Petőcz András: Mire jó a vers?

2021. április 14., 08:21
Gulyás Andrea: Melódia (akril, falemez, 50 × 50 cm, 2019)

A költészet – alapvető, elemi ösztön.
Miként a kisgyerek, amikor beszélni tanul. Reagál a világra, kommunikál, hangot ad ki, jelez: mimikával, gesztusokkal.
Rátalál a nyelvre. Kimondja a szót: anya. Kimondja a szót: apa. A hangokat szavakká formálja.
Felfedezi, hogy a hangoknak testük van. Hangtestük. Képezi a hangokat: a nyelvével, az ajkaival, a szájpadlással, a torkával, ösztönösen, persze. De – és ez is nagyon fontos – hallja is mindazt, amit kimond.
Vagyis hallja az általa kimondott hangtesteket.
És felfedezi ezekben a hangtestekben, illetve azok jelentésében a furcsaságokat, a különösségeket.
Felfedezi a szó akusztikáját. A szó zeneiségét. Felfedezi a különböző jelentésű, de a hangzás szempontjából nagyon is hasonló szavakat. Azok összecsengését.
Kimondja a szót: cica. Hallja, ahogy az anyja hívja a macskát: cicc, cícc. Aztán felfedezi a következő szót, az eszközt, ami megnyugtatja: cumi. Illetve a testrészt, ami enni ad neki: cici. És nevet. Nevet, mert ez a négy szó nagyon hasonlít egymásra. Tetszik neki a hangzásbeli hasonlóság.
És nevetve, gurgulázva kimondja ezeket a szavakat egymás után. És ezzel verset ír.
A versírás – elemi ösztön.
Az elemi ösztön mögöttese nagyon egyszerű: azonosulunk az anyanyelvünkkel, szavaink atmoszféráját, hangulatát tökéletes pontossággal tudjuk, érezzük. A kimondott szóval, illetve hanggal érzelmeinket fejezzük ki, és közben az érzés eggyé válik a kimondott szó, illetve hang hangalakjával. Ha azt mondom: vér, megborzongok, mert a szó hangalakja, jelentése azonos érzetet kelt bennem. De csakis bennem, vagyis abban a személyben, aki magyar, a magyar nyelvet tekinti anyanyelvének, és anyanyelvi beszélői kompetenciával bír. Egy külföldi számára a „v-é-r” hangalak nem jelent semmit, negatív hatást ennek a három hangnak az együttese nem vált ki belőle.
Kimondom a szót: tenger. És amint kimondom, megjelenik a szemem előtt, ott van a tenger. Látom. Kimondom a szót: szeretlek. És ebben a pillanatban érzem is a szeretetet, átjár a melegség, és valamiféle láthatatlan kapocs fűz ahhoz, akinek kimondtam ezt a vallomást. A kimondott szó hatalom. Amint kimondok valamit, már érzem, tudom is azt a valamit.
Hányszor mondjuk azt: ki ne mondd! Mert félünk a kimondott szó erejétől. És joggal félünk.
A mimika és a gesztus mellett szóval és hanggal fejezhetem ki a legpontosabban az érzéseimet. És abban a pillanatban, hogy szóval és hanggal kifejezem mindazt, amit érzek, avagy gondolok – és, ha mindezt hitelesen is teszem, ráadásul tudatosan formába öntöm –, abban a pillanatban megszületik a vers.
Mert mi a vers? „Egy indulat s egy hangzás”, írja Illyés Gyula.
Illyésnek ezt a mondatát Barta Sándor, „klasszikus” avantgárd költő posztumusz, 1987- ben megjelent kötetének az előszavában olvashatjuk. Talán nem véletlenül. A vers defi níciója, miszerint „indulat és hangzás”, rendkívül tág értelmezést tesz lehetővé. És valóban – a XX. század avantgárd törekvései megtanítottak minket arra, hogy a versnek, a költészetnek ezer arca van. A szó, illetve a hang, ami kifejezi az érzéseinket, önmagában „indulat és hangzás”.
A vers formája nagyon sokféle lehet. Mégis: rendszer, szerkezet mindegyik formában van. Látszólag értelmetlen hangokkal is kinyilváníthatom az indulatomat, a fájdalmamat, az örömömet. És a „jelentés nélküli” hangok megformálásának is lehet logikája – vagyis költészet születik ebben az esetben is. Indulatot fejez ki, hangzás is, de valamilyen szerkezetben.
A forma ezerféle lehet – írtam az előbb. Az indulat és hangzás nem csak a lejegyzett versekre érvényes. Az akusztikus versre is. Annak is szerkezete, logikája, és ami a legfontosabb: indulata és hangzása van. Még akkor is, ha lejegyezni szinte képtelenség.
