1923-ban megjelenik a „tizenegyek” antológiája, amelynek székely tanulmányírója, programalkotója, Balázs Ferenc úgy ír a kötetben megjelent szerzőkről, hogy közben ódát zeng a székelységről:
„Fogjuk kezünkbe azokat a lélekdarabokat, amelyeket pennájuk csákányával zengő szavú székelyek fejtettek le lelkük sziklájából. Azokat az ősi, székely földből fejet emelt, erős, földszagú, csillagokba néző, szikrázó, zengő elbeszéléseket, amelyeknek mámorosa ma minden földből nőtt székely… A székely magába zsúfolta eddig minden erejét; világraszóló nagy emberei, kincsének hírülvivői nem fakadtak eddig testéből erői arányában… Íróit most küldi a világba seregestül. S hogy bennük ősi visszaemlékezések élőkké elevenednek, mitológiák fénye zuhog rájuk, mint tisztán ébredő reggelen, ez a székely faj hatalmas életakaratát jelenti.” (Balázs Ferenc: Székely mitológia. In: Versek – elbeszélések – tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival. Cluj – Kolozsvár, 1923.)
E székely fiatal írók közül (akinek neve eggyé lett Erdéllyel) a legnagyobb, legkiemelkedőbb, leglokálisabb és egyben legegyetemesebb alkotó Tamási Áron (azért hadd soroljuk fel az antológia többi szerzőjét is: Balázs Ferenc, Dobai István, Finta Zoltán, Jakab Géza, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Maksay Albert, Mihály László, Szent-Iványi Sándor).
A hiedelemvilágtól a mágikus realizmusig
Tamási nemzedéktársával, az egy évvel fiatalabb Federico García Lorcával egy időben hoz létre egy, a világirodalom legmélyebb rezdüléseire még csak nem is rezonáló, hanem azt megelőző írói világot. Mester Yvonne például így ír Tamási és Lorca mély rokonságáról: „A mitikus tudat hisz a csodákban, az álmokban, a mágiában, a képzelőerő hatalmában. Tamási és Lorca darabjainak irreális motívumai a népi hiedelemvilághoz, megmagyarázhatatlan érzésekhez és hangulatokhoz kapcsolhatók, s olyan világképről árulkodnak, aminek az emberi szférán kívül a természet, sőt, az egész kozmikus mindenség is szerves része”. (Mester Yvonne: A „csodás való” Tamási Áron és Federico García Lorca színjátékaiban. Új Írás, 1990. július, 98–107, 105.) Jánosi Zoltán joggal állapítja meg, hogy Tamási és Lorca ugyanazon irodalomeszménynek két kimagasló, meglepő párhuzamokat produkáló alkotója: „A hegyektől körbeölelt és egységekre szabdalt Székelyföld és a nagy hegylánctól kettészelt andalúz vidékek arca ebben a közös művészeti világban több mint kétezer kilométer távolságból is egymás arcára néz”. (Jánosi Zoltán: Áron és Federíco. Irodalmi Magazin 2017/1, 97–100, 100.)
És most még nem is beszéltünk Tamási mágikus realizmusáról, valóság és mágia/misztika egybemosásáról, amellyel 30–40 évvel előzi meg Gabriel García Márquez 1967-es Száz év magányát, amely a 20. század egész irodalmát a legmélyebben meghatározta. Molnár Vilmos írja a Székely Könyvtár-sorozatban megjelent Jégtörő Mátyás ajánlójában: „az éles szemű Babits veszi észre azt is, hogy minden meseszerűsége ellenére »különös realizmussal dolgozik itt az író«, és hogy »új, különös műfajt« fedez fel a magyar irodalomnak. Ez az új műfaj, amelyet Tamási Áron székely-magyarul a harmincas években egyszer már működésbe hozott, csak később, a hatvanas években fog nevet találni magának világszerte. (A megnevezés létezett már előbb is, de kezdetben csak bizonyos észak-amerikai festők képeire alkalmazták, nem az irodalomra.) Az új irodalmi műfaj felfedezése és elnevezése néhány dél-amerikai író műve alapján, de leginkább Gabriel García Márquez híres regénye, a Száz év magány kapcsán fog történni, és úgy hangzik, hogy mágikus realizmus.”
