„Én poétának sem elég gazdag, sem elég szegény nem vagyok.”
Berzsenyi Dániel: Kazinczy Ferenchez
245 éve, 1776. május 7-én született Berzsenyi Dániel, a magyar klasszicizmus nagy költője, Horatius követője, a niklai remete. Ő volt Szerb Antal megfogalmazásában a bennszülött, akit megöl a civilizáció. Hogy miként kapcsolódnak ezek a toposzok Berzsenyi irodalmi szerepvállalásához, valamint alkatához, azt hiszem, nem sok magyarázatra szorul; olyan képek ezek, amelyek a mai napig uralják a vele kapcsolatos irodalmi beszédmódot. Talán nem véletlen, hogy amikor Háy János az irodalomtörténeti alapokon is nyugvó Kik vagytok ti? című újjáélesztő könyvében Berzsenyi líráját elemzi, szintén a fent jelölt hagyományból indul ki, és a Berzsenyivel kapcsolatos fejezetnek A rovátkolt barom címet adja. Maga a kifejezés Kazinczy Ferenc nyelvújítási programjából származik, így akarták nevezni a neológusok a bogarat, ez ihlette Háy Jánost, hogy mint egyféle metaforát Berzsenyi Dániellel kapcsolatosan használja.
Nehezen tudnánk megszabadulni ezektől az állandó jelzőktől, s valószínű, hogy nincs is efféle indíttatása az irodalomtörténet-írásnak, hiszen olyan képek ezek, amelyekkel még a 21. században is könnyen tudunk azonosulni. A birtokára elvonuló zseni romantikus eszménye mellett a korabeli irodalmi élet legmeghatározóbb képviselőivel párbeszédet folytató, majd dacoló földbirtokos képe, életstílusa, művészi hitvallása ma is példa lehet. S bárcsak az lenne, egészíthetjük ki a gondolatot, hiszen a gazdálkodás nemcsak romantikus eszménykép volt számára, hanem olyan választás, amit kellő hozzáértéssel és sikeresen tudott végezni (gazdasági tanulmányt is ír). Az alkotás, a versírás közösségi érdekeket szolgáló munka és tudományos elköteleződés, amivel például a magyarság értékválságával szemben lépett fel – szinte megrögzötten hitt az erkölcsi és szellemi fejlődés lehetőségében (első ódáiban még a nemességet szólítja meg), a haladás modern gondolatában, a reformkori függetlenedésben. A kívülállás pedig komoly érvekkel és stúdiumokkal alátámasztott alkotói magatartás (hosszú időn át készült például arra, hogy méltó választ adjon a Kölcsey Ferenc által írt, „teljes költői és emberi megsemmisítés”-t jelentő kritikára és láttassa műveinek esztétikai értékét, hogy jártas legyen a költészettudományban). Ami azt jelenti, hogy önmagával szemben kellően igényes volt, úgy is mondhatjuk, hogy volt jelleme, hiteles ember maradt, akinek tettei és szavai szinkronban állnak egymással.
Pedig a centrum-periféria jellegzetes problematikája erőteljesen jellemezte azt a korszakot, amelyben Berzsenyi az írás mellett döntött. Az irodalom színtere a levelezés volt; Berzsenyinek közel tíz évet kellett várnia arra, hogy művei először Kis Jánoshoz, az evangélikus lelkipásztorhoz kerüljenek, ennek révén pedig Kazinczy Ferenchez, aki a korabeli irodalmi élet legmeghatározóbb és legnagyobb befolyású alakja, az ő kezében futottak össze az irodalom érdekei. A korabeli irodalmi élet elzárt közegében Nikláról sikerült kapcsolatba kerülnie a széphalmi mesterrel, aki hosszasan levelezett Kis Jánossal, majd Berzsenyivel is, igaz, meglehetősen későn indult meg a levelezés közöttük. Ennek irodalmi formája, az episztola mint műfaj szintén jelentős szerepet töltött be az akkori irodalmi életben, így alkalmazott műfaj volt Berzsenyi számára is, de jóval kevesebbre tartotta, mint például az ódát (és talán szükségszerű megemlíteni itt A magyarokhoz című, legismertebb, legtöbbet elemzett költeményét).
Nemcsak ez volt jelentős fordulat Berzsenyi életében. Miután megírta a Búcsúzás Kemenesaljától című versét, feleségével Niklára költöznek, amihez úgy ragaszkodott, mint Kant Königsberghez, aki a közeli tengert sem látta soha. Berzsenyi is Niklán érezte magát jól, s a kevésszer tett budapesti látogatása sem végződött sikeresen. Igaz, sokat halogatta például az első nevezetes felutazást, illetőleg a pályatársakkal, így a Kölcsey Ferenccel való személyes találkozást, ami kölcsönös ellenszenvet váltott ki. Tudjuk, hogy Kölcseynek az 1813-ban megjelent Berzsenyi-kötetre írt 1817-es recenziója olyan elkeseredést váltott ki Berzsenyiből, hogy az elhallgatás mellett döntött (ma már vitatottak ennek igazi okai). Kazinczynak írt levelében imigyen reagál Kölcsey kritikájára, ami mögött ott állhattak a pályatársak is:
„Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházban egy öl nyekegő verseket hozott. A rossz ember, minthogy építeni nem tud, rontani akar.”17
Persze az is hozzátartozik a történethez, hogy később Berzsenyi tervezte a Pest-Budára való felköltözést, de betegsége megakadályozta ebben. Hogy miként alakult volna pályaképe, ha többet tartózkodik itt, kedvelte volna-e az itteni életet, nem tudhatjuk. Enélkül is szimpátiával figyelte Berzsenyi munkásságát a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István, enélkül is 1830-ban a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztálya első rendes vidéki tagjává választotta, enélkül is elődje volt Vörösmarty Mihálynak (Berzsenyi emlékezete című versével tiszteleg előtte), s enélkül is belátta kritikusi felelősségét Kölcsey Ferenc – Berzsenyi temetésére ő írta a nekrológot…
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.