Pál-Lukács Zsófia: „Nem magamat, a létezést kell kihallgatnom”. Pilinszky János: Önéletrajzaim

2021. szeptember 03., 08:13

Nem tudom, milyen egy igazi önéletrajz. Nagy hatásúnak kellene lennie, mint például József Attila Curriculum vitae-je, melynek jellegzetes megfogalmazásai még ma is itt élnek az emlékezetemben. Az önéletrajzhoz való viszonyulásomat ugyanakkor meghatározza Paul de Man Az önéletrajz mint arcrongálás című elméleti szövege, amely nemcsak hogy középpontba helyezi az önéletrajz műfajiságát, hanem érvényteleníti az önéletrajzzal kapcsolatos tudásunkat-elképzeléseinket. Sokat idézett írásában De Man már a cím alapján elbizonytalanít végérvényesen az önéletrajzzal kapcsolatosan (legalábbis engem biztosan), s megpróbálja felülírni azokat a „korlátozó” kérdéseket, melyeket feltehetően sokan ismerünk: valójában milyen arc, kinek az arca jelenik meg az önéletrajzi szövegben, mi van a referencia illúziójával? Ugyanakkor ezt a kérdést fordítva is felteszi, az olvasó szempontjából; mi alapján választ az olvasó, hogy az adott szöveget/regényt fikcióként olvassa-e (és érti meg), vagy önéletrajzként? Vannak olyan önéletrajzok – igaz, kivételesek –, melyek megengedik mindkét olvasatot. Ezek a dilemmák nagyon is relevánsak Pilinszky Önéletrajzaimja esetében. Egyrészt Pilinszky is regényt tervezett írni, a regényterv fontos része volt az „evangéliumi egység”. Ennek töredékeit olvashatja most az olvasó, hiszen mint tudjuk, sokáig tervezte a mű megírását [„az állandó írás lesz a légköröm” (57.)], de nem készült el vele. Így jön létre ez az igen intenzív, sűrű és töredékes szöveg, ami tulajdonképpen három nagy szövegegységből áll: Hármasoltár, Szabadesés és Három etűd a bűnről című fejezetekből.
Pilinszky önéletrajzának egyik érdekessége, hogy nagyelbeszélésekben gondolkodik, többféle önéletrajz által beszéli el a „történetét”, azaz kimozdítja az önéletrajzot a műfaji kereteiből (miközben műfaji kérdésekkel is foglalkozik), s például a „valóságra” alapozott realista elbeszélés helyett fikciót hoz létre, azon belül is szövegvariánsokat. Ezeknek adja az Önéletrajzaim címet, azzal a magyarázattal, hogy „mindenkivel egynek érzem magamat.” A különbséget és a hangsúlyeltolódást a jellegzetes önéletrajzi mintáktól maga Pilinszky jelzi: „Kicsit esszészerűen gondolnám, nem is annyira a történés szintjén, hanem esszészerűen.” (45.) Klasszikus értelemben tehát nem Pilinszky önéletrajza ez, hanem „figyelmem” önéletrajza, ahogyan ő nevezi.
Aki elolvassa ezeket az írásokat a kötetben, megtudhat tényeket a költő élettörténetével kapcsolatosan, de nem a megszokott módon, nem a megszokott szempontok szerint. Emlékeiből leginkább a kivetettség és kivételezettség tapasztalataira figyel, de foglalkozik a család és az anyanyelv hatásával, a nevelőintézetek hangulatával vagy élete első elszívott cigarettájának élményével; ezeket külön történetekbe szedi és más-más szereplőkkel beszéli el.
Ezek alapján Pilinszky írása megengedi, hogy megfelelő szkepszissel közelítsünk az önéletrajzhoz és újragondoljuk műfaji jellegzetességeit, ami természetesen nem azt jelenti, hogy más önéletrajz – például a József Attiláé – ne tenné ugyanezt. Ő viszont költői és filozófusi hozzáállással közelít a témához, mintha azt mondaná, minden önéletrajzzal közelebb kerülünk a lét megértéséhez. S mintha számára valóban ez lenne a fontos, mintha nem önmagát vagy a saját történetét szeretné megérteni, hanem a létet, egyetemesen, melynek lehetőségében a szöveg tanúsága szerint valóban hitt. De mit tud valójában az író a világról, kérdezi; a mozzanat, amikor figyelme önmaga felé fordul, értelmezésében egyúttal „a bűnbeesés kezdete.” (77.)
Az önéletírás nehézségei számára talán ebből a nagy vállalásból adódnak. Fő kérdése volt már a munka előtt, hogy hogyan dolgozik saját önéletrajzával, mi marad ki belőle, egyáltalán, a különböző események közül mi „a legfontosabb” (46.), ha minden bekezdés totális (62.): „Különben sem tudnám papírra vetni az »életemet«. Hogy miért nem? Mivel ami szép és jelentős volt benne, úgy érzem, személytelen volt, mint egy matematikai igazság. Ami viszont enyém volt, bár ne lett volna az enyém.” (60–61.)
Nagy szerepe van az Önéletrajzaim olvasásakor az utószónak és a függeléknek, amely tartalmazza Pilinszky feljegyzéseit, illetve töredékeit, valamint a nemrég Juhász Anna által megtalált füzetben szereplő Pilinszky-feljegyzéseket. Nagy érték, hogy most részleteiben is hozzáférhetünk Pilinszky munkamódszeréhez, az idézett három szövege pedig bőven tartalmaz emlékezetes megfogalmazásokat, elgondolásokat.
Pilinszky önéletrajzának legfontosabb üzenete talán az, hogy nem is annyira a történések határoznak meg bennünket, hanem hogy mi jut eszünkbe ezekkel kapcsolatosan, mit veszünk észre az életünk során: „Tudom, mi az: korán jönni. Tudom, mi az: megkésni. Mit jelent: hiába jönni. S hogy mit je[le]nt a szíves fogadtatás, a kitáruló kapu, a frissen vetett ágy.” (58.) A megváltás visszafelé is lehetséges, mondta egy interjúban, de az ő meggyőződését mégis inkább a következő idézett gondolat fejezi ki: „Aki életében nem szemlélődött eleget, egész életét elpocsékolta.” (34.)