Mintha végérvényesen útba igazítaná az olvasót Bodor Ádám legutóbbi művének címe: Sehol. Válasz a recepcióban sokat vitatott kérdésre: pontosan hol is lokalizálható a szövegvilágok tere, ahol az emberek a mindennapi abszurd legkülönbözőbb formáiban élnek, főznek, dolgoznak, beszélgetnek, de legtöbbször hallgatnak egymás mellett. Békés együttélés ez, ahol még a kívülről érkező idegenek is félszavakból megértik egymást, s a szokatlan dolgok olyan magától értetődően történnek meg velük, mint az olvasóval a fiktív kalandozás. Mi magunk is, miként a művek gyakori szereplői, egyszerű gyümölcsgyűjtögető idegenként érkezünk meg ebbe a sokféle jelzővel illetett, abszurd világba, s várjuk a bebocsáttatást a szövegrezervátumokba.
Egyre közelebb kerülhetünk a szerzőhöz. Hol egy interjúban találkozunk vele, hol egy nagyszabású, emlékezetes dokumentumfilmben, látjuk a Garda-tó partján Camparit iszogatva, a Matternhorn alatt bumfordi mormotákat figyelve, a Madarasi-Hargitán télidőben, a Gyimesekben, elcsíphetjük tekintetünkkel Budapesten. Ha elolvassuk a vele készült interjúkat, érdemes elidőznünk a róla készült portréknál is. Tartása a mindenkori emberé, pillantása példázat. Jóllehet figurái gyakran feltűnnek – nemcsak az olvasmányélményeken alapuló emlékeinkben, de a hétköznapjainkban is, hiszen felfedezhetünk még bodori karaktereket, sorsokat és (most már újra) élethelyzeteket is. A felismerés élménye pedig mindig visszavezet abba a sajátos világba, amit ő alkotott meg. Itt minden (igaz, a lélek nyugalmával viselt) szenvedés mellett is érezni lehet még a tárnicsgyökér fanyar illatát, a tárkony illatát s mintha megtapasztalnánk, milyen is egy hágó, miért lehet elragadtatott állapot például a bolyongás, az erdő szemrevételezése. Az élet legnagyszerűbb pillanatait sűríti egybe a Sinistra körzetből ismert mondat: „Az erdőt szeretem nagyon, a fát és a bokrot.”
Az ilyen igazságok mellett eltörpül az idegen érkezése, a tanú és a tanúskodás motívuma, hacsak nem fordítjuk mindezt a szerző javára, hiszen kívülállása, távolságtartása már a kezdetekben megkülönbözteti a pályatársaktól. Észreveszi újonnan elérkezett idejét a különböző körzeteknek, bezártságnak, szokatlan működési mechanizmusoknak, a rendszernek. Műveiben is rendre bezárják a kocsmát, megszűnik minden olyan hely, ahol az emberek korábban elbeszélgethettek, az emberek lokális zártság foglyai lesznek, többen betegek, mellőzöttek, kirekesztettek. Az érsek látogatásában „a település kocsonyás csendje” remeg a levegőben, máshol megvillan a sítalpak ezüstszalagja és végigcikázik az érintetlen havas tájon. Madarak, vadócok uralják a Verhovina madarait, idegen tapasztalat, lefokozó folyamatok veszik át az irányítást. De az is lehet, hogy ő ez az idegen is, a kívülről érkező, aki fogékony a különleges fenomének iránt, vagy éppen az „egyszerű, hétköznapi kis históriák” iránt, mert ebben fel tudja mutatni az emberi lényeget.
Olvasni mindig szerettem. Sokáig csak népmeséket. Apám bosszankodott, vagy tán félt szellemi képességeim esetleges hiányosságai miatt. Mi lesz ebből a gyermekből? Néha esténként A kőszívű ember fiaiból olvasott fel, és végül nyert. Emlékszem Marcsa nénire is, Jókai kisvárosi nagykövetére, aki a nagy író regényeiből lazán idézni tudott. A legjobb krémest ő sütötte Ipolyságon, és közvetlenül a szomszédunkban lakott. Sorsa 4-6 elemis árnyékából büszkén nevelte érettségire készülő lányait. Megvásárolta (1960-as évek!) a Jókai-összest elegáns díszkötésben, és ő valóban végigolvasta valamennyit.
Az anyanyelv nemzetközi napján talán épp ezt volna jó tudatosítani, hogy az anyanyelv minden aspektusa érték. A nyelv csak több lesz az ódivatúnak titulált, régről fennmaradt szavaktól, az első hallásra furcsának, viccesnek ható kiejtéstől, attól, hogy a tájszólásban beszélők ellenálltak a köznyelv dominanciájának, és tartották magukat ahhoz, amiben nevelkedtek.
Timur Lenk halála után (1405) a szamarkandiak egyértelműen üzleti meggondolások alapján a következő figyelmeztetést közölték a világgal: „Ha megzavarják a Világ Urának nyugalmát, borzasztó háború zúdul az emberiségre. Olyan pusztulás, aminő még soha nem volt!” Ez akkor elsősorban a buharaiaknak szólt, és csak másodsorban a muszlim világnak. Ugyanis a szomszéd vár, Buhara bölcsei minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy bebizonyítsák Timur buharai születését, ezáltal jogot szerezzenek arra, hogy Timur földi maradványait saját városukba szállítsák, ami ugyancsak fellendítette volna a város gazdaságát. Ám Szamarkand, pontosabban a szamarkandi
Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.
Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.
A magyar–lengyel kapcsolatok a honfoglalás időszakában gyökereznek. Erre az a tény is utalhat, hogy a Kárpátoktól északra élő szláv néptörzseknek összefoglaló neve nyelvünkben a lengyel. Bizonysága ez annak, hogy a IX. és X. század fordulóján Przemyśl, Halics és Ladomér térségében egy magyar katonai „ütközőzóna” létezett a 950-es évekig, amelynek célja a Kárpátok északkeleti hágóinak ellenőrzése, védelme volt. A magyarok itt fél évszázadon át a helybéli lendzsánokkal éltek együtt. Erre a térség több mai településneve is utal – a Przemyśl-földi Nemzeti Múzeumban látható magyar honfoglalás kori síron
Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
Talán egy éve is elmúlt, hogy a szerkesztőségi postában egy érdekes küldeményre bukkantam: kézzel írt, igényes külsejű levél és néhány fénymásolat volt a borítékban. Valamiféle versek. Ilyenkor nem örül túlságosan a szerkesztő, hisz manapság, ha kincset is ér egy ilyen szöveg, amennyiben nem elektronikus a formátuma, csak pluszterheket ró rá. Vetettem egy pillantást hát a fénymásolatokra, elsőre az évszám tűnt fel az egyiknek az alján: 1817. A levél írója arra kért, hogy ha van rá mód, szeretné nyomtatásban is látni a mellékelt verset. A másik kópia pedig az előbbi vers átiratát tartalmazta, a levél írója által