Tóth Eszter Zsófia: Trianoni történetek

2020. november 18., 22:50
Sárkány Győző: Trianon Anzix IV. (vegyes technika, 70 × 50 cm, 2020)

Menekülés, újrakezdés

 

1. rész

„Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, vad fergetegben nem leli vezérlő csillagát” – Erkel Bánk bánjának sorai idéződnek fel bennem elsőként, ha azokra gondolok, akiknek a trianoni békediktátum következtében menekülniük kellett. E diktátum következményeként Magyarország elveszítette területének kétharmadát, magyar nemzetiségű lakosságának egyharmadát. Az elcsatolt országrészekben élőknek dönteniük kellett: maradnak vagy menekülnek. Manapság már részletes kutatási eredmények állnak rendelkezésünkre Trianon politikai, gazdasági következményeiről, a menekültekre vonatkozó rendelkezésekről, a menekültek számáról, adataikról, ugyanakkor kevésbé ismerjük részletesebben az egyes családok sorsát. E sorozat célkitűzése, hogy egyéni, családi sorsok bemutatásával sikeres és küzdelmesebb túlélési stratégiákat mutasson be. Mi, magyarok összetartozunk. Ezt példázzák az életutak is, hiszen sokan leszármazottjai vagyunk azoknak, akiknek menekülniük kellett. Az ő félelmeiket, szorongásaikat hordozhatjuk magunkban, akár hetedíziglen. Akiknek sikerült az újrakezdés, az ő történeteiket sikeres családi mintának tekinthetjük. A trianoni békediktátum következményei – mint látni fogjuk – nem csak az 1920-as évek elején késztették menekülésre az anyaország területén kívül élő magyarokat, több kiutasítási hullám volt a Délvidékről.

Békeidőben azok indulnak útnak, akik vállalkozó szelleműek. A migráció alapvetően két okra vezethető vissza: gazdaságira és érzelmire. A tipikus vándorló a 20. század első felében is fiatal, egyedülálló férfi volt, gondoljunk csak azokra, akik Amerikában próbáltak szerencsét. Az érzelmi alapú migráció elsősorban a nőkre jellemző, amikor házastársukat követik egy új helyre. A korosztályok szerinti migráció szempontjából vállalkozóbb kedvűek a fiatalok, ugyanakkor azokra az idősekre is jellemző az elvándorlás, akik már máshol élő hozzátartozóik segítségére szorulnak. Kérdés, mennyire tudnak beilleszkedni az idegen közegbe.

A trianoni békediktátum miatti vándorlás kényszermigráció, nem egyéni életdöntés. Nézzük meg a számadatokat, hány embert érintett! Három és fél millió magyar anyanyelvű rekedt az új határokon kívül.

A Trianon 100 kutatócsoport kutatási eredményei alapján tudjuk, hogy négyszáz–négyszázhúszezer ember vándorolt el eredeti lakhelyéről, sőt, Bruckner Éva négyszázötvenezerre teszi a menekültek számát. (1) Közülük voltak, akiket kiutasítottak, lehetetlenné tették boldogulásukat, mert nem akartak idegen állam polgáraiként élni. Őket nevezik Trianon árváinak. Ablonczy Balázs hangsúlyozta, hogy a magas képzettségűeket, állami tisztviselőket, katonatiszteket utasították ki. A magyar földbirtokosoktól elvették földbirtokaikat, bizonyos tisztségek betöltését 10 év helyben lakáshoz kötötték, amelyet ezekben az években lehetetlen volt bizonyítani. (2)

Ablonczy Balázs kutatási eredményei szerint kétszázezren Erdélyből jöttek, a Felvidékről csaknem kilencvenezren, a Délvidékről hatvan–nyolcvanezren érkeztek az anyaországba az elcsatolt területekről, vagonokban laktak éveken át. (3) A vagonlakók nincstelenül érkeztek, mivel kiutasították őket. Már 1918 novemberétől kezdve, az első két hónap alatt ötvenezer menekült volt. Az Országos Menekültügyi Hivatal 1920–24 között működött – hangsúlyozta Ablonczy Balázs. (4) Csóti Csaba kutatásaiból tudjuk, hogy az 1918 és 1924 között regisztrált menekültek 31 százalékát az 1919-ben, 34 százalékát pedig az 1920-ban érkezettek alkották. Vagyis a menekültek közel kétharmada, kétszázharminckétezer ember szűk két év alatt, 1919–1920 folyamán hagyta el lakóhelyét. Az összes nyilvántartott menekült 57 százaléka Romániából, 30 százaléka pedig (Cseh-)Szlovákiából érkezett, (5) 13 százalék a Délvidékről. A. Sajti Enikő kutatásai szerint az üldözések hatására az Országos Menekültügyi Hivatal kimutatása szerint 1918 és 1924 között 44 903 kiutasított, menekült és optáns hagyta el a délszláv királyságot, vagyis az ottani magyarság közel 10 százaléka. (6)

