A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Mindössze tizennégy évvel vagyok idősebb a magyar kultúra napjánál, s talán mondanom sem kell, hogy számomra minden nap a magyar kultúra szolgálatában telik. Sokan viszont mindig csak ekkoriban hallanak róla, holott ki tudja, mily módon, sokszor öntudatlanul vagy észrevétlenül fogyasztják, élvezik, töltődnek általa. Azt is tudjuk természetesen, hogy a kultúra nem csupán a művészeti értékek és maradandó alkotások összességét jelenti, hanem azt is, ahogyan a másikhoz érünk. Része az oktatás, a sport ugyanúgy, mint a kommunikáció vagy épp a természetvédelem. De meghatározza az álmaink minőségét is, és nem mindegy az sem, hogy mit és hogyan adunk át belőle a gyermekeinknek. Egyszóval meggyőződésem, hogy a kultúra az az idegrendszerünknek és a lelkünknek, mint az oxigén a testünknek. Akkor kezdünk kétségbeesni, ha elkezd fogyni körülünk.
Évről évre egyre törékenyebb állapotban várakozik ez a jó régi, gyönyörű és hihetetlenül gazdag magyar kultúra a maga napjára. Olyan sorsfordító és történelmi korszakban élünk, amelyben résen kell lennie, ha életben akar maradni. Nem tapasztalatlan e téren, hiszen jó párszor élt már hasonló fenyegetettségben, de a mostani globális átalakulások talán soha nem látott kihívások elé állítják őt. Mondják, hogy a magyar kultúra napjai meg vannak számlálva. De az ilyen „herderi jóslatok” eddig mindig csak megacélozták őt, s legyünk azon, hogy a legújabb kori népvándorlás és a klasszikus Európa végóráinak korszakában is megvédhesse állásait, kiölhetetlen maradjon a szívünkben, s hogy még unokáink is táplálkozhassanak majd belőle, bárhová is sodorja őket az élet.
Szabad addig maradhat egy nép, ameddig őrzi a kultúráját. Ha erről megfeledkezik, rabláncra kötött zombisereggé válik, s önmagát is lassanként elveszíti. Ha lemondunk tehát a kultúránkról, a szabadságunkról mondunk le önként, s akkor valóban megszűnünk nemzetként létezni. .„S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből…”
Új korszak előtt állunk, nem mindegy, hogyan és milyen állapotban lépjük át a küszöbét. Képesek leszünk-e gyökereinkbe kapaszkodva megújulni és megerősödni, vagy szellemi erdőtüzek végeznek velünk. Akármilyen vészjósló is a kép, a magam részéről Orbán Ottó verssoraival búcsúzom: „Most kezdődik minden, nincs semmi veszve, / Lobog a cingár láng a világvégi fagyban.” (Dal a fagyban lobogó lángról)
Mindnyájunknak szép és méltó ünneplést kívánok!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 18-i számában)
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.