Ha nincsenek Farkas Árpád versei, sosem tudom meg, miként lehet úgy írni a fájdalomról, hogy nem a könnyeket akarjuk kisajtolni. A veszteségről úgy, hogy nem a minket ért igazságtalanságot ecseteljük. Az igazságról úgy, hogy nem a másokét vonjuk kétségbe. Egyáltalán: nem tudom meg, lehet úgy írni, a közösség oly módon legyen a miénk, hogy fel se merüljön a hozzá nem tartozás lehetősége.
Amikor a verseit olvasom, egy vagyok a székelyekkel, egy az erdélyiekkel, egy a magyarokkal, egy az európaiakkal, egy az ázsiaiakkal. Valami ősi együvé tartozás fog össze velük, hagyománya a tűzgyújtás utáni évezredeknek, miközben reccsenve nőnek meg a pofacsontok, s a vízmosásos szemekben az árnyak.
A születésem körüli időkben kapta Farkas Árpád Sepsiszentgyörgyön, a viccre és komolyságra egyaránt hajlamos kisvárosban az Okkal Búsuló indiánnevet. Talán azért, mert kortársai is érezték, hogy többről van szó a verseiben, mint az erdélyi költőknél amúgy fellelhető, nemzeti elnyomás elleni tiltakozásról. Mégpedig arról, hogy egy egész világ süllyed el körülöttünk, és mi csak nézzük, a türelem partjain milyen erdő ég el.
Úgy élni, hogy érezzük azt a mélyen ott levő titkot, ami nélkül csak fogyasztói leszünk saját életünknek, ez lenne a feladat, mondja, és ez az, amit nem sikerül véghez vinni: Ülve tivornyán, csömörös lakomákon, / jelentem, amit gyulladt, / alvatlan szemmel látok: / a Csodák Csodája csöndben / belőlünk elszivárog.
Ha nincs Farkas Árpád, nem tudom meg soha, a visszavonulások, tarajos hófúvások is valamiért vannak, nem (csak) azért, hogy tönkretegyék a mi kis, jól bejáratott életünket: aki tud vereséget szenvedni, az utána képes felmagasodni: megmerítkezve mindig halálban, elmúlásban, / csak felépül bennem az a győzhetetlen másik.
Most, hogy elmentél, Árpi, az elíziumi mezőkre, valahogy olyannak képzellek, mint Te annak idején Tamási Áront. Egyszer csak fönn maradtál egy felhőn, fekszel álladra könyökölve, hogy ha fellegek árnya tévedne felénk, elfújjad. Nem mintha jobbakká válnánk ettől, de hátha.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.