Pál-Lukács Zsófia: „Nem kívánkozom a dolgok sűrűjébe” – interjú Papp Attila Zsolttal

2021. november 02., 07:08

Eléggé szerteágazó az érdeklődésem, nagyon sok minden foglalkoztat – mondta Papp Attila Zsolt egy interjúban Varga Melindának. Ez a sokféleség a munkáiban is jól látszik: költő, a kolozsvári Helikon film- és interjúrovatának szerkesztője, a Főtér munkatársa, korábban főszerkesztője, a Filmtett munkatársa. Jellegzetes stílusú publicisztikáival is gyakorta találkozhatunk a különböző fórumokon. Saját elmondása szerint bizonytalan(kodó) alkat, óvatos, mélabús.

Papp Attila Zsolt - Fotó: Szentes Zágon

– Eszembe jutott egy Irodalmi Jelenben megjelent írás, amelyben ritka irodalmi figurának neveztek Téged. Elismert alkotója vagy a magyar irodalomnak. Hogy érzed magad benne, milyennek látod a kortárs irodalmi életet?

– Néha úgy érzem, nagyon is érdekel az, amit irodalmi életnek nevezel, néha viszont épp ellenkezőleg, hogy túlságosan is magányos vagyok; nem feltétlenül negatív értelemben, hanem úgy, hogy nem kívánkozom a dolgok sűrűjébe, sőt kifejezetten azt szeretném, ha békén hagynának. Valószínűleg mindkettő igaz, csak más-más síkon. Ennek a kettősségnek az illusztrálására mondom el, hogy introvertált ember lévén, az elmúlt másfél év teljes, majd enyhébb izoláltságát meglehetősen jól vészeltem át, nyugodt és – magamhoz képest – termékeny időszak volt az életemben – de amikor idén tavasszal végre, először ebben a pandémiás időszak alatt, részt vehettem egy írói turnén, az felszabadító élmény volt.

Mivel jobbára hiányzik belőlem a szervezőkészség, az irodalmi életnek – egy egészen vékony szeletét leszámítva – nem annyira alakítója, inkább csak „elszenvedője” vagyok: ha hívnak, megyek, ha keresnek, válaszolok, ha látok fantáziát valamiben, beszállok. Olyan ember vagyok, aki szívesen van együtt más hasonszőrűekkel, de csak akkor, ha kedveli őket, kicsit ilyen epikureus módon: van néhány ember, barátok, jó ismerősök, idősebb és fiatalabb pályatársak, akikkel elmennék a világ végére – de hogy ezen kívül milyen az „irodalmi élet”, nem nagyon tudom. Létezik olyan kör, amit szellemi otthonomnak érzek, de elég szűk. Kicsit élhetetlen is vagyok, azt hiszem, ilyen szempontból, de ennek, hátrányai mellett, kétségkívül megvan az az előnye, hogy sosem kényszerülök olyasmit csinálni, amit egyébként ne csinálnék. Figyelek, észlelem a feltűnőbb mozgásokat, az egymásnak feszüléseket, sérelmeket is, amelyekből régebb mintha kevesebb lett volna. De hát régen minden jobb volt.

Papp Attila Zsolt | Nagypénteki lassú
Nem az bánt, lányaim, hogy én. Velemaz lesz, mint mindannyiunkkal: egyszerkimúlok, reménykedem, férfihozméltón, ágyban, párnák közt, arcomona megalázottság alig-halványpírjával.

 

– A láthatatlan háború című versedben teszed fel a kérdést: „Ki tartja számon […]/ hogy hol jártunk és milyen emberekkel”. A te utadat már költői indulásodkor is vonzó irodalmi és emberi közeg jellemezte, meghatározó a kapcsolódásod az Előretolt Helyőrséghez. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra, illetve mennyire tartod jelentősnek az Előretolt Helyőrség akkori szerepét?

