2020. december 26., 08:14
Tenk László: Az amfiteátrum Óbudán (olaj, tempera, farostlemez, 72 × 80 cm, 1997)
Kissrác koromban szerettem be-belesni ablakokon. Elkapni egy-egy mozdulatot, színt; ahogy a konyhában tesz-vesz valaki, a szobában tévéznek, a nappali asztalánál kártyacsata zajlik… Elképzeltem illatokat is, vajon mi készülhet a tűzhelyen, az épp felbontott sör kesernyés szagát, cigaretták füstjét. Barátommal nemegyszer odáig vetemedtünk, hogy miután leszállt az est, átmásztunk olyan kerítéseken, amelyeket nem őrzött kutya, s ellopakodtunk a kerten át egész a házig, hogy belessünk kivilágított ablakán. Bizsergető izgalommal járt, nem csupán a tilosban settenkedés, hanem hogy titokban bepillanthatunk idegen emberek életébe. Előfordult, hogy a sötétben belerúgtunk valamibe, vödörbe, szerszámba, ereszvégbe, úgyhogy iszkolnunk kellett. Nem volt egyszerű, hiszen alig láttunk, ráadásul a terepet sem ismerhettük eléggé. Nem tudhattuk, mi állja utunkat: bokor, kerti csap, kútgyűrű, hintaágy… De mire kinyíltak az ajtók, és kikiáltottak a sötétbe a megriasztott emberek, mi rendszerint már a kerítésen túl jártunk vagy épp akkor vetődtünk rajta át.
A legjobban a karácsonyi ablakokat szerettem: a feldíszített fákat, az ünnep kalácsillatát. Talán azért, mert soha nem feledtem egy apámmal való hazafelé bandukolást. Mikor még egészen kicsi voltam, szenteste napján apám mindig kézen fogott, és átvitt az édesanyjához, másikmamához, hogy amíg ott időzünk, anyám és nővéreim feldíszíthessék a fenyőt és gondosan elhelyezzék alatta a becsomagolt ajándékokat. Persze akkor ezt még nem tudhattam, hiszen szentül hittem, hogy a karácsonyfa is ajándék, egyszer csak ott terem, Mikulás csempészi be valahogy szobák mélyébe, ahol olajkályhák duruzsolnak és gyertyák égnek. Egy ilyen utunkon gyönyörűen esett a hó. Csöndesen lépkedtünk egymás mellett, kézen fogva hazafelé. Olykor felemeltem arcomat a nesztelen és sűrű hóesésbe, néztem, hogyan csillannak meg hulltukban a pelyhek, mikor az utcalámpák fénygömbjébe érnek. Már autó sem járt az utcákon, csak lépteink hóropogását lehetett hallani. Mégis fölemelő zene volt ez a csönd, az ember könnyűnek találta magát benne. Ez főleg apámnak jöhetett jól, akit akkor már súlyos gondok nyomasztottak. De én is röpdöstem a hópelyhekkel, teljesnek éreztem mindent, ami körülvett, s azt is, ami addig szívemben felütötte a sátrát.
Be-belestem a kivilágított ablakokon, a színes és meghitt félhomállyal bélelt szobák lakóira. Szomszédjainkra, akik az év többi napján sokkal valóságosabbnak tűntek, de ezúttal mintha egy mesében értem volna tetten őket a vacsoraasztaloknál. Még a legingerlékenyebbek arcán is béke ült, és most eszem ágában sem volt bosszantani őket. Fogtam apám kezét, és engedelmesen bandukoltam mellette a hóban.
Amikor a kapunkon beléptünk, izgalom fogott el. Amíg apám a zárral babrált, én a teraszunkra siettem, hogy lopva bepillantsak szobánk ablakán. Megilletődve álltam ott, hiszen ilyet még soha nem csináltam, mindig mások után leskelődtem. Furcsa érzés volt. Ámulattal lestem anyámat, amint a karácsonyfa mellett ül merengve, s fáradtan is ragyog. Talán Gáspár, Menyhért és Boldizsár is így nézte Máriát, mielőtt a jászolhoz léptek.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 22-i számában)
