125 éve született Tamási Áron, az ezt ünneplő emlékév mindenképp ráirányítja a figyelmet életművére, és tán az esős őszi estéken eszünkbe jut leemelni egy-egy művét a polcról. (Én úgy képzelem, hogy minden székely család könyvespolcán legalább az Ábel-trilógia ott van.) Nem egyébért, de Tamási olyan tündérien és varázslatosan írt, hogy minden időben szükségünk lenne ilyen jófajta meseterápiára.
Amikor beszél, akkor is olyan, mintha írna. 1956 áprilisában a budapesti Jókai Színház bemutatta az Énekes madárt, ennek kapcsán a riporter feltesz egy teljesen sematikus kérdést, hogy mikor írta ezt a népi játékot, s milyen körülmények között. Tamási válasza ez: „1933- ban, ősszel. A művészi kifejezés formáival viaskodtam; s igen sokat foglalkoztam a társadalmi helyzet bírálatával, amiről tanúskodik az Ábel az országban című könyvem is, melyet éppen akkor fejeztem be. Gondoltam hát, viaskodás és bírálat közben megpihenek egy kicsit. S mivel gyönyörű ősz volt abban az esztendőben, kifeküdtem a napra. Néztem abban a fényzuhatagban a megszelídült eget és a madarakat.”
Az interjú végén a riporter sikert kíván az írónak, mire Tamási így válaszol: „Írónak a siker olyan, mint gazdának a szivárvány. De ha mégis lenne sikere a darabnak, én azt a sikert a közönség és a színészek között széjjelosztanám; s magamnak csak egy kicsi tollucskát tartanék meg az énekes madár szárnyából.”
A fényzuhatagban megszelídült ég, a kicsi tollucska az ének madár szárnyából olyan, mintha magából az Énekes madárból származna (pedig nem – Tamási egyszerűen így beszélt). S amit mond, az szintén megszívlelendő: szép, szép a siker, de a szivárványnak gazdaember számára nincsen haszna. Jó a siker, de mit érek vele, jobb, tartalmasabb lesz-e tőle az életem, teszi fel a kérdést az író, s ebben benne van a székely ember földközeli, pragmatikus gondolkodása.
De ugyanakkor azt is mondja, ha mégis bekövetkezik a siker, akkor az azért jó, mert lesz mit szétosztani. Ahhoz, hogy az énekes madár énekeljen, hogy a csoda megtörténjen, mindannyian kellünk: író, közvetítő és befogadó.
Vigyünk hát magunkkal egy-egy tollucskát ebből a rendkívül gazdag életműből, ha már Tamási szétosztotta közöttünk. És őrizzük büszkén, nagy szeretettel. Nem idegen, a miénk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.