Pál-Lukács Zsófia: Bodor Ádám alkotóművészetéről

2021. február 21., 22:17
Bodor Ádám - Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Mintha végérvényesen útba igazítaná az olvasót Bodor Ádám legutóbbi művének címe: Sehol. Válasz a recepcióban sokat vitatott kérdésre: pontosan hol is lokalizálható a szövegvilágok tere, ahol az emberek a mindennapi abszurd legkülönbözőbb formáiban élnek, főznek, dolgoznak, beszélgetnek, de legtöbbször hallgatnak egymás mellett. Békés együttélés ez, ahol még a kívülről érkező idegenek is félszavakból megértik egymást, s a szokatlan dolgok olyan magától értetődően történnek meg velük, mint az olvasóval a fiktív kalandozás. Mi magunk is, miként a művek gyakori szereplői, egyszerű gyümölcsgyűjtögető idegenként érkezünk meg ebbe a sokféle jelzővel illetett, abszurd világba, s várjuk a bebocsáttatást a szövegrezervátumokba.

Egyre közelebb kerülhetünk a szerzőhöz. Hol egy interjúban találkozunk vele, hol egy nagyszabású, emlékezetes dokumentumfilmben, látjuk a Garda-tó partján Camparit iszogatva, a Matternhorn alatt bumfordi mormotákat figyelve, a Madarasi-Hargitán télidőben, a Gyimesekben, elcsíphetjük tekintetünkkel Budapesten. Ha elolvassuk a vele készült interjúkat, érdemes elidőznünk a róla készült portréknál is. Tartása a mindenkori emberé, pillantása példázat. Jóllehet figurái gyakran feltűnnek – nemcsak az olvasmányélményeken alapuló emlékeinkben, de a hétköznapjainkban is, hiszen felfedezhetünk még bodori karaktereket, sorsokat és (most már újra) élethelyzeteket is. A felismerés élménye pedig mindig visszavezet abba a sajátos világba, amit ő alkotott meg. Itt minden (igaz, a lélek nyugalmával viselt) szenvedés mellett is érezni lehet még a tárnicsgyökér fanyar illatát, a tárkony illatát s mintha megtapasztalnánk, milyen is egy hágó, miért lehet elragadtatott állapot például a bolyongás, az erdő szemrevételezése. Az élet legnagyszerűbb pillanatait sűríti egybe a Sinistra körzetből ismert mondat: „Az erdőt szeretem nagyon, a fát és a bokrot.”

Az ilyen igazságok mellett eltörpül az idegen érkezése, a tanú és a tanúskodás motívuma, hacsak nem fordítjuk mindezt a szerző javára, hiszen kívülállása, távolságtartása már a kezdetekben megkülönbözteti a pályatársaktól. Észreveszi újonnan elérkezett idejét a különböző körzeteknek, bezártságnak, szokatlan működési mechanizmusoknak, a rendszernek. Műveiben is rendre bezárják a kocsmát, megszűnik minden olyan hely, ahol az emberek korábban elbeszélgethettek, az emberek lokális zártság foglyai lesznek, többen betegek, mellőzöttek, kirekesztettek.  Az érsek látogatásában „a település kocsonyás csendje” remeg a levegőben, máshol megvillan a sítalpak ezüstszalagja és végigcikázik az érintetlen havas tájon. Madarak, vadócok uralják a Verhovina madarait, idegen tapasztalat, lefokozó folyamatok veszik át az irányítást. De az is lehet, hogy ő ez az idegen is, a kívülről érkező, aki fogékony a különleges fenomének iránt, vagy éppen az „egyszerű, hétköznapi kis históriák” iránt, mert ebben fel tudja mutatni az emberi lényeget.