Karinthy elhúzza a száját, Tamási novellával válaszol
Nehogy azt gondoljuk, hogy Tamási művészetét a székelységen és esetleg Erdélyen kívül túlságosan értékelték volna. Karinthy Frigyes, az ünnepelt pesti író 1930. augusztus 27-ei számában interjút ad a Brassói Lapoknak, ebben az újságíró rákérdez, mit is gondol Erdély új irodalmáról. Azt válaszolja, ez az irodalom „gyermekkori emlékeket ébreszt bennem. Hiszen jó az, ha visszamegyünk, de az ő távolságuk infantilis”. Elszigetelődéssel vádolja ezen új erdélyi írókat, s elmondja, név szerint csak keveset ismer, Áprily kitűnő költő.
Tamási felháborodottan válaszol Karinthynak, aki szerinte „Legjobb esetben csak a leírt betűket látja, de a magyar föld porától sohasem dugult be az ő lelki orrlika. Az erdélyi hegyek között sem fáradozott, még infantilis távolságokra sem.” Tamási még pár hónapig fortyog magában, aztán megírja a Rendes feltámadást, amely véleményem szerint a legszebb válasz, amely egy lekezelésre adható. Ebben ugyanis arról van szó, hogy Énekes bácsi egész életében gürcöl és nyel, a legyet sem bántja, hogy a túlvilágon elnyerje a méltó jutalmát. A feltámadás után viszont meglepődve látja, hogy az angyalok úgy intézik, hogy minden maradjon a régiben: „Előbb a püspök urak, a kanonok urak s a nagyvilági urak mennek ki. Mit akar maga kocsis létére? Nem lehet mindjárt az első napon ezt az új világot is felforgatni.”
Ez az a pillanat, amikor Énekes Ferenc fellázad:
„– Miért békétlenkedtek? – kérdi tőlük az Úr.
– Azért – feleli az öreg –, mert az angyal a sor végére akart állítani.
– És mért nem akartál odaállni?
– Azért, mert egész földi életemben tűrtem és szenvedtem, hogy most boldog lehessek.
– És a sor végén nem tudsz boldog lenni?
– Nem.
– Miért?
– Azért, mert magam előtt látom azokat, akik egész életükben tolvajok és gonoszok voltak. Az Isten sajnálkozással néz Énekesre, és megkérdi tőle:
– Minek teremtettelek?
– Jónak és szegénynek.
– Akkor légy jó és szegény, a sor végére állván.”
Ezek után mondja el Énekes Ferenc híres mondását, visszafeküdvén a sírba: „Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!”. Próbálták ezt a novellát Tamási antiklerikalizmusával vagy ateizmusával magyarázni (abszolút hibásan, hisz Tamási ugyan nem túlságosan szerette a papokat, de az Istenben igenis hitt). De ha nem erről, akkor miről szól a szöveg?
Hát igen, arról a sérelemről, ami Karinthyn keresztül a székelységet érte: arról, hogy mi, székelyek feláldozzuk magunkat a magyar haza oltárán, amiért gúny és kacagás a válasz, és azt mondják, fiúk, ti csak álljatok a sor végére, mert az a ti helyetek. És amikor jönne a feltámadás, amikor a székely irodalom kiáramlott és virágba borította Erdélyt, akkor is az a válasz, hogy fiúk, ti csak álljatok a sor végére.
