Kissrác koromban szerettem be-belesni ablakokon. Elkapni egy-egy mozdulatot, színt; ahogy a konyhában tesz-vesz valaki, a szobában tévéznek, a nappali asztalánál kártyacsata zajlik… Elképzeltem illatokat is, vajon mi készülhet a tűzhelyen, az épp felbontott sör kesernyés szagát, cigaretták füstjét. Barátommal nemegyszer odáig vetemedtünk, hogy miután leszállt az est, átmásztunk olyan kerítéseken, amelyeket nem őrzött kutya, s ellopakodtunk a kerten át egész a házig, hogy belessünk kivilágított ablakán. Bizsergető izgalommal járt, nem csupán a tilosban settenkedés, hanem hogy titokban bepillanthatunk idegen emberek életébe. Előfordult, hogy a sötétben belerúgtunk valamibe, vödörbe, szerszámba, ereszvégbe, úgyhogy iszkolnunk kellett. Nem volt egyszerű, hiszen alig láttunk, ráadásul a terepet sem ismerhettük eléggé. Nem tudhattuk, mi állja utunkat: bokor, kerti csap, kútgyűrű, hintaágy… De mire kinyíltak az ajtók, és kikiáltottak a sötétbe a megriasztott emberek, mi rendszerint már a kerítésen túl jártunk vagy épp akkor vetődtünk rajta át.
A legjobban a karácsonyi ablakokat szerettem: a feldíszített fákat, az ünnep kalácsillatát. Talán azért, mert soha nem feledtem egy apámmal való hazafelé bandukolást. Mikor még egészen kicsi voltam, szenteste napján apám mindig kézen fogott, és átvitt az édesanyjához, másikmamához, hogy amíg ott időzünk, anyám és nővéreim feldíszíthessék a fenyőt és gondosan elhelyezzék alatta a becsomagolt ajándékokat. Persze akkor ezt még nem tudhattam, hiszen szentül hittem, hogy a karácsonyfa is ajándék, egyszer csak ott terem, Mikulás csempészi be valahogy szobák mélyébe, ahol olajkályhák duruzsolnak és gyertyák égnek. Egy ilyen utunkon gyönyörűen esett a hó. Csöndesen lépkedtünk egymás mellett, kézen fogva hazafelé. Olykor felemeltem arcomat a nesztelen és sűrű hóesésbe, néztem, hogyan csillannak meg hulltukban a pelyhek, mikor az utcalámpák fénygömbjébe érnek. Már autó sem járt az utcákon, csak lépteink hóropogását lehetett hallani. Mégis fölemelő zene volt ez a csönd, az ember könnyűnek találta magát benne. Ez főleg apámnak jöhetett jól, akit akkor már súlyos gondok nyomasztottak. De én is röpdöstem a hópelyhekkel, teljesnek éreztem mindent, ami körülvett, s azt is, ami addig szívemben felütötte a sátrát.
Be-belestem a kivilágított ablakokon, a színes és meghitt félhomállyal bélelt szobák lakóira. Szomszédjainkra, akik az év többi napján sokkal valóságosabbnak tűntek, de ezúttal mintha egy mesében értem volna tetten őket a vacsoraasztaloknál. Még a legingerlékenyebbek arcán is béke ült, és most eszem ágában sem volt bosszantani őket. Fogtam apám kezét, és engedelmesen bandukoltam mellette a hóban.
Amikor a kapunkon beléptünk, izgalom fogott el. Amíg apám a zárral babrált, én a teraszunkra siettem, hogy lopva bepillantsak szobánk ablakán. Megilletődve álltam ott, hiszen ilyet még soha nem csináltam, mindig mások után leskelődtem. Furcsa érzés volt. Ámulattal lestem anyámat, amint a karácsonyfa mellett ül merengve, s fáradtan is ragyog. Talán Gáspár, Menyhért és Boldizsár is így nézte Máriát, mielőtt a jászolhoz léptek.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 22-i számában)
A hatalmas, rideg, kietlen világűr egyik pici pontján egyszer csak létrejött valami: megszületett a Csoda. Nem tudjuk, hogyan, honnan s miért. Talán egyedüli, megismételhetetlen jelenségként a hatalmas térben és időben, talán valahol rejtett társakat is sejtve, melengetve – ezt sem tudjuk. Csak azt, hogy létrejött, érzékelhetővé vált, kiteljesedett az Élet.