– Az akkori Előretolt Helyőrséghez való kapcsolódásom elég jól példázza azt, amit az imént mondtam: úgy voltam benne, hogy ki is lógtam belőle. Nem azért, mert máshova „lógtam bele”, hanem mert nehezen viselem a csoportos mozgásokat. Ezért ma sem tudom egészen biztosan, hogy azért nem tartoztam egyetlen jól körülhatárolható irodalmi nemzedékhez sem, mert így jártam, vagy pedig mert eleve idegenkedtem a generációs rajzásoktól. A Helyőrség azonban – számomra – nem generációs keretet jelentett, hanem annál szélesebb, korosztályokon, sőt ízlésirányokon átívelő ernyőt, ami alá még én is befértem. Frissen Kolozsvárra került, eléggé csetlő-botló, helyét kereső, verseket író fiatalemberként rengeteget számított, hogy az a kör befogadott, ma is büszke vagyok rá, hogy az első három kötetemen ott szerepel a Helyőrség logója. A kilencvenes évek végén vagyunk, ez már a „konszolidálódó” Előretolt Helyőrség időszaka, túl a kezdeti, elismerésért vívott csatákon, és ez a periódus néhány évig még belenyúlt a kétezres évek első felébe. Felszabadult, inspiráló, erős hatású közeg – talán túlzottan erős is, amelynek a hatását, az egyéni hang megtalálása érdekében, helyén kellett kezelni később. Daliás idők, mondanám, ha nem lenne mindig gyanús, amikor valaki azt az időszakot jellemzi így, ami éppen az ifjonti éveire esett.

 – Generációs kapcsolódásaidat meghatározza, hogy a Helikonnál dolgozol. Miként kerültél munkakapcsolatba a folyóirattal?

 – Ahogyan az elmúlt harminc évben Erdélyben induló fiatal szerzők majd mindegyike: beküldtem az írásaimat, és közölték. Amikor egyetemistaként Kolozsvárra érkeztem, kevés dolgot tudtam (az úgynevezett irodalmi életről főként), de azt igen, hogy ha szeretném komolyan venni az írást, és megpróbálkozni a publikálással, akkor a zsengéimmel Fekete Vincéhez kell fordulnom, aki akkor a Helikon pályakezdő tehetségeknek fenntartott rovatát, pontosabban fióklapját, a Serény Múmiát szerkesztette. Ez volt az a fórum – később A nagy Kilometrik, jelenleg Pavilon 420 néven –, amelynek hasábjain nagyon sokan kezdték a pályájukat az elmúlt évtizedekben, szinte mindenki, és örülök neki, hogy ez ma is így van. Úgyhogy elég hamar a szerkesztőség vonzáskörébe kerültem, korábban, mint hogy Szilágyi István, a lap alapító főszerkesztője meghívott volna szerkesztőnek 2008-ban – amiért (és mindenekelőtt a bizalmáért) mai napig nem tudok eléggé hálás lenni.

Ha generációs kapcsolódásokat emlegettél, a Helikon esetében ez úgy közelíthető meg, hogy mintegy másfél évtizede elindult egy nemzedéki fluxus, áramlás, ennek köszönhetően kerültem én is a laphoz, ez a vérfrissítés azóta is folyamatos, és ez vezetett oda, hogy jelenleg valószínűleg a Helikon szerkesztőgárdájának az átlagéletkora a legalacsonyabb az erdélyi kulturális folyóiratprérin. Ez olyan erőforrás, amit vétek lenne kiaknázatlanul hagyni.

– Milyen szerepet kíván betölteni értelmezésedben a Helikon a kortárs irodalmi életben?

– Ez az a kérdés, amelyet minden irodalmi szerkesztőségnek fel kell tennie magának, ha szeretne fennmaradni egy olyan korszakban, amikor az olvasóközönség figyelméért, az információforrások és kulturális impulzusok soha nem látott diverzifikálódása miatt, az eddigieknél jobban meg kell küzdeni. Ki olvas ma irodalmi folyóiratot, hol és milyen formában, ez a kérdés. Én úgy látom, számot kell vetnünk azzal, hogy a folyóirat-szerkesztés klasszikus eszközei már nem elegendők: a Helikon ma már egyszerre jelent – vagy kellene jelentenie – nyomtatott folyóiratot, irodalmi portált, közösségi médiafelületeket, rendezvényeket, a szerkesztőség szűk keretein túlmutató szellemi műhelyt. Ez szépen hangzik, de tudom, hogy mindenki addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ér. Egy olyan lapról beszélünk, amely az előzmények – és már a neve – által is az erdélyi polgári irodalom legjobb hagyományaihoz kapcsolódik, amelynek a Kolozsvár-központúság (ami egy kicsit mindig is Erdély-központúságot jelentett) fontos jellemzője, és igyekszik megtalálni a kapcsolódási pontokat az újabb nemzedékekkel, tendenciákkal – és valamelyest, amennyire lehet, összeegyeztetni ezeket a karakterével.

– A Helikon kolozsvári folyóirat; a te élettörténeted szintén összeér a várossal. Abszolút otthonként tekintesz rá? Hogyan kapcsolódnak ehhez a gyerekkori élményeid?

