Öt zenész húzza, hat pár táncolja, tizenöt külföldi szájtátva nézi – mi az? Válasz: szűkös táncház a belvárosban, péntek este.
– Ez micsoda? – kérdezi meresztett szemekkel tőlem egy fiatal francia.
– Népzene, amire néptáncolnak – mondom. – Ez épp erdélyi zene. Transylvania, you know.
– Erdély egy létező hely? – jön a még inkább meglepődett arctól a még meglepőbb kérdés.
– Nézd meg a Wikipédián – válaszolom.
Az is lehet, hogy a hat táncoló pár mellé néhány részeg brit is beáll vonaglani. A zenére nem figyelnek, a táncolókra sem, összevissza botladoznak, elveszik a helyet és röhögnek. Nincsenek abban a mentális állapotban, hogy rácsodálkozzanak a jelenségre, nem tudnak vele mit kezdeni, ők szétcsapni jöttek magukat, kiröhögik ezt a furcsa izét. Táncházon belül viszont, aki megtanult kalotaszegizni, annak többnyire ez részegen is menni szokott.
New Yorkban a táncház napján a 82. utcában működő Magyar Házból a maroknyi néptáncos zenészestül, tokkal-vonóval, viseletben kivonul három sarokkal odébbra, a Central Parknak támaszkodó Metropolitan Múzeum elé. És tesznek egy szívességet a magyar kultúrdiplomáciának: megmutatják minden arra járónak, mi a magyar néptánc. Ingyen. Élvezik.
Kilenc hónapig tanítottam ezt a maroknyi, többnyire erdélyi származású magyar néptáncost New Yorkban, most más folytatja a munkát. Keddenként este próbálnak, van, aki 150 kilométeres távolságból autózik be, de aki csak Bronxból, Queensből, Brooklynból jön, az is lehet, hogy másfél-két órát metrózik, mire beér Manhattanbe. Együtt táncoltunk hónapokon át, dolgoztuk ki a kalotaszegi legényes figuráit, a forgásokat a vajdaszentiványiban, gyakoroltam egyikükkel egy fellépés előtt egy bronxi parkban, többször álltunk színpadon. Sokat kaptam tőlük.
Az utolsó, velük töltött próbám május 30-ra esett. Másnap reggel mentem ki a reptérre, jöttem haza, a Kárpát-medencébe. Összekapaszkodtunk, és elkezdtük énekelni az egyik nótámat, a mezőmadarasi halottkísérőt (korábban valószínűleg katonanóta volt): „Elmegyek, elmegyek jó messzire / Nem leszek senkinek a terhére / Nem írok levelet, nem is üzenek / Lesz még tavasz, lesz még nyár, de én nem leszek”.
Habár a dalnak számos versszaka van, nagyjából az első versszakig bírtuk, aztán mindenkinek elcsuklott a hangja. Kilenc hónappal korábban ezzel a dallal búcsúztam a hazámtól, a barátaimtól egy folkkocsmában, most ezzel búcsúztattak New Yorkból. És elmondtam annak a maroknyi néptáncosnak, akik fáradtan, munka után jártak be a Magyar Házba, hogy szerintem miért fontos, amit tesznek. Azért, mert ők az egyetlen magyar néptánccsoport New Yorkban, a világ fővárosában. Kimennek a Metropolitan Múzeum elé május 5-én, fellépnek itt-ott. És ez nem csak szórakozás, ez felelősség: a magyar és a Kárpát-medencei kultúrát képviselik a Nagy Almában. Ezt helyettük nem tudja megtenni az egyébként példás munkát végző főkonzulátus. És senki más sem.
A magyar néptánc és a Kárpát-medencei népek táncai tényleg unikálisak. Ez a zene, ez a tánc: premodern extázis. Aki kemény munkával megtanulja – legalább két év, mire „élvezeti értéke” lesz –, annak az önfeledtség új dimenziói nyílnak meg. Élő népzenére táncolni: személyes és közösségi élmény egyszerre. Átadhatatlan. De ha egy idegen nemzet fia beesik a folkkocsmába, teljesen magával ragadja a jelenség. Szem nem látta, fül nem hallotta addig ezt – legalábbis az ő szemük, az ő fülük. Nekünk itt van, és jobban a miénk, mint a salsa, a keringő vagy a törzsi metál. Ez egyedien magyar, ezt tudjuk igazán nyújtani a világnak. Sokkal inkább ezt, mint egzotikus, magyar indie vagy britpop zenekart. Abból van elég a Sohóban is.
A néptáncot a hetvenes évek elején lehozta a kommunizmus munkásparaszt színpadairól a táncházmozgalom, hogy ne az elvtársak által felügyelt, előre kigondolt koreográfia legyen, hanem spontán, önfeledt tánc, méghozzá olyan, ami a miénk. Művelődés, önnevelés, hagyományőrzés és szórakozás egyszerre. És a külföldieknek is csujogathatjuk (megtartva máskorra a pajzánabb kiszólásokat): „Jaj de szépen néznek minket / Áldja meg az Isten őket”.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 5-i számában.)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.