Szentmártoni János: A magyar kultúra napjai

2021. január 22., 00:55
Gyöngyössy János: Januári népszokások

A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).

Mindössze tizennégy évvel vagyok idősebb a magyar kultúra napjánál, s talán mondanom sem kell, hogy számomra minden nap a magyar kultúra szolgálatában telik. Sokan viszont mindig csak ekkoriban hallanak róla, holott ki tudja, mily módon, sokszor öntudatlanul vagy észrevétlenül fogyasztják, élvezik, töltődnek általa. Azt is tudjuk természetesen, hogy a kultúra nem csupán a művészeti értékek és maradandó alkotások összességét jelenti, hanem azt is, ahogyan a másikhoz érünk. Része az oktatás, a sport ugyanúgy, mint a kommunikáció vagy épp a természetvédelem. De meghatározza az álmaink minőségét is, és nem mindegy az sem, hogy mit és hogyan adunk át belőle a gyermekeinknek. Egyszóval meggyőződésem, hogy a kultúra az az idegrendszerünknek és a lelkünknek, mint az oxigén a testünknek. Akkor kezdünk kétségbeesni, ha elkezd fogyni körülünk.

Évről évre egyre törékenyebb állapotban várakozik ez a jó régi, gyönyörű és hihetetlenül gazdag magyar kultúra a maga napjára. Olyan sorsfordító és történelmi korszakban élünk, amelyben résen kell lennie, ha életben akar maradni. Nem tapasztalatlan e téren, hiszen jó párszor élt már hasonló fenyegetettségben, de a mostani globális átalakulások talán soha nem látott kihívások elé állítják őt. Mondják, hogy a magyar kultúra napjai meg vannak számlálva. De az ilyen „herderi jóslatok” eddig mindig csak megacélozták őt, s legyünk azon, hogy a legújabb kori népvándorlás és a klasszikus Európa végóráinak korszakában is megvédhesse állásait, kiölhetetlen maradjon a szívünkben, s hogy még unokáink is táplálkozhassanak majd belőle, bárhová is sodorja őket az élet.

Szabad addig maradhat egy nép, ameddig őrzi a kultúráját. Ha erről megfeledkezik, rabláncra kötött zombisereggé válik, s önmagát is lassanként elveszíti. Ha lemondunk tehát a kultúránkról, a szabadságunkról mondunk le önként, s akkor valóban megszűnünk nemzetként létezni. .„S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből…”

Új korszak előtt állunk, nem mindegy, hogyan és milyen állapotban lépjük át a küszöbét. Képesek leszünk-e gyökereinkbe kapaszkodva megújulni és megerősödni, vagy szellemi erdőtüzek végeznek velünk. Akármilyen vészjósló is a kép, a magam részéről Orbán Ottó verssoraival búcsúzom: „Most kezdődik minden, nincs semmi veszve, / Lobog a cingár láng a világvégi fagyban.” (Dal a fagyban lobogó lángról)

Mindnyájunknak szép és méltó ünneplést kívánok!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 18-i számában)