Prágai Tamást gyakran emlegetik évfordulóktól függetlenül is. A faluban a helyiek ragadványneveket osztanak egymásra, őt úgy hívták, Petőfi”, meg úgy, hogy „Koszorús Költő Barátom”.
Petőfi állandósult megnevezésévé vált „a forradalom költője”, és ez találó volt Prágai Tamásra is, mert képes volt minden munkáját forradalmi lendülettel végezni. Bármibe is fogott – gyógypedagógia, angoltanítás, irodalomtudomány, költészet, prózaírás, folyóirat-szerkesztés, e-learning, kertészkedés –, mindenben jobbítani akart. Olyan ember volt, akinek a kezében „a szar is arannyá változott” – ahogyan ő maga mondta a parasztok tevékenységét jellemezve, és ezt egészen szó szerint kell érteni. Prágai kedvenc szóképe volt, hogy a magyar népi kultúra szellemiségével átszőtt gazdálkodás az igazi alkímia, ugyanis a gazdálkodó az állattartásból keletkezett trágyával táplálja a földet, abban élelmiszert termel, például aranyat érő gabonát. Példaképeinek olyan szerzőket választott, akik több területen tevékenykedtek és gazdálkodtak is. Az 1950-es években Baracskán kertészkedéssel foglalkozott. Mintának tekintette Vörösmarty Mihályt, aki a Prágai lakóhelyével szomszédos faluban született. Másik példaképe pedig Berzsenyi Dániel volt, aki korát csaknem kétszáz évvel megelőzve létrehozta az erdőkert koncepcióját (manapság a permakulturának ezt az ágát tartják az élelmiszertermelés jövőjének), sikeresen gazdálkodott, és „mellesleg” maradandó irodalmi életművet alkotott.
A fenti két példaképet a szabadság köti össze, Prágai legfőbb eszménye. Prágai szabad akart lenni minden értelemben, legfőképpen önmagától, hiszen az élete olyan jól alakult, hogy sikerült minden korláttól megszabadulnia, kivéve azoktól a rácsoktól, amelyekkel ő saját magát körülvette – és ezzel így vannak a szenvedő lények is, ahogyan azt felismerte. Egész életében azt kutatta, hogy miből is áll ez a lelki értelemben vett szabadság. Ennek filozófiai értékű lenyomatai versei, prózájában pedig ezt a kérdést könnyedebb, szórakoztató stílusban vizsgálja meg. Ha irodalmi műveinek témáját egyetlen tömör mondatban kellene megfogalmazni, akkor ez volna az a mondat: Vajon hogyan viselkednek a lények, amikor élnek a szabadságukkal?
2016 tavaszán megbetegedett, majd három hónap kórházi kezelés után meghalt. Ez a három hónap élete talán legfontosabb szakasza volt. A kórházban vezetett jegyzetfüzetében, amelyben nem az irodalmi, hanem kizárólag a magánéletre vonatkozó jegyzeteit örökítette meg, leírta napi gyakorlását, egy „Üdvözlégy Mária-meditációt”. A Mária-meditáció alatt jutott arra a belátásra: ahhoz, hogy valaki a lelki értelemben vett szabadsággal élni tudjon, helyes döntéseket kell hoznia. A tudatlanság „a szív helyes tetteinek fel nem ismerése”, és ez a tudatlanság vezet
a szenvedéshez.
Manapság szinte a végtelenségig hajlamosak vagyunk relativizálni abban a tekintetben, mi a helyes és mi a helytelen. Anélkül, hogy Prágai egyetlen kultúra kizárólagos helyességét hirdette volna – miért is tette volna ezt, hiszen maga is gnosztikus keresztény és ír katolikus kettős gyökerű volt – egyetlen, tömören megfogalmazott mértéket adott életének: „A szív helyes tetteit Krisztus szeretetéhez mérni” – írta kórházi jegyzeteiben.
Krisztus szeretete vajon milyen? Prágai Tamásnak nyilvánvaló volt, hogy Krisztus szeretete a legmagasabb rendű, tiszta és fényes minőségű szeretet, nem boncolgatta, kérdése sem merült fel erről – a szilárd hite volt világlátásának alapja. Rengeteget kutatott különféle eszmerendszerekben, az vezérelte, hogy a gyakorlatban használható tanításokra, belátásokra leljen. Sokat gondolkodott egy-egy eszmerendszer ellentmondásainak feloldásán. Valószínű, hogy azért tudott olyan otthonosan mozogni elméletekben, mert szilárd alapja volt, amely személyes belátáson alapult: az olyan élet alapja, mely szenvedésektől mentes, a krisztusi szeretet.
Az, hogy az ember nem tudja a saját tetteit megmérni Krisztus szeretetének fényében, olyan tudatlanság, amely bűnhöz vagy helytelen szándékos cselekedethez vezet – folytatta Prágai az eszmefuttatást. De mi van, ha az ember nem nem tudja, hanem nem akarja megmérettetni saját tetteit? Ez a kérdés akkor, a kórházban messze volt a költő gondolatvilágától. Nem is feltételezte, hogy van olyan ember, aki jólléte, egészsége érdekében ne akarná megmérettetni tetteit Krisztus szeretetének mércéje szerint. Prágai minden embert szenvedő lényként látott. Azt tartotta, a szenvedésből van kiút: Krisztus szeretetének szintjére felemelkedni.
Prágai Tamás arra a végső belátásra jutott: az emberi élet egyik feladata az, hogy az ember képessé tegye magát a helyes választásra, arra, hogy tárgyilagosan megmérje magát Krisztus szeretetéhez képest. Erős mérce, de Prágai merte a tetteit Krisztus szeretetéhez viszonyítani.
Ahogy a mindennapjaiban praktikus szemlélettel élt, amikor a kecsketrágyát az utánfutóra lapátolta, hogy ízletes zöldségeket szüretelhessen a megtermékenyített földről, filozófiájában is gyakorlati, a mindennapokban használható végkicsengést keresett: „Végső soron csak azt szabad tenni, amit szeretetben teszünk: a munkavégzéstől az emberi kapcsolatok rendezésén keresztül a villa felemeléséig, ahogy a falatot szánkhoz vesszük” – mondta.
Utolsó napjaiban számos tennivalóról rendelkezett, amiket halála után elvégzendőnek tartott. Az egyik az volt, hogy belátásait az emberek megismerhessék, és felhasználhassák életük jobbítására. Egy látomásában elé tárult saját eltávozása, melyet így összegzett: „Csak a fény van.”
Július 2-án, a születésnapján biztosan sok barát fog szomorúan gyertyát gyújtani az emlékére, de az itt maradóknak mindig vigaszul szolgálhat: találkozunk az örök fényben!
A költőt kívánságára egykori házánál temették el.
Sírkertje szabadon látogatható. (2476 Pázmánd, József Attila u. 14.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. június 30-i számában)