Érsekújvár szülötte, Kassák Lajos pontosan tudta a vers ezer arcának a lehetőségét. Indulat és hangzás jelenik meg azokban az expresszív szabad versekben is, amelyek ereje, dinamikája a mai napig lenyűgöz minket, és lenyűgözte az adott korban a fiatal Illyés Gyulát, illetve József Attilát. Amikor az 1915-ös keltezésű Eposz Wagner maszkjában című kötetében azt írja Kassák, hogy „Fuu-ujjjiii… bum… bururu-u… bumm… bumm… / siü-cupp, paka-paka-paka-paka-brurarü-ü-ü-ü… / fru-urrru-u-u-u… pikk… frrrrrrrru-u-u-u-u-u, / a porban égő rózsabokrot forgat a szél”, pontosan tudja, hogy a hangok, a lejegyzett hangok jobban megmutatják az érzelmeit, mint bármely „értelmes” szó.
Idézzük fel sokadszorra: a vers „indulat és hangzás” Illyés szerint. És ezáltal Illyés azt üzeni, hogy az avantgárd megformálás sokfélesége a vers sokféleségét is jelenti.
Kiváló meghatározás.
Mégis, Illyés definícióját meg kell haladnunk, mert nem fedi le mindazt, ami még a vers, a költészet világába – véleményünk szerint – belefér. Éppen ezért, mondjuk inkább így: a vers indulat, amely valamilyen – nyelvhez köthető – formában és szerkezetben ölt testet. Hiszen a nyelv segítségével kifejezett indulat ott van a képversek ezer változatában is, és ezek a költészeti munkák igen sokszor hangban már alig-alig visszaadhatóak.
Hogy példát is mondjunk, nézzük meg Kassák Lajos számozott verseit. Az ezekben megjelenő vizualitás olyan többletet nyújt, amelyet a hangzás nem tud visszaadni. Idézzük fel a 18-as számozott vers emlékezetes sorait: „az Úr megjelent a vizek fölött / és keservesen / sír”. Szép mondat, de a vers képisége nélkül hiányérzetünk támad. Vagyis az érzelmeinket, gondolatainkat kifejező hangok és szavak képi megjelenésének ugyanúgy meglehet a dinamikája, érzelmi töltete, mint azok hangzásának. Hogy még egy példát hozzunk, és ne a XX. századi avantgárd köréből: Szenci Molnár Albert híres „Cubus” című művének ismert sora, miszerint „Légyen a férfi erő négyzete, képe tiéd” a vizuális megformálás nélkül veszít erejéből, dinamikájában kevésbé izgalmas.
Megtanuljuk, birtokoljuk anyanyelvünket, és anyanyelvünk jeleivel, szavaival fejezzük ki érzelmeinket, gondolatainkat. Mindeközben felfedezzük a szavak testét, hangalakját, vagy éppen képi megjelenésének sajátosságait. Fájdalmunk és örömünk van, és a fájdalmat és örömöt a szavainkkal fejezzük ki, de a kifejezés pillanatában a hangtest, valamint a szó látható alakja befolyásolhatja, és befolyásolja is a kifejezésünk, a megformálásunk mikéntjét. És mindezt, vagyis az érzelmi önfelmutatásunkat valamilyen szerkezetbe helyezzük. Verset írunk. Ösztönösen. És – mint minden ösztönös megnyilvánulás esetén – valamiféle kielégülést érzünk, amikor létrehozzuk azt a szerkezetet, formát, amely kifejez minket, megmutatja legbensőbb valónkat.
Gondoljunk a városi grafittire akár – banális jelek, amelyek érzelmeket tükröznek. Mindennapi költészet, házfalon, aszfalton, hirdetőoszlopon.
Érzelmekkel, indulatokkal születünk, érzelmeinket, indulatainkat magunkban hordozzuk. Az ember, ez az erőszakos, érzelmes lény, kommunikálni akar az őt körülvevő világgal. Ezért is biztosak lehetünk abban, hogy a vers, a költészet mindig is itt marad velünk.
Ameddig lesz emberi élet.
Mert a vers, a maga ezer arcával, a költészet a maga sokszínűségében: nem más, mint kommunikáció. Megmutatjuk az érzelmeinket, indulatainkat, ezt hangzásban, avagy vizuális eszközökkel tesszük, felmutatjuk a környezetünknek, a minket körülvevő „világnak”, jelezve, hogy vagyunk, élünk, és élni akarunk mindig, örökkön-örökké.
Hogy mire jó a vers? És mi mire vagyunk jók? A vers csak van. És mi is csak vagyunk. Arra jó a vers, hogy legyünk.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)