– Nem vagyok született kolozsvári, a bánsági Lugoson születtem, a gyerek- és kamaszkorom pedig többnyire Gyergyó vidékén – Remetén és Szentmiklóson – telt. Nem hordozom tehát a várost a zsigereimben, folyamatosan tanulnom kell, és néha, amikor „őshonos” kolozsvári barátaimmal beszélgetek, rá kell jönnöm, hogy ez a tanulási folyamat huszonkét év után sem ért véget, és bizonyára soha nem is fog véget érni. Huszonkét év: így kimondva tudatosodik bennem is, hogy az eddigi életemnek több mint felét Kolozsváron éltem le, és az a megrendítő, hogy ez alatt az idő alatt, ha jól belegondolok, soha nem fordult meg komolyabban a fejemben, hogy el is költözhetnék innét. Lám, mégiscsak elkötelezett kolozsvári lettem, jöttment létemre is, nem tudnék alkalmasabb helyet mondani az állandó otthonlétezésre a magam és a családom számára. Erdélyben legalábbis, elmenni innen pedig soha nem is akartam. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy néhány éve nem Kolozsváron élek a szó szoros értelmében: a családommal egy, a várossal gyakorlatilag összenőtt községbe, Kisbácsba költöztünk, ami egyszerre képes biztosítani a falusi élet illúzióját és az urbánus létforma előnyeit. És mivel a gyerekkoromat is érintette a kérdésed, azt is elmondom, hogy kolozsvárivá válásom mellett és ellenére egyre inkább foglalkoztat a Bánságnak az a világa, amelyből gyerekként kiszakadtam, írói-költői feldolgozás szintjén is – de erről egyelőre nem mernék többet mondani.

– Publicisztikádban megjelenik a régióhoz és helyhez kötöttség, szemben az világpolgársággal. Elhatározás kérdése volt, hogy Kolozsváron maradtok?

– Igen, egyetemi éveim alatt egyre erősebbé vált bennem az elhatározás, hogy itt képzelem el a jövőmet. Bár ez így nem pontos: valahogyan mindig is természetesnek vettem azokban az években, hogy Kolozsvár lesz az otthonom. Emlékszem, negyedév végén ültünk Zsuzsával, a későbbi feleségemmel egy kiskocsma teraszán, és olyan magától értetődően nyugtáztuk, hogy „jó, hát akkor itt fogunk élni”, mintha ez sosem lett volna kérdés, pedig akkor még semmilyen biztos kapaszkodónk nem volt. Szilágyi Pista bácsi mondogatta anno, hogy Kolozsvár azért jó hely egy pályakezdőnek, mert olyan város, amelynek nincs „legnagyobb írója”, „legnagyobb költője”, hiszen minden második sarkon beleütközhetsz egy „legnagyobba”, ezért aki itt megmérettetik és helyt tud állni, annak később is helye lesz az irodalmi, kulturális szcénán.

Hogy ez a helyhez-kötöttség tükröződik a publicisztikámban is? Lehetséges, bár újabban nem nagyon írok publicisztikát, ami gyökeresen más műfaj, mint a költészet – de igen, valószínűleg az érdekel inkább, ami körülöttünk, velünk történik, az ember nem bújhat ki a bőréből.

– Költészetednek is kiemelt szempontja az otthonosságban való megnyugvás, szemben „az idegenség telephelyeivel”. Szenvedélyesen érdekel a víz, a tenger, Atlantisz vagy Velence, melyre a köteteid címe utal. Hasonló ez Borges Az Alef című elbeszélésében szereplő értelmezéssel, miszerint a tenger a „mindent” mutatja meg, a megfoghatatlan világegyetemet, ami összeér a kozmikussal?

– Erre legszívesebben egy tautológiával válaszolnék: a tenger az tenger. Megpróbálom mégis: a tenger (és az óceán, a „tengeróceán”, Bariccót idézve) maga a megszelídíthetetlen, az átláthatatlan és a titokzatos – akár a homoksivatag vagy a csillagos ég. Költőisége abban áll, hogy leginkább a költői nyelv segítségével lehet beszélni róla, metaforákban, szóképekben, lírai sejtetéssel; és persze természettudományos, leíró nyelvezettel, ami szintén roppant érdekes, de az érzékelés és a gondolkodás egész más síkjait kapcsolja be. És maga az idegenség, mert hiába vannak ismereteink, adataink, tapasztalataink róla, mindezek unalmasnak tűnnek a kiismerhetetlenségéről alkotott képzeteink mellett, amelyek miatt annyian álmodoztunk arról kamaszkorunkban, hogy majdan tengerészek leszünk (én túl lustának és puhánynak bizonyultam ehhez, de mai napig képes vagyok lelkesedni az olyan vízi teljesítményekért, mint a Fa Nándoré).

