Pál-Lukács Zsófia: Megkésett emlékbeszéd – Berzsenyi Dániel (újjá)születésére

2021. május 07., 06:02
Berzsenyi Dániel portréja (Barabás Miklós metszete, korábbi német portrék nyomán) Forrás: wikipédia

„Én poétának sem elég gazdag, sem elég szegény nem vagyok.”
Berzsenyi Dániel: Kazinczy Ferenchez

245 éve, 1776. május 7-én született Berzsenyi Dániel, a magyar klasszicizmus nagy költője, Horatius követője, a niklai remete. Ő volt Szerb Antal megfogalmazásában a bennszülött, akit megöl a civilizáció. Hogy miként kapcsolódnak ezek a toposzok Berzsenyi irodalmi szerepvállalásához, valamint alkatához, azt hiszem, nem sok magyarázatra szorul; olyan képek ezek, amelyek a mai napig uralják a vele kapcsolatos irodalmi beszédmódot. Talán nem véletlen, hogy amikor Háy János az irodalomtörténeti alapokon is nyugvó Kik vagytok ti? című újjáélesztő könyvében Berzsenyi líráját elemzi, szintén a fent jelölt hagyományból indul ki, és a Berzsenyivel kapcsolatos fejezetnek A rovátkolt barom címet adja. Maga a kifejezés Kazinczy Ferenc nyelvújítási programjából származik, így akarták nevezni a neológusok a bogarat, ez ihlette Háy Jánost, hogy mint egyféle metaforát Berzsenyi Dániellel kapcsolatosan használja.

Nehezen tudnánk megszabadulni ezektől az állandó jelzőktől, s valószínű, hogy nincs is efféle indíttatása az irodalomtörténet-írásnak, hiszen olyan képek ezek, amelyekkel még a 21. században is könnyen tudunk azonosulni. A birtokára elvonuló zseni romantikus eszménye mellett a korabeli irodalmi élet legmeghatározóbb képviselőivel párbeszédet folytató, majd dacoló földbirtokos képe, életstílusa, művészi hitvallása ma is példa lehet. S bárcsak az lenne, egészíthetjük ki a gondolatot, hiszen a gazdálkodás nemcsak romantikus eszménykép volt számára, hanem olyan választás, amit kellő hozzáértéssel és sikeresen tudott végezni (gazdasági tanulmányt is ír). Az alkotás, a versírás közösségi érdekeket szolgáló munka és tudományos elköteleződés, amivel például a magyarság értékválságával szemben lépett fel – szinte megrögzötten hitt az erkölcsi és szellemi fejlődés lehetőségében (első ódáiban még a nemességet szólítja meg), a haladás modern gondolatában, a reformkori függetlenedésben. A kívülállás pedig komoly érvekkel és stúdiumokkal alátámasztott alkotói magatartás (hosszú időn át készült például arra, hogy méltó választ adjon a Kölcsey Ferenc által írt, „teljes költői és emberi megsemmisítés”-t jelentő kritikára és láttassa műveinek esztétikai értékét, hogy jártas legyen a költészettudományban). Ami azt jelenti, hogy önmagával szemben kellően igényes volt, úgy is mondhatjuk, hogy volt jelleme, hiteles ember maradt, akinek tettei és szavai szinkronban állnak egymással.

Berzsenyi Dániel | Bucsuzás Kemenes-Aljától
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,Messzebb járnak szemeink;Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,S későn hullnak könnyeink.

Pedig a centrum-periféria jellegzetes problematikája erőteljesen jellemezte azt a korszakot, amelyben Berzsenyi az írás mellett döntött. Az irodalom színtere a levelezés volt; Berzsenyinek közel tíz évet kellett várnia arra, hogy művei először Kis Jánoshoz, az evangélikus lelkipásztorhoz kerüljenek, ennek révén pedig Kazinczy Ferenchez, aki a korabeli irodalmi élet legmeghatározóbb és legnagyobb befolyású alakja, az ő kezében futottak össze az irodalom érdekei. A korabeli irodalmi élet elzárt közegében Nikláról sikerült kapcsolatba kerülnie a széphalmi mesterrel, aki hosszasan levelezett Kis Jánossal, majd Berzsenyivel is, igaz, meglehetősen későn indult meg a levelezés közöttük. Ennek irodalmi formája, az episztola mint műfaj szintén jelentős szerepet töltött be az akkori irodalmi életben, így alkalmazott műfaj volt Berzsenyi számára is, de jóval kevesebbre tartotta, mint például az ódát (és talán szükségszerű megemlíteni itt A magyarokhoz című, legismertebb, legtöbbet elemzett költeményét).

Nemcsak ez volt jelentős fordulat Berzsenyi életében. Miután megírta a Búcsúzás Kemenesaljától című versét, feleségével Niklára költöznek, amihez úgy ragaszkodott, mint Kant Königsberghez, aki a közeli tengert sem látta soha. Berzsenyi is Niklán érezte magát jól, s a kevésszer tett budapesti látogatása sem végződött sikeresen. Igaz, sokat halogatta például az első nevezetes felutazást, illetőleg a pályatársakkal, így a Kölcsey Ferenccel való személyes találkozást, ami kölcsönös ellenszenvet váltott ki. Tudjuk, hogy Kölcseynek az 1813-ban megjelent Berzsenyi-kötetre írt 1817-es recenziója olyan elkeseredést váltott ki Berzsenyiből, hogy az elhallgatás mellett döntött (ma már vitatottak ennek igazi okai). Kazinczynak írt levelében imigyen reagál Kölcsey kritikájára, ami mögött ott állhattak a pályatársak is:

„Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházban egy öl nyekegő verseket hozott. A rossz ember, minthogy építeni nem tud, rontani akar.”17

Persze az is hozzátartozik a történethez, hogy később Berzsenyi tervezte a Pest-Budára való felköltözést, de betegsége megakadályozta ebben. Hogy miként alakult volna pályaképe, ha többet tartózkodik itt, kedvelte volna-e az itteni életet, nem tudhatjuk. Enélkül is szimpátiával figyelte Berzsenyi munkásságát a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István, enélkül is 1830-ban a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztálya első rendes vidéki tagjává választotta, enélkül is elődje volt Vörösmarty Mihálynak (Berzsenyi emlékezete című versével tiszteleg előtte), s enélkül is belátta kritikusi felelősségét Kölcsey Ferenc – Berzsenyi temetésére ő írta a nekrológot…