Ablonczy Balázs adatai alapján megállapítható, hogy nem minden menekült lett vagonlakó, mintegy negyven–ötvenezer ember élt vagonokban, és egyszerre nem tartózkodtak a vagonokban tizenhatezernél többen. (7) Az optálás, azaz az állampolgárság, állampolgárság-váltás kérdései kapcsán az írásbeli kérvények beadási határideje a magyar és a szerb–horvát–szlovén állam között 1930. november 1. volt – hangsúlyozta Szűcs István Gergely: (8) „Menekült az volt, aki csak a magyar állam segélyében bízhatott, optáns (állampolgárságért folyamodó) pedig az, akinek a trianoni döntés értelmében jogában állt, hogy az otthon maradt ingó és ingatlan vagyona feletti ellenőrzést visszaszerezze, vagy bejelentse arra való igényét. (9)

A menekülteken kívül időről időre kiutasítottak más személyeket is, olyanokat, akik magyar állampolgárok maradtak, vagy nem volt meg a törvényben előírt helyben tartózkodási idő: például 1920-ban költöztek a Délvidékre. Kiutasítottak továbbá olyanokat is, akik az állampolgárság-váltás időpontjának lejártáig nem cselekedtek, valamint az önhibájukon kívül hontalanokat is. (10)

1930. november 1-jén járt le a határideje annak, hogy el kellett hagyniuk Jugoszláviát azoknak, akik más országokba optáltak. A határidő lejárta után négyszáz magyar családot azonnal és kegyetlenül kiutasítottak. Egy apának, akinek a felesége haldokolva feküdt betegágyán, kisfia pedig tífuszos volt, szerb detektívek délelőtt fél 12 tájban kézbesítették a kiutasító végzést. Az apa nem akarta elhagyni az övéit, mire a detektívek erőszakkal lefogták, megbilincselték, és így vitték a vonatra. Egy újvidéki családnál az asszony egyedül volt otthon, amikor megjelent náluk két detektív. Férje az üzletben tartózkodott, gyermekei az iskolában, és amikor azok 1 óra tájban hazaérkeztek, éppen annyi idejük maradt, hogy összekapkodjanak valamit, és vitték őket a vonatra. Óbecséről egy apát két gyermekével együtt olyan váratlanul hurcoltak el, hogy a szerencsétlen embernek a felesége, aki a közeli községbe ment rokonait meglátogatni, nem is tudott a kiutasításról, és odaát maradt szerb területen. (11)

Egy sorstragédia

1931-ben nagy port vert fel egy kettős öngyilkossági eset Budapesten: 1931. március 10-én a Népszava a 7. oldalán tudósított a Rosenberg család tragédiájáról. Két nővér együtt indult a Dunába, hogy öngyilkos legyen, egyiküket holtan vetette partra a folyó, másikukat kimentették, de a kórházban meghalt. Az édesapa, Rosenberg Miksa 67 éves volt, írnokként dolgozott egy ügyvédi irodában, mivel a jogi egyetemet nem fejezte be. Szabadkán éltek, 1927-ben kellett eljönniük az állampolgárság miatt, magyar állampolgárok szerettek volna maradni, és azt a Délvidéken már nem lehetett. Öt leánygyermekük volt: Frida, Irén, Janka, Ilona, Erzsi. Frida Szabadkán az Általános Hitelbankban vezető tisztviselőként dolgozott. Az anyaországban azonban nyomorogtak a gazdasági világválság időszakában. A lakbért fizetni nem tudták, a lányok kávét vacsoráztak. Az Izabella utca 62. II. emelet 23. szám alatt laktak. A lányok az Erzsébet krt. 42. szám alatt, a Dohánytőzsdén dolgoztak.

Az öngyilkosságra készülő nővérekre a vízművek munkásai figyeltek fel, akik azt látták, hogy a havat taposva, egymásba karolva a két nő belevetette magát a jeges Dunába. A munkások kiabálni kezdtek, erre figyeltek fel a Margit hídnál állomásozó motoros rendőrök, akik a szigeti klubnál a vízben megtalálták az egyik nőt, elegáns fekete kabátjába – amely alatt mintás műselyem ruhát viselt – beleakasztották csákányukat, és a csónakba emelték. A másik nő elmerült, felbukkanni sem látták. A csónakban heverő eszméletlen nőnél mesterséges lélegeztetést alkalmaztak, majd a Margit hídnál átadták a mentőknek, akik beszállították a Rókus Kórházba, ahol elhunyt. Testvére holttestét 13 órakor vetette partra a Duna a Döbrentei térnél. Karórája 12 óra 5 perckor állt meg, teste mérgezés nyomait mutatta. Tehát a testvérek előbb megmérgezték magukat, utána ugrottak a Dunába. Rosenberg Irén 31 éves volt, Rosenberg Erzsi 21 éves. Búcsúlevelükben munkaadójuknak azt írták: „Anyagi gondjaink miatt megyünk a halálba. Támogassa szüleinket.” A Magyar Hírlap tudósítása szerint Böske Strommer Józsefnek, nagybátyjuknak is címzett búcsúlevelet, amelyben az alábbi állt: „Aranyos Jóskám! Arra kérlek csak téged és testvéreidet, segíts szüleimen, ne hagyjátok őket szenvedni, úgyis csak a Jóisten a megmondhatója annak, hogy mennyit szenvedtek már ebben az életben. Ne hagyd el őket, segítsd hozzá őket az életben maradáshoz. Csókol Bözsi. Ui. Nagyon sajnálhattok bennünket.” (12)

