Mintha végérvényesen útba igazítaná az olvasót Bodor Ádám legutóbbi művének címe: Sehol. Válasz a recepcióban sokat vitatott kérdésre: pontosan hol is lokalizálható a szövegvilágok tere, ahol az emberek a mindennapi abszurd legkülönbözőbb formáiban élnek, főznek, dolgoznak, beszélgetnek, de legtöbbször hallgatnak egymás mellett. Békés együttélés ez, ahol még a kívülről érkező idegenek is félszavakból megértik egymást, s a szokatlan dolgok olyan magától értetődően történnek meg velük, mint az olvasóval a fiktív kalandozás. Mi magunk is, miként a művek gyakori szereplői, egyszerű gyümölcsgyűjtögető idegenként érkezünk meg ebbe a sokféle jelzővel illetett, abszurd világba, s várjuk a bebocsáttatást a szövegrezervátumokba.
Egyre közelebb kerülhetünk a szerzőhöz. Hol egy interjúban találkozunk vele, hol egy nagyszabású, emlékezetes dokumentumfilmben, látjuk a Garda-tó partján Camparit iszogatva, a Matternhorn alatt bumfordi mormotákat figyelve, a Madarasi-Hargitán télidőben, a Gyimesekben, elcsíphetjük tekintetünkkel Budapesten. Ha elolvassuk a vele készült interjúkat, érdemes elidőznünk a róla készült portréknál is. Tartása a mindenkori emberé, pillantása példázat. Jóllehet figurái gyakran feltűnnek – nemcsak az olvasmányélményeken alapuló emlékeinkben, de a hétköznapjainkban is, hiszen felfedezhetünk még bodori karaktereket, sorsokat és (most már újra) élethelyzeteket is. A felismerés élménye pedig mindig visszavezet abba a sajátos világba, amit ő alkotott meg. Itt minden (igaz, a lélek nyugalmával viselt) szenvedés mellett is érezni lehet még a tárnicsgyökér fanyar illatát, a tárkony illatát s mintha megtapasztalnánk, milyen is egy hágó, miért lehet elragadtatott állapot például a bolyongás, az erdő szemrevételezése. Az élet legnagyszerűbb pillanatait sűríti egybe a Sinistra körzetből ismert mondat: „Az erdőt szeretem nagyon, a fát és a bokrot.”
Az ilyen igazságok mellett eltörpül az idegen érkezése, a tanú és a tanúskodás motívuma, hacsak nem fordítjuk mindezt a szerző javára, hiszen kívülállása, távolságtartása már a kezdetekben megkülönbözteti a pályatársaktól. Észreveszi újonnan elérkezett idejét a különböző körzeteknek, bezártságnak, szokatlan működési mechanizmusoknak, a rendszernek. Műveiben is rendre bezárják a kocsmát, megszűnik minden olyan hely, ahol az emberek korábban elbeszélgethettek, az emberek lokális zártság foglyai lesznek, többen betegek, mellőzöttek, kirekesztettek. Az érsek látogatásában „a település kocsonyás csendje” remeg a levegőben, máshol megvillan a sítalpak ezüstszalagja és végigcikázik az érintetlen havas tájon. Madarak, vadócok uralják a Verhovina madarait, idegen tapasztalat, lefokozó folyamatok veszik át az irányítást. De az is lehet, hogy ő ez az idegen is, a kívülről érkező, aki fogékony a különleges fenomének iránt, vagy éppen az „egyszerű, hétköznapi kis históriák” iránt, mert ebben fel tudja mutatni az emberi lényeget.
Cserép László nevét mindenki ismeri, akinek köze volt valaha is Balatonfüred kulturális életéhez: több évtizede ő a város kulturális mindenese, és meggyőződésem, hogy a művészeti életéről méltán híres Balaton-parti város sok ötletet és még több megvalósítást neki köszönhet. Két éve az ő bábáskodásával jött létre a Szőcs Géza-szalon is, amely a város egykori díszpolgárának, barátjának a nevét viseli, és amely már fennállása óta több tucat rendezvény helyszíne volt. A szalon küldetéséről és idei programjairól május 4-én sajtótájékoztatót tartanak.
Címünk egy gyakori nyelvhelyességi hiba karikírozása. A későbbiekben bemutatom ezt is, de addig lássunk másokat!
- Kényesen ügyel arra, hogy a beruházás megfeleljen a lehető legszigorúbb szakmai követelményeknek.
Furcsa ez a kényesen ügyel. Nem keveredés? Kényes valamire vagy kínosan ügyel valamire. Ennek ellenére mindkettőre van találat az interneten, a kínosan ügyelre körülbelül hatszor annyi, mint a kényesen ügyelre. Kínosan ügyelni vagy kényesnek lenni… Úgy látszik, hogy lassan egyre megy.
Ahogyan a másik Kulcsár, Tibor, ő is a Bodrogközből érkezett a magyar irodalomba. Nemcsak földrajzilag járt be hosszú utat, hanem költőként is. Egyike az 1970-ben megjelent Egyszemű éjszaka költőinek, bár talán túl korai volt az antológiában való szerepeltetése. Ha van költő, akkor rá igaz, hogy fokozatosan érik nagy költővé, ezt jelzi a Magyar Antaeus Könyvek sorozatban megjelent Halottaim virága című, önmaga által válogatott kötete is, amelyben talán csak az 1987-ben megjelent A felkiáltójeles ember című kötetéhez igazságtalan. E sorok szerzője akkoriban érettségizett, s ezt a kötetet kapta ajándékul.
Vajda János (1827–1897) új Petőfiként indult, de Arany Jánossal és a kritikus Gyulai Pállal nem találja a hangot. Szerencséjére végigéli a századot, és a századvég fiatal alkotói meglátják benne elődjüket, így a modern költészet előfutára lesz. De valóban így volt-e, és mekkora ma a művészi értéke? És egyáltalán: lehet-e még újat mondani Vajda János költészetéről? Az alábbiakban ezt próbálom meg.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.