Ahogyan halványultak az utca színei s felvillantak az estét jelző lámpák, azon gondolkodtam, vajon milyen címet adhatnék nem mindennapi tudósításomnak. Hiszen mégiscsak az első Női irodalmi páholy előadása ez, amely hiánypótló tematikájával az év sorozataként is megállja a helyét a magyar irodalmi szférában. Borgos Anna és Szilágyi Judit kötete jutott az eszembe. Nőírók és írónők – Irodalmi és női szerepek a Nyugatban. Egy kötet, amely szintén hiánypótló tematikájával, valamint a benne rejlő tartalommal vált méltán híressé az irodalomtörténeti percepcióban. A kötet tíz, a Nyugatban gyakorta publikáló női írót, költőt mutat be, akik munkásságuk mellett motivikus alakjukkal is gazdagították az irodalmi szférát. A kötet olyan levelezéseket, illetve fényképeket is közöl, amelyek eddig ismeretlenül hevertek az asztalfiókokban. A kötetben különös hangsúlyt kapnak a házasságok, szerkesztő–szerkesztett viszonnyal járó, a nemi identitás kérdéskörébe tartozó problémakörök, valamint a különféle befogadástörténetek s kritikák is megjelennek a lapok közt.
A 21. században kétségtelenül sokakat foglalkoztatott téma a nemi szerep s az ezzel kapcsolatos kérdéskörök megvitatása. Az előadás első perceiben Rácz András, a Könyvkultúra Magazin főszerkesztője köszöntötte a hallgatóságot, aki bevezetőjében kiemelten érintette a női szerepminták helyzetét az irodalomban. Kétségtelen, hogy a negatív percepciók korszakát éljük, ahol a nők társadalmi helyzetére reflektáló kötetek a megítélés vékony jegén táncolnak. Nem tartom magam feministának, ahogyan azt Lőrincz P. Gabriella sem tette soha, annak ellenére sem, hogy köteteit erősen a női szólamok itatják át.
Hogy mit nevezünk feminizmusnak, az szerintem definíciótól, világlátástól és a társadalmi szerepvállalásunktól is függ. Definíciótól, hiszen számtalan – olykor kis, máskor pedig nagy mértékben – eltérő definiálásokat alkotott társadalmunk rendszere az elmúlt évek alatt. Világlátástól, hiszen szerzett tapasztalásunk, élményeink merőben megváltoztathatják a világba vetett hitünket, filozófiánkat vagy ha úgy tetszik: a mindennapi életünket erősen alakító szabályrendszert. És végül, de nem utolsósorban meghatározhatja társadalmi szerepvállalásunk is. Azt hiszem, nem tudok nem Háy János Mamikám című kötetére hagyatkozni, amikor a társadalmi szerepvállalás kifejezést alkalmazom. Bár nem célom megítélni a kötetet, valamint az azt körülvevő percepciótörténetet, azt azonban fontos hangsúlyoznom, hogy a szerző kötetének kritikus megítélése során a női szerepmintázat s annak problematikus megvalósítására került a legnagyobb hangsúly. S vajon a 21. században mennyire tekinthető hitelesnek a hányatott sorsú női narráció megformálása egy középosztálybeli, fehér férfi tollából? Egyáltalán szem előtt kell-e tartanunk a nemi identitás mellett a társadalomban betöltött szerepeket is, amennyiben az irodalmat az esztétika által közelítjük meg?
Ezen kérdésekre is kereste a választ az est során Döme Barbara, Lőrincz P. Gabriella, valamint Kégl Ildikó. Ez az este rávilágított arra, hogy fontos foglalkoznunk korunk nőírói és írónői által betöltött társadalmi szerepekkel. Az első Női irodalmi páholy estje nem a felmerülő kérdések megválaszolásra törekedett. Sokkal inkább utat mutatott hallgatóinak arra, hogy elgondolkodjanak a megvitatni kívánt kérdéseken, és ha mással nem is, önmagukkal számot vetve megválaszolják a legfontosabb kérdést: vajon háttérben vannak-e a kortárs női írók napjainkban?
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.