Nem tudom, milyen egy igazi önéletrajz. Nagy hatásúnak kellene lennie, mint például József Attila Curriculum vitae-je, melynek jellegzetes megfogalmazásai még ma is itt élnek az emlékezetemben. Az önéletrajzhoz való viszonyulásomat ugyanakkor meghatározza Paul de Man Az önéletrajz mint arcrongálás című elméleti szövege, amely nemcsak hogy középpontba helyezi az önéletrajz műfajiságát, hanem érvényteleníti az önéletrajzzal kapcsolatos tudásunkat-elképzeléseinket. Sokat idézett írásában De Man már a cím alapján elbizonytalanít végérvényesen az önéletrajzzal kapcsolatosan (legalábbis engem biztosan), s megpróbálja felülírni azokat a „korlátozó” kérdéseket, melyeket feltehetően sokan ismerünk: valójában milyen arc, kinek az arca jelenik meg az önéletrajzi szövegben, mi van a referencia illúziójával? Ugyanakkor ezt a kérdést fordítva is felteszi, az olvasó szempontjából; mi alapján választ az olvasó, hogy az adott szöveget/regényt fikcióként olvassa-e (és érti meg), vagy önéletrajzként? Vannak olyan önéletrajzok – igaz, kivételesek –, melyek megengedik mindkét olvasatot. Ezek a dilemmák nagyon is relevánsak Pilinszky Önéletrajzaimja esetében. Egyrészt Pilinszky is regényt tervezett írni, a regényterv fontos része volt az „evangéliumi egység”. Ennek töredékeit olvashatja most az olvasó, hiszen mint tudjuk, sokáig tervezte a mű megírását [„az állandó írás lesz a légköröm” (57.)], de nem készült el vele. Így jön létre ez az igen intenzív, sűrű és töredékes szöveg, ami tulajdonképpen három nagy szövegegységből áll: Hármasoltár, Szabadesés és Három etűd a bűnről című fejezetekből.
Pilinszky önéletrajzának egyik érdekessége, hogy nagyelbeszélésekben gondolkodik, többféle önéletrajz által beszéli el a „történetét”, azaz kimozdítja az önéletrajzot a műfaji kereteiből (miközben műfaji kérdésekkel is foglalkozik), s például a „valóságra” alapozott realista elbeszélés helyett fikciót hoz létre, azon belül is szövegvariánsokat. Ezeknek adja az Önéletrajzaim címet, azzal a magyarázattal, hogy „mindenkivel egynek érzem magamat.” A különbséget és a hangsúlyeltolódást a jellegzetes önéletrajzi mintáktól maga Pilinszky jelzi: „Kicsit esszészerűen gondolnám, nem is annyira a történés szintjén, hanem esszészerűen.” (45.) Klasszikus értelemben tehát nem Pilinszky önéletrajza ez, hanem „figyelmem” önéletrajza, ahogyan ő nevezi.
Aki elolvassa ezeket az írásokat a kötetben, megtudhat tényeket a költő élettörténetével kapcsolatosan, de nem a megszokott módon, nem a megszokott szempontok szerint. Emlékeiből leginkább a kivetettség és kivételezettség tapasztalataira figyel, de foglalkozik a család és az anyanyelv hatásával, a nevelőintézetek hangulatával vagy élete első elszívott cigarettájának élményével; ezeket külön történetekbe szedi és más-más szereplőkkel beszéli el.
Ezek alapján Pilinszky írása megengedi, hogy megfelelő szkepszissel közelítsünk az önéletrajzhoz és újragondoljuk műfaji jellegzetességeit, ami természetesen nem azt jelenti, hogy más önéletrajz – például a József Attiláé – ne tenné ugyanezt. Ő viszont költői és filozófusi hozzáállással közelít a témához, mintha azt mondaná, minden önéletrajzzal közelebb kerülünk a lét megértéséhez. S mintha számára valóban ez lenne a fontos, mintha nem önmagát vagy a saját történetét szeretné megérteni, hanem a létet, egyetemesen, melynek lehetőségében a szöveg tanúsága szerint valóban hitt. De mit tud valójában az író a világról, kérdezi; a mozzanat, amikor figyelme önmaga felé fordul, értelmezésében egyúttal „a bűnbeesés kezdete.” (77.)
Az önéletírás nehézségei számára talán ebből a nagy vállalásból adódnak. Fő kérdése volt már a munka előtt, hogy hogyan dolgozik saját önéletrajzával, mi marad ki belőle, egyáltalán, a különböző események közül mi „a legfontosabb” (46.), ha minden bekezdés totális (62.): „Különben sem tudnám papírra vetni az »életemet«. Hogy miért nem? Mivel ami szép és jelentős volt benne, úgy érzem, személytelen volt, mint egy matematikai igazság. Ami viszont enyém volt, bár ne lett volna az enyém.” (60–61.)
Nagy szerepe van az Önéletrajzaim olvasásakor az utószónak és a függeléknek, amely tartalmazza Pilinszky feljegyzéseit, illetve töredékeit, valamint a nemrég Juhász Anna által megtalált füzetben szereplő Pilinszky-feljegyzéseket. Nagy érték, hogy most részleteiben is hozzáférhetünk Pilinszky munkamódszeréhez, az idézett három szövege pedig bőven tartalmaz emlékezetes megfogalmazásokat, elgondolásokat.
