Életem első színpadi főszerepét friss diplomásként Szolnokon alakítottam és abba a kitüntető helyzetbe kerültem, hogy a magyar színjátszás egyik legnagyobb színészóriásával, Törőcsik Marival játszhattam egy színpadon. Gyönyörködtem a játékában. Az előadásban történt egy mozzanat, amit egész életem során a szívemben hordozok. Schwajda György Rátóti legényanya című darabjának egyik monológjában Mari elmondta a slambuc nevű étel receptjét. Ez állt a szövegben, amit ő azon a jól ismert, természetes, egyszerű, átélt őszinteségével adott elő. Egy ponton elhangzik egy mondat, miszerint az étel attól lesz igazán finom, hogy belekerül az igazkönny. A szív mélységes fájdalma által születendő igazkönny. Törőcsik Mari minden előadáson azon a ponton, ahol az igazkönny elhangzott a szájából, egy – nem több –, csupán egy darab könnyet hullatott. Lassan végigcsordogált az arcán, ő elnémult, elnézett a nézők feje felett, megállt az idő, rezzenéstelen csend követte a pillanatot, majd ugyanazzal a természetes hanglejtéssel folytatta a monológot. Megrázó pillanat volt a maga nagyszerűségében.
Huszonöt évvel később, egy másik színészóriással kerültem egy színpadra, a Ferencvárosi Pinceszínházban játszhattam együtt Börcsök Enikővel. Huszonöt évet kellett várni egy hasonlóan megrázó pillanatra, amikor is Börcsi Háy János Gézagyerek című előadásában arról beszélt, hogy hiányzik a fia. Nem akartam lemaradni erről a pillanatról, az előadásokon ott álltam a takarásban és szerettem volna leleplezni a turpisságot, vajon hogy csinálja? Hogyan tud minden alkalommal ugyanazon a ponton ilyen mély átéltségben igazkönnyet hullatni? Nem pityeregni, hisztizni, zokogni görcsösen, amit egy technikás, profi színész megold, ha szükséges, hanem igazkönnyet hullatni. Olyat, ami legbelül termelődik, a szívünk mélyén, vagy épp ellenkezőleg fenn a mennyországban, ha van ilyen, az angyalok között, a felhők felett egy olyan régióban, amit épeszű hétköznapisággal nem lehet felfogni. Egy olyan istenadta szférában, ahová mi, átlag halandók nem juthatunk el, csupán megérinthetjük a szegletét egy ajándékpillanatban. Azt a transzcendentált létezést, melynek kegyeiben a legendás alkotók részesülhetnek.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
Sokat beszélgettünk az öltözőben, Istenről, hitről, barátságról, szerelemről. De, amiről a legjobban szeretett beszélni, azok a receptek voltak. Olyankor kipirult az arca az izgalomtól, milyen húshoz mennyi pác és milyen fűszer dukál, a köret hányfajta legyen és a káposztát meddig, milyen lábasban kell főzni. A legapróbb részletekbe is beavatott, és kikérdezett az eredményességéről. Ha hibáztam, nem haragudott, kivesézte, hogy az általam elkészített variációból mit lehet hasznosítani, néha még hálás is volt egy-egy receptmódosításért. El is határoztam, hogy írunk közösen egy szakácskönyvet, ő mesél majd nekem az életéről, én pedig szép, irodalmi mondatokkal csinosítom a recepteket.
Erre már nem lesz lehetőségünk, január 28-án, a születésnapján meghalt. Szerintem azért engedte el a földi kapcsolatot éppen a születésnapján, hogy mi, az ittmaradtak, süssünk-főzzünk egy jót, és emlékezzünk rá tortával, pogácsával, és hidegsülttel. Természetesen az ő receptjeivel.
Sok receptet megtanultam tőle, és az ő inspirációjára kezdtem főzni, piacra járni, hogy büszke legyen rám, és tudjak vele beszélgetni az öltözőben a vasárnapi húslevesről, a Hunyadi téri sajtosról vagy a karácsonyi habcsókról. Azokról a hétköznapi dolgokról, amiket ő igazán szeretett. Mert ilyenkor tudta kicsit elfeledni azt a tengernyi igazkönnyet, amivel a lelke csordultig volt.
Én megígérem neked, drága Börcsi, hogy ezentúl még jobban igyekszem finomakat sütni-főzni, hogy büszke legyél rám odafenn és a slambuc készítése közben, mely szintén a terveink között szerepelt, rád fogok gondolni, és akkor egészen biztosan ki fog csordulni a szememből egy igazkönny.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.