Nem tudom, milyen egy igazi önéletrajz. Nagy hatásúnak kellene lennie, mint például József Attila Curriculum vitae-je, melynek jellegzetes megfogalmazásai még ma is itt élnek az emlékezetemben. Az önéletrajzhoz való viszonyulásomat ugyanakkor meghatározza Paul de Man Az önéletrajz mint arcrongálás című elméleti szövege, amely nemcsak hogy középpontba helyezi az önéletrajz műfajiságát, hanem érvényteleníti az önéletrajzzal kapcsolatos tudásunkat-elképzeléseinket. Sokat idézett írásában De Man már a cím alapján elbizonytalanít végérvényesen az önéletrajzzal kapcsolatosan (legalábbis engem biztosan), s megpróbálja felülírni azokat a „korlátozó” kérdéseket, melyeket feltehetően sokan ismerünk: valójában milyen arc, kinek az arca jelenik meg az önéletrajzi szövegben, mi van a referencia illúziójával? Ugyanakkor ezt a kérdést fordítva is felteszi, az olvasó szempontjából; mi alapján választ az olvasó, hogy az adott szöveget/regényt fikcióként olvassa-e (és érti meg), vagy önéletrajzként? Vannak olyan önéletrajzok – igaz, kivételesek –, melyek megengedik mindkét olvasatot. Ezek a dilemmák nagyon is relevánsak Pilinszky Önéletrajzaimja esetében. Egyrészt Pilinszky is regényt tervezett írni, a regényterv fontos része volt az „evangéliumi egység”. Ennek töredékeit olvashatja most az olvasó, hiszen mint tudjuk, sokáig tervezte a mű megírását [„az állandó írás lesz a légköröm” (57.)], de nem készült el vele. Így jön létre ez az igen intenzív, sűrű és töredékes szöveg, ami tulajdonképpen három nagy szövegegységből áll: Hármasoltár, Szabadesés és Három etűd a bűnről című fejezetekből.
Pilinszky önéletrajzának egyik érdekessége, hogy nagyelbeszélésekben gondolkodik, többféle önéletrajz által beszéli el a „történetét”, azaz kimozdítja az önéletrajzot a műfaji kereteiből (miközben műfaji kérdésekkel is foglalkozik), s például a „valóságra” alapozott realista elbeszélés helyett fikciót hoz létre, azon belül is szövegvariánsokat. Ezeknek adja az Önéletrajzaim címet, azzal a magyarázattal, hogy „mindenkivel egynek érzem magamat.” A különbséget és a hangsúlyeltolódást a jellegzetes önéletrajzi mintáktól maga Pilinszky jelzi: „Kicsit esszészerűen gondolnám, nem is annyira a történés szintjén, hanem esszészerűen.” (45.) Klasszikus értelemben tehát nem Pilinszky önéletrajza ez, hanem „figyelmem” önéletrajza, ahogyan ő nevezi.
Aki elolvassa ezeket az írásokat a kötetben, megtudhat tényeket a költő élettörténetével kapcsolatosan, de nem a megszokott módon, nem a megszokott szempontok szerint. Emlékeiből leginkább a kivetettség és kivételezettség tapasztalataira figyel, de foglalkozik a család és az anyanyelv hatásával, a nevelőintézetek hangulatával vagy élete első elszívott cigarettájának élményével; ezeket külön történetekbe szedi és más-más szereplőkkel beszéli el.
Ezek alapján Pilinszky írása megengedi, hogy megfelelő szkepszissel közelítsünk az önéletrajzhoz és újragondoljuk műfaji jellegzetességeit, ami természetesen nem azt jelenti, hogy más önéletrajz – például a József Attiláé – ne tenné ugyanezt. Ő viszont költői és filozófusi hozzáállással közelít a témához, mintha azt mondaná, minden önéletrajzzal közelebb kerülünk a lét megértéséhez. S mintha számára valóban ez lenne a fontos, mintha nem önmagát vagy a saját történetét szeretné megérteni, hanem a létet, egyetemesen, melynek lehetőségében a szöveg tanúsága szerint valóban hitt. De mit tud valójában az író a világról, kérdezi; a mozzanat, amikor figyelme önmaga felé fordul, értelmezésében egyúttal „a bűnbeesés kezdete.” (77.)
Az önéletírás nehézségei számára talán ebből a nagy vállalásból adódnak. Fő kérdése volt már a munka előtt, hogy hogyan dolgozik saját önéletrajzával, mi marad ki belőle, egyáltalán, a különböző események közül mi „a legfontosabb” (46.), ha minden bekezdés totális (62.): „Különben sem tudnám papírra vetni az »életemet«. Hogy miért nem? Mivel ami szép és jelentős volt benne, úgy érzem, személytelen volt, mint egy matematikai igazság. Ami viszont enyém volt, bár ne lett volna az enyém.” (60–61.)
Nagy szerepe van az Önéletrajzaim olvasásakor az utószónak és a függeléknek, amely tartalmazza Pilinszky feljegyzéseit, illetve töredékeit, valamint a nemrég Juhász Anna által megtalált füzetben szereplő Pilinszky-feljegyzéseket. Nagy érték, hogy most részleteiben is hozzáférhetünk Pilinszky munkamódszeréhez, az idézett három szövege pedig bőven tartalmaz emlékezetes megfogalmazásokat, elgondolásokat.
Pilinszky önéletrajzának legfontosabb üzenete talán az, hogy nem is annyira a történések határoznak meg bennünket, hanem hogy mi jut eszünkbe ezekkel kapcsolatosan, mit veszünk észre az életünk során: „Tudom, mi az: korán jönni. Tudom, mi az: megkésni. Mit jelent: hiába jönni. S hogy mit je[le]nt a szíves fogadtatás, a kitáruló kapu, a frissen vetett ágy.” (58.) A megváltás visszafelé is lehetséges, mondta egy interjúban, de az ő meggyőződését mégis inkább a következő idézett gondolat fejezi ki: „Aki életében nem szemlélődött eleget, egész életét elpocsékolta.” (34.)
Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.”
Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.
A három ősfolyadék a hideg, a meleg és a közép. A három alapfolyadék: a víz, a tej és a vér. A többi folyadék a természet és az ember közös munkájának eredménye. Ilyen az olaj, a tea, a kávé, a sör, a bor, és természetesen a pálinka. Hamvas szerint a modern kor szcientifista, másként elidegenedett vagy túlcivilizált embere nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt… Hamvas nem ismerte a tiszta, egészséges gyümölcsből készült pálinkát. Ha ismerte volna, a bor mellé teszi. Aki valódi pálinkát iszik, az
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.