az a szerkesztői tevékenység: komoly kiadói munka folyik nálunk, profi csapattal, és nagyon örülök, hogy lehetőségem volt Farkas Árpád utolsó, életében megjelent kötetét, a Nem ilyen lovat akartamot szerkeszteni, ahogy szintén komoly intellektuális kihívást jelentett Makkai Ádám utolsó műve is a maga többnyelvűségével. A szépirodalmi kiadványaink mellett nagyon örülök annak, hogy értekező prózát is megjelentetünk, például Kabdebó Lóránttól, Pécsi Györgyitől és Falusi Mártontól – jó a szerzőkkel együtt gondolkodni, örülök, ha tudok nekik új szempontokat ajánlani egy-egy tanulmányukhoz.
Mit vársz el a KMTG oktatójaként a diákjaidtól, illetve milyen lehetőségeket látsz számukra a kortárs irodalmi életben?
Nagyon örülök, hogy itt is taníthatok irodalomelméletet – igaz, a Covid–19 átalakította ezt a kurzust távoktatássá, így elveszett a közös szövegolvasás legfőbb varázsa, amikor egy térben, órákig beszéljük meg egy-egy szöveg tétjét és tesszük helyre a kérdéses részeket. Mindenesetre nagyon örülök, hogy Orbán János Dénes fontosnak tartja az alapvető irodalmi ismereteket a pályakezdők számára. Sokan gondolják őt elméletellenesnek, pedig ő az ezt érintő nyilatkozataiban arra célzott, hogy az olvasóknak ne kelljen átrágni magukat a bölcselet valamennyi jelentősebb művén, hogy megértsék, miről is írnak ezek a fiatalok. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a szépíróinknak ne kellene hallaniuk például a recepcióesztétikáról, amely segíthet nekik olyan alapvetések tudatosításában, hogy az irodalmi mű nem önmagában áll, az mindig megérkezik egy térbe attól függően, hogy a hagyománnyal milyen kapcsolatot ápol.
Hogy rákanyarodjak a saját három mentoráltamra: Ráday Zsófia és Fehér Enikő két tehetséges fiatal szerző, és szerencsére kellőképp önjárók is. Rövid egymásra hangolódási periódus után szerintem remek munkadinamikát sikerült kialakítanunk, mindkettő a debütkötet kapujában áll. Pataki Tamással az elmúlt másfél évben az új regényén dolgoztunk, nemrég nyújtotta be a kiadónak a kéziratot, és bízom benne, hogy minél hamarabb meg fog jelenni – legalább annyira szokatlan, mint a Murokffy-könyv, de teljesen máshogy. Az íróakadémiával szemben volt egy elég masszív ellenszenv, és annak örülök, hogy a szélsőséges hangok, melyek azt javasolták, hogy az itteni szerzőket ne közöljék, szigeteljék el őket, nem találtak a szakmában egyetértésre. Enikő, Zsófi és Tamás is sok helyre kap meghívást, számos fórumon publikálnak, és a pályázatokon is jól szerepelnek.
Több fiatal alkotó kötetének is szerkesztője voltál, mint Pataki Tamás, Polgár Kristóf vagy Regős Matyás, melyekről azt mondtad, hogy „három teljesen különböző, de krafttal teli versbeszédet fognak hozni”. Kritikusként milyen szempontok alapján mérlegelsz ilyen esetben, milyen fokmérői vannak számodra annak, hogy melyik kötet a jó?
Kritikusként azt mondanám, hogy világosak-e azok a tétek, amelyeket a kötet mozgatni akar, hogy gondol-e valamit az irodalomról, a világ aktuális diskurzusairól és saját magáról is, hogy akar-e valamifajta változást előidézni gondolkodásilag, esztétikailag, és ezt sikerül-e végrehajtania. Ezért mondtam fentebb, hogy nekem a divatok felőli számonkérés nem kimondottan szimpatikus, annak vagyok a híve, hogy a művet a saját maga által felállított keretek alapján ítéljük meg, illetve annak alapján, hogy miként gondol a hagyománnyal és a kortársakkal dialógust folytatni. És hadd jegyezzem meg, hogy vannak dicső bukások, értékelendő csődök is, amikor a versbeszéd vagy a regényszöveg tud arról, hogy nem sikerült végrehajtania a maga elé kitűzött célt. Ha ilyenkor a szerző nem alibizik, hanem a kézirat elkészítésekor ezzel tisztában van, és úgy zárja azt le, hogy erre képes reflektálni, abból nagyon izgalmas dolgok tudnak születni.
A nemrég bemutatott Magyar irodalmi művek 1956–2016 című lexikon szócikkírója és a szerkesztőbizottsági tagja voltál. Hogyan emlékszel vissza a munkafolyamatra? Milyen többletet adnak számodra ezek a vállalások?
