Sántha Attila: Ezeréves, barlangfényű szavak költője

2021. március 11., 06:39
Farkas Árpád (2018) - Fotó: Király Farkas

Ha nincsenek Farkas Árpád versei, sosem tudom meg, miként lehet úgy írni a fájdalomról, hogy nem a könnyeket akarjuk kisajtolni. A veszteségről úgy, hogy nem a minket ért igazságtalanságot ecseteljük. Az igazságról úgy, hogy nem a másokét vonjuk kétségbe. Egyáltalán: nem tudom meg, lehet úgy írni, a közösség oly módon legyen a miénk, hogy fel se merüljön a hozzá nem tartozás lehetősége.

Amikor a verseit olvasom, egy vagyok a székelyekkel, egy az erdélyiekkel, egy a magyarokkal, egy az európaiakkal, egy az ázsiaiakkal. Valami ősi együvé tartozás fog össze velük, hagyománya a tűzgyújtás utáni évezredeknek, miközben reccsenve nőnek meg a pofacsontok, s a vízmosásos szemekben az árnyak.

A születésem körüli időkben kapta Farkas Árpád Sepsiszentgyörgyön, a viccre és komolyságra egyaránt hajlamos kisvárosban az Okkal Búsuló indiánnevet. Talán azért, mert kortársai is érezték, hogy többről van szó a verseiben, mint az erdélyi költőknél amúgy fellelhető, nemzeti elnyomás elleni tiltakozásról. Mégpedig arról, hogy egy egész világ süllyed el körülöttünk, és mi csak nézzük, a türelem partjain milyen erdő ég el.

Farkas Árpád | Apáink arcán
Itt Erdélyben a suvadásos domboka férfiakban éjjel mélyre szállnak,reccsenve nőnek meg a pofacsontok,s a vízmosásos szemekben az árnyak

Úgy élni, hogy érezzük azt a mélyen ott levő titkot, ami nélkül csak fogyasztói leszünk saját életünknek, ez lenne a feladat, mondja, és ez az, amit nem sikerül véghez vinni: Ülve tivornyán, csömörös lakomákon, / jelentem, amit gyulladt, / alvatlan szemmel látok: / a Csodák Csodája csöndben / belőlünk elszivárog.

Ha nincs Farkas Árpád, nem tudom meg soha, a visszavonulások, tarajos hófúvások is valamiért vannak, nem (csak) azért, hogy tönkretegyék a mi kis, jól bejáratott életünket: aki tud vereséget szenvedni, az utána képes felmagasodni: megmerítkezve mindig halálban, elmúlásban, / csak felépül bennem az a győzhetetlen másik.

Most, hogy elmentél, Árpi, az elíziumi mezőkre, valahogy olyannak képzellek, mint Te annak idején Tamási Áront. Egyszer csak fönn maradtál egy felhőn, fekszel álladra könyökölve, hogy ha fellegek árnya tévedne felénk, elfújjad. Nem mintha jobbakká válnánk ettől, de hátha.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)