Ismét arra kerestük a választ, hogy melyik volt a legemlékezetesebb karácsony. De most gyerekkori fotókat is megmutatunk, és hálásak vagyunk azért, hogy a szerkesztőség tagjai mellett Ferdinandy György, Kabdebó Lóránt és Lőrincz P. Gabriella is megosztotta velünk az emlékeit és a családi fotóarchívumának egyik darabját.
A 2020-as év vége felé, mikor az ember a Megváltó születésére készülődik (dehogy erre: a karácsonyra gondol, kisbetűvel, az ajándékokra, miket muszáj megvenni), egy kicsit elszomorodom. Anyám meghalt 88 évesen, és ezzel mintha megszűnt volna az a fajta ráhangolódás, amit csak ő tudott megteremteni, mikor még ereje teljében volt. Pedig szegény már réges-rég nem ünnepelt úgy igazából.
Igaz az a felvetés, hogy felnőtt korba érve megkopik az ünnepekkel kapcsolatos lelkesedés? S ha valóban így van, mennyire nagy baj ez? – karácsonyi beszélgetések Tóth László József Attila-díjas író, költő, akadémikussal, Horváth Géza karnagy, szakíróval, Hogya György Talamon-díjas prózaíróval és Bíró Szabolcs író, művelődésszervezővel a felvidéki Előretolt Helyőrségben.
Talán a karácsonyt megelőző időszakban felerősödik bennünk a végtelen keresése iránti igény, ha akarjuk, hogy életünkben jelen legyen valamiféle misztérium. De „ha az ember elsőül önmagát tanulmányozná, rájönne, mennyire képtelen önmagán túljutni. Hogyan is ismerhetné meg a rész az egészet?” – kérdezi a 17. századi francia gondolkodó és matematikus Blaise Pascal.
Épp az Advent a Hargitán erősítette meg bennem a meggyőződést, hogy az ember rengeteget bír várni, ha muszáj, sokkal többet, mint hinné, vagy mint amennyit nekünk kell a vírushelyzet végéig. És ez a várakozás sem passzív, mert addig is úgy-ahogy, de zajlik az élet. „Ne mondd nekem, hogy üresség van ott, hol várakozás van!” Ez decemberben még inkább igaz. Ilyenkor más íze van a türelmetlenségnek, visszaköltözik bele a gyermeki izgalom és az ünnepi hangulat.
Most, az ajándékozások időszakában talán mi magunk is felteszünk egyszerűnek látszó kérdéseket: mi az ajándék? Ki ad? Mit? És kinek? Ma már az ajándékozásnak is megvan a maga protokollja, szabályok határolják, amit nem írhatunk felül, ugyanakkor egyre nehezebb megfogni az ajándék mibenlétét; sokan úgy tiltakoznak ellene, hogy nem adnak egymásnak – semmit.
Most, advent időszakában még van időnk rá, hogy „az idő specialistái” (Michel Foucault) legyünk. Az adventi időszak az eljövetelre történő felkészülés időszaka, a várakozás és a lelki felkészülésé, ezt hangsúlyozza számunkra az eszkatológia is. Nem véletlen, amire Michel Foucault hívja fel a figyelmet: „az időbeli szabályozás örökölt eljárásait” éppen a szerzetesrendek dolgozták ki, az időbeosztás kolostori tradíciókra tekint vissza. Legfőbb ideje annak, hogy ezt a hagyományt ne csak gyakorolni legyünk képesek, hanem igazán benne legyünk legalább a saját időnkben.
Ezért váltunk léptéket. Heti nyolc oldal már nem elég ahhoz, hogy saját kultúránkat megmutassuk, gazdagítsuk.
Új formátumot kerestünk, egy új hordozót készítünk elő. Terveink szerint havonta százvalahány oldalnyi kortárs magyar kultúrát mutatunk meg, és ez csak a töredéke lesz annak, amit mutatni lenne érdemes.
Köszönjük, köszönöm, hogy eddig kitartottak mellettünk.