Rosenberg Frida és Rosenberg Irén Schweitzer József és Fia Rákóczi út 80. szám alatt levő kerékpár-, motorkerékpár- és varrógépüzletében dolgoztak, és az ahhoz köthető Atlas Gépkereskedelmi Részvénytársaság tisztviselőnői voltak három évig, de 1930. november 20-án egyszerre vesztették el munkájukat, kimerítették a munkanélküli-segélyt is. Új munkát nem találtak, mert az újságíró szerint kereslet csak az igazán fiatal és csinos, kezdő tisztviselőnők iránt mutatkozott, akik elvállalták a munkát akár 60, 80, 100 pengőért is. A nővérek trafikbérléssel próbálkoztak a Rákóczi téren, majd Ticsenszky Dezsőné dohánytőzsdéjébe társultak be. 450 pengőt fizettek havonta bérleti díjként, 250 pengőt a lakásért, ezenkívül volt 1500 pengő uzsoratartozásuk. A kilátástalan, nincstelen helyzet okozta a tragédiát. A harmadik testvér, Rosenberg Frida, aki 36 éves volt, és egy pesterzsébeti kereskedő felesége, aznap este előkerült. Ő délben találkozót beszélt meg testvéreivel, de azok nem mentek el. Ezután megvette a délutáni lapokat, és azokból értesült a szörnyű tragédiáról, majd egész nap a városban kóborolt kétségbeesve, nehogy neki kelljen a rossz hírt közölnie a szüleivel. A Budapesti Hírlap tudósítása szerint ez nem bizonyult igaznak, ő is öngyilkos akart lenni, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, elfutott a Duna-partról. (13) A gyászoló anyát így ábrázolta az újság: „Haja sárgán őszül. Jóságos kezén az éjt, napot egybetevő munka nyomai. Fáradt arcán az öt gyermeket fölnevelt anya barázdái, amelyeket a gond kubikolt az arcára. Szeme, mint a halálra sebzett madáré, fénylik, és az élet elvesztett értelmének szörnyűséges veszteségét tükrözi. Agyonkínzott, elfáradt testét rázza a zokogás, és a durva, egyszerű botot, amely a járásnál segíti, oly kétségbeesett öleléssel markolja, mint szívéről elszakadt magzatait, akiket elragadott tőle a haramia élet.” (14)

E családnak, bármennyire is szerették volna, nem sikerült integrálódnia a fővárosi létbe. Törekvéseik, szorgalmasságuk ellenére a gazdasági világválság gátat szabott annak, hogy élhető életet teremtsenek maguknak Budapesten.

 

1 Bruckner Éva: Vagon- és barakkvárosok. A trianoni utódállamok menekültjeinek életkörülményei. Polgári Szemle, 13. évf. 2017. 1–3. sz. 243. https://trianon100.hu/cikk/menekultadatbazis-a-trianon-100-honlapjan. Közülük 15 ezret név szerint ismerünk, Dékány István kutatási eredményei alapján.

2 https://24.hu/tudomany/2019/ 06/04/trianon-menekultek-vagonlakok-megszallas-nagy-magyarorszag/

3 Dékány István: Trianoni árvák. Csonka vágányon. Vagonlakók a Trianoni Magyarországon. (Film.)

4 https://mta.hu/mta_hirei/trianon-arvai-106742

5 Csóti Csaba: Vagonlakók, barakklakók, menekültek. Rubicon, 2010. 4–5.

6 Ifj. Bertényi Iván beszámolója a Magyarország az első világháborúban konferenciáról. Századok, 2004. 1447.

7 https://mta.hu/mta_hirei/trianon-arvai-106742

8 Szűts István Gergely: „A szükséglakások felét menekültek kapják…” Érdekkonfliktusok és előítéletek az 1920-as évek első felének lakásügyeiben Miskolcon. Korall, 2010/40. 114–133.

9 Szűts István Gergely: Optálási jegyzőkönyvek mint a trianoni menekültkérdés forrásai. Századok, 2018/6. 141.

10 Új Barázda, 1930. november 4. 2. o.

11 Uo.

12 Magyar Hírlap, 1931. március 10. 1. o.

13 Budapesti Hírlap, 1931. március 10. 9. o.

14 Népszava, 1931. március 10. 7. o.

 

Folytatása következik

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában)