Vámbéry Ármin- Fotó: Ismeretlen - Vasárnapi Ujság 1905/24 - Forrás: Wikimédia Commons
A jelen rózsás, mosolygó képe sokszor elkápráztatja az ember szemét és képtelenné teszi arra, hogy a jövőbe lásson! – fogalmazott Vámbéry Ármin (1832–1913), aki keletkutatóként, világutazóként, a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként sokat tett azért, hogy a történelem, a tradíciók kalandösvényeit bejárva, a múlt építőkockáit a jelen rózsás, mosolygó képére vetíthessük, megpróbálkozva a majdnem-lehetetlennel: a jövőbelátással. Az előbbiekből következik, hogy egyszerre tisztelhetünk benne realista tudóst és fantasztát, mesehőst, lehetetlent nem ismerő felfedezőt.
Nem ő volt az egyetlen, aki a felvidéki Szentgyörgyön pallérozódva, képzeletbeli szellemi batyujába a nyugati világszemléletet, a közép-európai túlélni tudás képességét „gyűrve” nekiindult a szirénszépségű Keletnek. Hiszen Benyovszky Móric (1746–1786), akit utóbb Madagaszkár királyává választottak, szintén Szentgyörgyre járt iskolába. (S a közeli Pozsonyban látta meg a napvilágot id. Lóczy Lajos [1849– 1920], aki a Transzhimalája vonulatát tette térképre.)
Kik voltak ők? Hősök? Nem hiszem. Géniuszok? Talán, bár napjainkban a nyugati világ egyik legnagyobb betegsége éppen az, hogy könnyen osztogat címkéket, könnyen „dobálózik” a nagy szavakkal, így az arra érdemteleneket is előszeretettel hazudja zseninek. Kortünet? Lehetséges. De akkor kiket tiszteljünk a Vámbéry-félékben ma?
A fáklyavivőket. A fény örök szerelmeseit. Akik, ha elbuknak, akkor is – mint a szentjánosbogarak – magukba injektálják a fényt, hogy aztán egy nagy, közös tábortűzhöz invitálják az emberiséget. Sziszifuszi vállalás, nem kétséges. A siker hatásfoka pedig törvényszerűen kicsi. Mégis, mindig születnek új és újabb Vámbéryk, kelet és nyugat különbözőségei helyett a kelet és a nyugat, a dél és az észak azonosságaira rámutató gondolkodók.
Ahogyan Bartók Béla (1881– 1945), a legnagyszerűbb zenetudósok egyike Népdalkutatás Kelet-Európában (1943) című értekezésében rámutat: „Talán itt nyugaton el sem tudják képzelni, hogy vannak még Európában területek, ahol jóformán minden használati tárgy, ruhától kezdve szerszámokig, házilag készül; ahol nem látni gyárilag készült kaptafalimlomot, ahol a tárgyaknak alakja, stílusa területről területre, sokszor faluról falura változik. Amekkora változatosságot a fül kap, hála a dallamok sokféleségének, akkorában van része a szemnek is.” (És hát persze nemcsak Európában…)
Vámbéry szinte válaszol(t) neki: „Aki a történelem előtti idők sötét mezején etnológiai problémák megoldásán fáradozik s a homályba burkolt történetre akar világot vetni, annak nem szabad visszariadnia semmiféle munkától, semmiféle fáradtságtól. Meg kell próbálnia minden módot, követnie kell minden nyomot, hogy a mondák és mithoszok útvesztőjén keresztül eljuthasson az igazság óhajtott világosságához.”
Világosság, fény – erről beszélek. Nem kell ehhez zseninek lenni. A fény – ahogy a zene – mindenkié. S a mítoszok útvesztőjén át találunk rá igaz valójában a legendás Selyemútra is. Ami – miként a zene vagy a fény – mindenkié. I. e. 327 óta bizonyosan!
Üzbegisztán pedig nemcsak egyik építőmestere, de őrzője is ennek a csodának. Az útnak, amely olyan, mint a köldökzsinór. Vámbéry tehát nem is biztos, hogy utazónak tekintendő. Hiszen „csak” hazatért Közép-Ázsiába. Közép-Európa ugyanis kelet és nyugat is. Metszéspont. Nem csoda, hogy nálunk néha még az iránytű is megkergül. S olykor a fantázia (magyar) kincsesládájában nemcsak igazmesékre, fabulákra lelünk, hanem csalimesékre is. Íme, az egyik! Az öreg perzsák szerint nemcsak aranydinnyék teremnek a mesés Keleten. Valahol a mai Taskent városának környékén, egy terebélyes szikla tövében, a mirtuszvirágúak számára alig élhető, szikkadt földdarabon létezik, s lélegzik a világ leggyönyörűbb gránátalmafája, melynek egyetlen magja az idők során gyémánttá nemesedett. Azt mondják, Vámbéry Ármin, a nagy utazó ültette el a fa magjait, egy kora őszi reggelen. Azt is mondják, hogy nem sokkal korábban Timur Lenk mecsetjét látogatta, ahol a közeli kertben begyűjtött magokat egy díszzsebkendőbe rejtette, amit a dohányos szelencéje mellé helyezett úti batyujába, amit amott, egy akkor még terméketlen helyen szórt széjjel. Azt is mondják, hogy a fát megáldották, s azt is, hogy egy szárnyas nőalak énekelt, mialatt Vámbéry Ármin a magültetés rítusának áldozott. Egyesek, akik azt állítják magukról, hogy szabadon nyitnak kaput múlt és jelen közt, térről és időről nem véve tudomást, Nilufar Usmanova, üzbég popsztár énekhangját vélték felfedezni a gránátalmafa ültetésekor. Egy biztos, a szikláról ma egy nagyvárosra látni. Ami esténként úgy szórja fényeit, mint az a gyémánt.
Vagy egy igaz lélek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