Vagyis olyanformán idegen a tenger is, mint a költészet, amellyel szemben szintén felfüggesztjük a megértés közvetlen, mindennapi feltételeit. Merthogy én azt gondolom, a költészet definíciójához hozzátartozik, hogy a vers az, amit nem lehet másként elmondani; amit másként, más nyelvi regiszterekben is el lehet mondani, meg lehet fogalmazni, ki lehet fejteni, és nagyjából ugyanazt az eredményt kapjuk, az – fogalmazzak körültekintően – versként kevésbé érdekel. Az lehet próza, értekezés, egy tézis kifejtése, vezércikk – hogy visszautaljak a fenti, publicisztikával kapcsolatos kérdésedre.

Ez nem zárja ki az általad említett „otthonosságban való megnyugvást”. Velence épp azért érdekel szenvedélyesen, mert benne találkozik elválaszthatatlanul az idegenség az otthonossággal, a tenger az architektúrával, a természet a lakott területtel, a várossal, a polisszal, és én általában ebben a környezetben éreztem otthonosan magam.

– „Valahogy mindig ugyanoda utazom, valahogy mindig Atlantiszba érkezem, olvashatjuk egyik interjúdban. Mivel áll összefüggésben az Atlantisz-képed?

– Most sem tudok mást mondani: mindig is vonzott – ha úgy tetszik, perverz módon – a pusztulás, a veszendőség, a visszahozhatatlanság érzése, Atlantisz pedig mindennek az archetipális képe. Van ebben valami a gótikus, romantikus homálykultuszból, belátom, és ez nyomot hagyott Az atlantiszi villamos című kötetemen is. De valószínűleg igaza van Márkus Béla tanár úrnak is, aki ezt az „atlantiszozást”, az elsüllyedtségélményt az erdélyiség irodalmi hagyományával hozza összefüggésbe remek tanulmányában. Miért is ne: nem idegenkedem a szemben álló pólusok, egymástól távol eső képzetek összekapcsolásától: Erdélyt a Holdra, Kolozsvárt a tenger fenekére helyezni; játék is ez, meg nem is. Meg is állok itt, mert nem szeretnék olyan lenni, mint azok a pályatársaim, akik képesek hosszan és alaposan elemezni saját műveik szimbólum- és utalásrendszerét, és tévedhetetlenül tudják, pontosan miről szólnak a verseik.

– Műveid egyik üzenete, illetve központi témája a létezéssel való realista vagy éppen illúziótlan szembenézés. Miként gondolkodsz a létezéséről és a fentiekhez kapcsolódva, az ember helyéről az univerzumban?

– Félő, ha erre elkezdenék komolyan válaszolni, abból valami terjengős és dohos konyhafilozófia kerekedne ki. Azt látom, hogy van egy olyan tendencia, amely lebecsülné az emberi civilizáció szerepét, és az ember létezését afféle véletlen balesetként, sőt kártékony epizódként értékeli a Föld és az élővilág történetében. Én az Úr és a világegyetem előtti rettenetes, rémisztő kicsiségünk tudatában sem osztom ezt a nézetet. Ami ezen túl van, azzal meg kicsit úgy vagyok, mint a paradicsomban bolyongó Dante, akit sokat olvasok manapság: „mint aki hall, de érteni nem ért”.

Ehhez kötődik egy nagyon szép kép a Megunt ballada című művedből, feltűnik a „távolodó vendég/mások életében”. Gyerekeidnek milyen világot-életet képzelsz el?

– Az általad említett Borges-novellában, Az Alefben mondja egyszer csak – egészen más kontextusban – az elbeszélő, hogy „itt kezdődik írói kétségbeesésem”: amikor a gyerekei sorsáról kell beszélnie az embernek, megbicsaklik a nyelve. Nem hiszek az előregyártott jövőképekben, a társadalmi programként használt utópiákban (annál inkább az irodalmi utó- és disztópiák bölcseleti hasznában), sem a napjainkban is burjánzó apokalipsziselméletekben. Egyszerű dolgokat kívánok nekik: hogy ne veszítsék el józan, mérlegelő értelmüket, és időnként érezzenek olyan boldogságot, amit mi is néhanapján.