Az előadások fogadtatásáról a versvándor elmondta, nyolc éve, amióta versműsoraival járja a Kárpát-medencét, azt tapasztalja, hogy a puszta szónak ereje van a digitális eszközök használata nélkül is, működik az, hogy valaki elmond egy történetet. Szerinte „el vannak szokva a gyerekek a történetmeséléstől. Nincs idő erre. A szegény tanároknak sincs idejük mélyebben belemenni egy-egy témába, és valószínűleg otthon sem szakítanak erre időt. A gyerek lelke pedig ki van éhezve erre, hogy hallja például egy olyan barátságnak a történetét, amely példaértékű és időtálló. Mert az egy dolog, hogy itt van Petőfi és Arany, a két nagy költő, de ezt le kell hozni a gyerek szintjére és az olyan felnőtt szintjére, aki nem foglalkozik irodalommal. Azt hiszem, hogy kellenek azok a történetek, amelyek megsimogatják az ember lelkét, amelyek példát mutatnak, amelyekből lehet tanulni, és amelyek mellé oda lehet állni”.
Tóth Péter Lóránt a négy nap alatt előadását mintegy 1300 gyerekhez és felnőtthöz juttatta el. A produkciót rendhagyó módon Reményik Sándor A sírtól a bölcsőig című versével indítja, majd saját történeteket is belefűz a narrációba. „Ebből aztán kibontom a többit. Beszélek a két költőnek a színészethez való viszonyáról, hogy mindketten színészek akartak lenni, de annak csapnivalóak voltak – ezzel kapcsolatban vannak fennmaradt humoros történetek. Mindkét költő életében volt egy-egy olyan szakasz, amikor a kikövezett útról el mertek menni másfele. Mertek befele figyelni, mertek hallgatni a lelkük sugallatára. Ez egy kézzelfogható mai történet, hogy figyeljünk arra, mit mond belül a lelkünk, mert ezek a költők is próbálkoztak másféle utakkal is.”
Az előadásban ezután a levelek következnek, amelyeket egymásnak írtak. Tóth Péter Lóránt szerint ezeken átsüt a szeretet, a megismerkedés vágya, az egymás elismerése. „Azt is elmesélem, hogy mi történt abban a tíz napban, amikor Petőfi Aranyéknál vendégeskedett. Az előadást úgy építem fel, hogy a ma emberéhez szóljon. Fontos, hogy mi volt a múltban, de ha nincs meg a kapocs a mával, akkor az unalmas, okoskodó, ismeretterjesztő. Éppen ezért minél több kapcsolódási pontot kell felmutatni a mával” – foglalta össze az előadóművész.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.