Egy kizsigerelt nép
Hogy nem túlzás egy ilyen interpretáció, azonnal kiderül, ha megnézzük, milyen a székelység helyzete Trianon előtt. 1867-ben megtörténik az unió Erdély és Magyarország között, amitől a székelység joggal várta régi jogainak az osztrák hatalom alatti megnyirbálásának visszacsinálását. Ehelyett olyasmi következik, amire senki sem számított. 1871-ben kiadják az arányosítási törvényt, amely a közösségi erdőbirtokból való részesedést a bárhol található magánbirtok nagyságának az arányában tette lehetővé. A hangsúly a bárholon van, Székelyföldet ellepik az igénylők, akik több száz vagy akár több ezer holdnyi magánbirtokkal rendelkeztek valahol az ország vagy a monarchia területén, és kérik a székely erdőt, amely addig székely közösségi birtokban volt. Egyetlen törvény mián a székelyek kezéből kicsúszik megélhetésük legfőbb forrása, az erdő, ami marad, az jóformán semmi: „Csíkverebesen jelentkeztek az egykor onnan eredő és most nagybirtokos Bornemissza család örökösei. A törvény előírásai értelmében megkapták Csíkverebes közerdőinek 92 százalékát (!), míg a csíkverebesi kisgazdák a maradék 8 (nyolc) százalékon osztoztak.” (Nagy Benedek: A vagyonközösségek szétverése a Székelyföldön. Erdélyi Előretolt Helyőrség, 16. /2019. szeptember/)
Bözödi György mindezt úgy foglalja össze, hogy „Az arányosítási törvény gondoskodott arról, hogy a zsellér is bizonyos erdőterületet kapjon, ugyanígy az egykori székely és román jobbágy is, de megfeledkezett arról a szabad székelyről, akinek semmi, vagy csak igen kevés vagyona volt.” (Bözödi György: Székely bánja. MEFHOSZ Könyvkiadó, Budapest, 1939, 101.) (Értsd: azért nem volt külön vagyona a székelységen belül a szabad székelynek, mert minden közösségi tulajdonban volt.)
Ahogy az erdő és a föld elveszett, jött a mélyszegénység és a kivándorlás (Amerikába, de ugyanúgy a Regátba – a Román Királyságba – is). Egész falvak indulnak el, Tamási Áron Amerikában például an - nyi olthévízivel találkozik, hogy úgy érzi, az egész falu kivándorolt. (Székelyek közt Amerikában, 1924) „Az országszerte feltűnést keltett székelyföldi elszegényedés és kivándorlás” (Bözödi 105.) olyan mértékű, hogy azon már nem tud segíteni az 1902-es székely kongresszus sem.
Ilyen körülmények közt jön a világháború és Trianon, ami után már nem ildomos még beszélni sem a magyar adminisztráció alatti székelykizsákmányolásról, hisz ami akkor van (a román adminisztráció), az gazdaságilag legalább olyan rossz, ráadásul extrém nemzeti elnyomással is jár.
Csak egészen halkan szólal meg Tamási, aki azért megemlíti, annak ellenére, hogy a székelységet mindig kihasználták, kizsigerelték, még ezen lepusztult állapotában is „a székely nemzet felemelt szívvel és bátran a vármegyei nyomorgatott magyarság védelmére kelt, habár mások nem védték soha őt, hanem eszét, erejét és tömegit felhasználták, ahogy felhasználják, fájdalom, jelen időnkben is”. (Erdély békességet fog találni, 1928)
Tamási ezen mondata az egész székely társadalom életérzését közvetíti: azt, hogy minket, székelyeket feláldoztok, kiszipolyoztok, de mi a magyarságot azért is megvédjük.
Foglaljuk hát össze: a Rendes feltámadás arról szól, hogy van egy nép, a székelység, amely létezése során feláldozza magát a magyarságért (tegyük hozzá, Tamási szellemében is: azért, mert ő maga magyar), és egész létezése során hátraküldik a sor végére. Amikor eljön legalább egy téren – az irodalomban – a feltámadás, akkor újra hátraküldik, ne mind várja a jutalmat…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