Azt hiszem, én voltam a szerkesztőbizottság legfiatalabb tagja, és ez kezdetben kicsit feszélyezett. Ott ültem Márkus Béla, Ács Margit, Vasy Géza mellett, és hallgattam, ahogy 40-50 éve megjelent művek kontextusairól beszélnek, ebből pedig rengeteget tanultam. Van a hivatalos szakmai, filológiai diskurzus, hogy egy-egy mű miért olyan lett, amilyen, miért ment egyik vagy másik irányba a recepciója, és akkor ezektől az emberektől rengeteg dolgot hallottam a kiadói működésekről, az irodalmi nyilvánosság kulisszái mögött végbement folyamatokról. Emellett természetesen – és valószínűleg ezzel a lexikon valamennyi olvasója is így lesz – rengeteg új művet és szerzőt ismertem meg. Más szempontból is öröm volt a munka, például sokat segített a kritikaírásban: nem lehetett ugyanis túllépni a hatezer leütést, és amennyire csak tudtam, muszáj volt érthetően fogalmazni; ennek a három évnek a hatása a rövidebb kritikáimon szerintem markánsan érzékelhető. És ami fantasztikus érzés: több szerzőtől, akinek a műveiről írtam, kaptam visszajelzést, hogy nagyon örülnek a szócikkeknek, nagyon szépen köszönik, hogy megírtam őket.
Megjelenik mindez a mindennapi életedben is? Hogyan él egy fiatal kutató, milyen rendezvényeket látogat szívesen, mennyi időt tölt el olvasással, folyóiratszemlével?
Főleg szövegek és szerzők között J Úgy értve, hogy napja nagy részét olvasással tölti, és a közösségimédia-felületei tele vannak irodalmárokkal, amikor pedig kimozdul, akkor is javarészt velük találkozik. Nyilván ez egy burokban lét, nem véletlen, hogy az utóbbi időben olyan népszerűvé vált a közéleti beszédmód vagy a szociografikus tendencia az irodalomban. Ez arra is irányulhat, hogy egy kicsit lássunk túl a saját árnyékunkon. Említettem fentebb, hogy megsokasodtak az irodalom fórumai, és persze még mindig az eddig is jelentős folyóiratok a mérvadók, de rengeteg trendi online portál is létrejött az utóbbi években. Nekem jó tájékozódási pontot jelentenek a közösségi média megosztásai, mert hiteles képet adnak arról, hogy a közegem mit vagy kit tart lényegesnek. Vannak egyetemi kollégáim, akikkel sokat smsesezünk vagy telefonálunk, így akkor is fel szoktuk hívni egymást, amikor valami izgalmasra bukkanunk.
A Covid–19 egyik kevés pozitív hozadéka volt, hogy a folyóiratok gyorsabban pakolták fel a netre a tartalmukat, többet törődtek a kiajánlókkal is, ezekből a gyors rezümékből pedig rögtön el tudtad dönteni, hogy mi érdekel a lapból. Szintén pozitívum a streamekhez való hozzászokás – remélem, hogy ez marad a továbbiakban is, mert főleg itt a fővárosban hajlamosak egymásra szervezni olyan rendezvényeket, amelyek engem érdekelnek. Ettől még persze nagyon várom, hogy újra együtt üljek a többiekkel a Nyitott Műhelyben, az Óvóhelyen vagy a PIM-ben. Ha valami nem fog hiányozni, azok a Zoomon folytatott konferenciák – teljesen megölik a műhelyhangulatot, nem is beszélve arról, hogy az utána való kötetlen, sör melletti beszélgetések, tehát a levezető szekció nélkül valahogy lezáratlanok maradnak, így ilyen értelemben is marad az emberben hiányérzet utánuk.
Idén jelent meg A grammatika érzéketlensége című könyved. Talán vakmerő kérdés, de érdekelne, hogy dolgozol-e jelenleg valamilyen könyvön, milyen témákkal foglalkozol jelenleg?
Egyáltalán nem vakmerő. Az első könyvem viszonylag sokat volt parkolópályán, másfél évig vártam egy kiadói lehetőségre. A kritikakötetem pedig az elmúlt tíz év írásaiból válogatott, szóval két–három éve érlelődik nemcsak gondolatilag, de szövegszerűen is egy új projekt. Az utóbbi években itthon is egyre népszerűbb ökokritika áll majd a fókuszában, és három nagyobb részre osztva tartalmaz esettanulmányokat. Az elsőben irodalmi, illetve bölcseleti művek révén, a kortárs ökológiai elméletek szempontjából járok körbe interdiszciplinárisan, illetve diskurzusok kölcsönhatásában olyan fogalmakat, mint a gondozás, a bomlás, az újrahasznosítás, az elszigeteltség vagy a krízis és a szuverenitás. A második részben a modernség magyar költészeti hagyományának egy lehetséges ökológiacentrikus narratíváját vázolom fel leginkább az organikusság és anorganikusság kapcsolata mentén a versbeszédben, illetve a művek által tematizált formában. A harmadik rész a prózára koncentrál, és annyiban szolgáltatja a jelen egyfajta genealógiáját, hogy igyekszik rákérdezni arra, milyen történeti antropológiai feltételek és kulturális minták mentén viszonyulunk ahhoz, amit manapság divat ökológiai krízisnek, katasztrófának hívni. És még mielőtt valaki félreértené: nem vagyok klímaváltozás-tagadó, és ezeket a sorokat is Budapest tüdejéből, a XII. kerület egyik erdős részének erkélyéről írom. Ami ezen a téren a célom lehet a könyvvel, az pusztán annyi, hogy a jelenségről való történeti és kortárs beszédmódok vizsgálatával, kritikájával megpróbáljam növelni a komplexitását az erről szóló közbeszédnek, azt is szem előtt tartva, hogy a természetnek a romantikától örökölt ideái még nagyon is velünk élnek.