Pilinszky önéletrajzának legfontosabb üzenete talán az, hogy nem is annyira a történések határoznak meg bennünket, hanem hogy mi jut eszünkbe ezekkel kapcsolatosan, mit veszünk észre az életünk során: „Tudom, mi az: korán jönni. Tudom, mi az: megkésni. Mit jelent: hiába jönni. S hogy mit je[le]nt a szíves fogadtatás, a kitáruló kapu, a frissen vetett ágy.” (58.) A megváltás visszafelé is lehetséges, mondta egy interjúban, de az ő meggyőződését mégis inkább a következő idézett gondolat fejezi ki: „Aki életében nem szemlélődött eleget, egész életét elpocsékolta.” (34.)
Nyelvi vita alakult ki a világháló valamelyik zugában Dunakeszi kapcsán. A vita egy hírből indult ki:
• Kriptovalutával csalt, 53 milliós kárt okozott egy dunakeszi férfi.
Szerintem rendben van ez a mondat, de egy bejegyzés szerint nem. Szerzője így akadékoskodik:
• Dunakeszi férfi. Nem Dunakesz a helység neve, amúgy.
Többen vitatkoznak vele.
„Valamit kellene írnom, mit más se felejt el: más folytatásom úgy sincs, mint az emlékezet. Akiket utáltam, s akik megutáltak, a félreállásom fejében megbocsátnak s mennek tovább: velük az élet halad. Az én fülem süket már, szemem meredve néző: a régi ritmust s a régi színeket keresni késő, s amit kellene írnom: íratlan marad.”
Érzelmi lénye páratlan hatalom birtokába juttatja az embert: képessé teszi arra, hogy lelki kötődésével a szívébe zárja azokat az egészeket, amelyekbe testi-anyagi értelemben voltaképpen ő tartozik bele. Amit a szívében hord az ember, azzal lelket föltáró személyes kapcsolatra lép. Bármivel megteheti ezt,
amit szeret, azaz magáénak érez: a szülővárosával, a hazájával, sőt egy egész civilizációval is, amelyben él.
A sokak által is ismert előember tiszteletére idén is megrendezték a Samu-napot, amelynek a Magyar Nemzeti Múzeum vértesszőlősi kiállítóhelye ad teret immáron hatodik éve. A látogatókat a korosztálynak megfelelő tárlatvezetés mellett számos program várta. Az eseményen szó esett arról is, hogy Samu birodalmában hamarosan egy attraktívabb, a fiatalokat is hatékonyabban megszólítani képes környezet jön létre.
„Elhozták hát a szentszéktől az apostoli áldás levelét a koronával és a kereszttel együtt és Isten kedveltjét, István királyt az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémjával szerencsésen megkoronázták, rendelkezésére bízták az egyházaknak és népeinek mindkét törvény (világi és egyházi) alapján történő igazgatását.” Olvashatjuk a Szent István-legendában.
Jemenben meggyilkolt magyar népzenét gyűjtött az arab országban
A tragikus eset rendkívül ügyetlen formába van öntve. (A kezdeti névelőhiányról nem is szólok, van a mondattal nagyobb baj is.) Fordítva jobb lenne: Egy magyar népzenét gyűjtött Jemenben, az arab országban, meggyilkolták. Egyébként más fórumok már értelmesebben adták közre a szomorú esetet: Áprilisban elrabolták, majd miután nem kaptak érte váltságdíjat, halálra kínozták a 43 éves K. Gy.-t, valamint: Elraboltak és állítólag megöltek egy magyar férfit Jemenben. Ez utóbbit tartom a legjobbnak. A sajtónyelvben leginkább a fogalmazási rutin hiánya figyelhető meg. A hivatalos, jogi szaknyelvben pedig a
A karmelita kolostorban, a budai Várnegyed és a fertődi Esterházy-kastély megújításáért felelős kormánybiztos a méteres falak boltíve alatti cellát Cseh Tamás hagyatékénak ideiglenes otthonául szánta, amíg a tágasabb Úri utcai romos palotát meg nem találta. 2012 nyarán itt, Zumbok Ferenc szobája mellett borongtunk, miközben odakint a hihetetlenül szikrázó napsütésben Steindl Imre neogótikus – a belpesti bölcsészek leprázta – historizáló eklektikában a Parlament éles rajzolata – a valószínűtlen tiszta fényben – valóságos jelképe lett a magyar XXI. századnak.
Száz éve született és negyven éve hunyt el a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotója, Pilinszky János. Életművének az egész éven át tartó Pilinszky100 centenárium állít emléket, amely számos programmal, köztük irodalmi sétákkal várja az érdeklődőket. A Pilinszky-séta során Juhász Anna irodalmárral, valamint minden alkalommal egy-egy színművész vendéggel járhatjuk be Pilinszky János életének fontos helyszíneit Budapesten: megismerve alkotói és családi történeteket, megidézve verseket, s megismerve életének helyszíneit.