Kissrác koromban szerettem be-belesni ablakokon. Elkapni egy-egy mozdulatot, színt; ahogy a konyhában tesz-vesz valaki, a szobában tévéznek, a nappali asztalánál kártyacsata zajlik… Elképzeltem illatokat is, vajon mi készülhet a tűzhelyen, az épp felbontott sör kesernyés szagát, cigaretták füstjét. Barátommal nemegyszer odáig vetemedtünk, hogy miután leszállt az est, átmásztunk olyan kerítéseken, amelyeket nem őrzött kutya, s ellopakodtunk a kerten át egész a házig, hogy belessünk kivilágított ablakán. Bizsergető izgalommal járt, nem csupán a tilosban settenkedés, hanem hogy titokban bepillanthatunk idegen emberek életébe. Előfordult, hogy a sötétben belerúgtunk valamibe, vödörbe, szerszámba, ereszvégbe, úgyhogy iszkolnunk kellett. Nem volt egyszerű, hiszen alig láttunk, ráadásul a terepet sem ismerhettük eléggé. Nem tudhattuk, mi állja utunkat: bokor, kerti csap, kútgyűrű, hintaágy… De mire kinyíltak az ajtók, és kikiáltottak a sötétbe a megriasztott emberek, mi rendszerint már a kerítésen túl jártunk vagy épp akkor vetődtünk rajta át.
A legjobban a karácsonyi ablakokat szerettem: a feldíszített fákat, az ünnep kalácsillatát. Talán azért, mert soha nem feledtem egy apámmal való hazafelé bandukolást. Mikor még egészen kicsi voltam, szenteste napján apám mindig kézen fogott, és átvitt az édesanyjához, másikmamához, hogy amíg ott időzünk, anyám és nővéreim feldíszíthessék a fenyőt és gondosan elhelyezzék alatta a becsomagolt ajándékokat. Persze akkor ezt még nem tudhattam, hiszen szentül hittem, hogy a karácsonyfa is ajándék, egyszer csak ott terem, Mikulás csempészi be valahogy szobák mélyébe, ahol olajkályhák duruzsolnak és gyertyák égnek. Egy ilyen utunkon gyönyörűen esett a hó. Csöndesen lépkedtünk egymás mellett, kézen fogva hazafelé. Olykor felemeltem arcomat a nesztelen és sűrű hóesésbe, néztem, hogyan csillannak meg hulltukban a pelyhek, mikor az utcalámpák fénygömbjébe érnek. Már autó sem járt az utcákon, csak lépteink hóropogását lehetett hallani. Mégis fölemelő zene volt ez a csönd, az ember könnyűnek találta magát benne. Ez főleg apámnak jöhetett jól, akit akkor már súlyos gondok nyomasztottak. De én is röpdöstem a hópelyhekkel, teljesnek éreztem mindent, ami körülvett, s azt is, ami addig szívemben felütötte a sátrát.
Be-belestem a kivilágított ablakokon, a színes és meghitt félhomállyal bélelt szobák lakóira. Szomszédjainkra, akik az év többi napján sokkal valóságosabbnak tűntek, de ezúttal mintha egy mesében értem volna tetten őket a vacsoraasztaloknál. Még a legingerlékenyebbek arcán is béke ült, és most eszem ágában sem volt bosszantani őket. Fogtam apám kezét, és engedelmesen bandukoltam mellette a hóban.
Amikor a kapunkon beléptünk, izgalom fogott el. Amíg apám a zárral babrált, én a teraszunkra siettem, hogy lopva bepillantsak szobánk ablakán. Megilletődve álltam ott, hiszen ilyet még soha nem csináltam, mindig mások után leskelődtem. Furcsa érzés volt. Ámulattal lestem anyámat, amint a karácsonyfa mellett ül merengve, s fáradtan is ragyog. Talán Gáspár, Menyhért és Boldizsár is így nézte Máriát, mielőtt a jászolhoz léptek.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 22-i számában)
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.
Ignácz Rózsa író, színművésznő és Makkai János országgyűlési képviselő fia 1956-ban, alig 21 éves korában hagyta el Magyarországot, és korábban emigrált édesapja után Amerikába ment. A Harvardon és a Yale-en szerzett tudással felvértezve elismert amerikai nyelvész lett, édesanyja magyarországi könyvcsomagjainak is köszönhetően pedig széles látókörű, magyar költő, műfordító. 2015-ben tért haza végérvényesen szülővárosába. Mint mondta: „Annyiszor elszakadtam a hazától, hogy a végén már sosem szakadtam el tőle.”