A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek?
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Ismét Vörösmarty sugalmát érezzük már a címadásban is: „Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót.” Képzeletbeli lény iránt nehezen lenne fölfogható ilyen vallomás. A Tündérálom mögött is valós személy, Csáfordi Róza alakja sejlik fel, mint ahogy József Attila Ódájának ihlető asszonya a Lillafüreden megismert művészettörténész, Marton Márta.
Ugyanakkor a Minek nevezzelek? olyan magasságokba lendül, hogy az egyéni vallomás személyessége valamiféle személytelen megsemmisülésbe vezet, ezért is adtuk a címet: a szerelem apoteózisává válik. Más szóval, a beteljesült szerelemhez vezető út törvényszerűségeit állítja elénk.
Ezt a lelkesedést, ezt a felfokozottságot csupán kettős refrén szoríthatja össze, erős pántok közé kényszerítve a hordó dongáit. A szétfeszüléssel, az Etna kráterébe hulló empedoklészi megégéssel szemben csak ez lehet védelem.
Mivel is kezdődik ez az emberfeletti magasságokba röpítő vers?
A „merengés”-sel. A „merengés alkonyában” időmegjelölésével. „Az elmélkedésnek égetvén lámpáját” (A táblabíró).
Egész életünk belesűrűsödik a várakozásnak, habozásnak, elmélyülésnek, késlekedésnek, önátadásnak, bizonytalanságnak, bizonyosságra törekvésnek ebbe az összetett és nem is egykönnyen leírható, jellemezhető, értékelhető magatartásába. Az indulásnál máris megáll a vers. Méltó a kezdőmondat kérdéséhez. Az élet maga csupa kérdés – annak, aki komolyan, felelősséggel kívánja végigélni. Hogyan mondja majd egy Petőfi-utód?
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
(Ady Endre: Az eltévedt lovas, 1914. november)
A Petőfi-vers végighullámzása azonban nem csak a kettős refrén miatt zajlik le igen rendezett, mondhatnám, megrendszabályozott keretek között. A versszerkezet gondosan felépített és nyomon követhető. Az első versszak a szeretett nő szép szemébe néz, a másodikban e szem tekintetéről lesz szó (vagyis megmozdul a szem, sőt, „rám röpíted tekinteted”), a harmadikban az arc másik hangsúlyos része, a száj „zendíti meg hangjait”, csupán a negyedikben „olvad össze lelkünk”, „a csók tüzében”, hogy ezáltal az ötödik máris elhozza az eksztázist, csúcspontján lenyugodva, ismét átadva magát a kezdet merengésének, ezúttal azonban már nem különálló személyként, hanem hitvesével – „Édes szép ifjú hitvesem” – maradandó egységben. Ez az egész szerkezet a Genezisből Jézus által felidézett „többé tehát nem kettő, hanem egy” – a lelki ragaszkodás és a testi egyesülés – bibliai útját mintázza. A Bibliához köti az Énekek éneke felépítésével, elragadtatott múltidézésével való rokonsága is.
Az első–negyedik versszakban a képek és képi hasonlatok természetessége és bősége az uralkodó. A szem mint esti csillag, annak mindenik sugára a szerelemnek egy patakja, mely az imádó lelke tenyerébe fut; a tekintet szelíd galamb, melynek mindenik tolla a békesség egy olajága, s aztán, ha kép helyett már csak a tapintás adhatja vissza e tekintetet: „…lágyabb a selyemnél / S a bölcső vánkosánál”. A hang, melyet kedvese hallat, szinte varázserőt hordoz magában, a száraz téli fák ágait is kidomborítja, elővételezvén a tavaszt, hogy énekelhessen a csalogány. Itt, a harmadik versszakban hangzik el a leginkább biblikus kifejezés a tavaszról, „a régen vált megváltóról.” A negyedik versszakban a csók – vele kezdődik Salamon király Sir Hassirimje, a „legszebb ének” is – a rubintkő és a tűz képzetét hozza, s egyben a földi világ tér-idő viszonyait alapjaiban rendezi át, kivált az időbeliség tekintetében. „S eltűn előlem a világ, / Eltűn előlem az idő, / S minden rejtélyes üdvességeit / Árasztja rám az örökkévalóság –”. Mintha csak a János Vitéz végsorai elevenednének meg újra:
Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
Nem szükséges nekik sem étel sem ital,
Élnek a szerelem édes csókjaival.
Mintha a létezés szélkereke vagy óriáskereke megállna most, ezzel a békességgel adózván minden mozgás és tett végső okának, a szeretetnek, szerelemnek, melynek apoteózisával zárul Dante Isteni színjátéka is: „A szeretet, mely mozgat minden Napot és csillagot.”
A befejező, hatodik versszak uralkodó retorikai jegyei a metonimikus kifejezések, allegóriák („Boldogságomnak édesanyja”, „Képzelet tündérlánya”) és allegorizáló fogalmak („remény”, „ragyogó”, „valóság”, „egy világnál többet érő kincs”), s midőn már fokozni lehetetlen a fokozhatatlant, a hétköznapi beszéd szintjére való hirtelen visszatalálás, a Himalája-csúcsról egyszerre a tengerszintre:
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Az ihlet felfokozottsága olyan retorikai-poétikai áradást idéz elő, hogy sem kötött ritmus, sem rím nem tehetné tökéletesebbé a versbeszédet, szinte el is felejtkeztünk keresésükről a képek patakzó bűvöletében. Képet és költészetet is azonban a szív zenéje diktál, a lélek odaadása, teljes átadása, mely a szerelmi vallomást őszintévé, valóságossá és élővé teszi. 1848 januárjában fogant a vers, midőn a pesti albérletben a féléves házasok még aligha tudhatják, hogy rövid két hónap múlva az események gyors vágtája forradalmat, szabadságharcot hoz, vagyis megint a szélcsend ajándéka e vers, mint a költői mézeshetek nem egy költeménye 1847 szeptemberében–októberében, s mint később az Itt van az ősz, itt van újra 1848 őszén vagy a Pacsirtaszót hallok megint… 1849. március 8-án. S ne feledjük: a Szép Napkeletnek… után, mely az örök életet nem mint János vitézbeli tündérálmot, hanem hitvesétől hallott valóságot helyezi el a költő lelkében.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.