Repiszky Tamás 1959-2022
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Ezek jutottak most eszembe Repiszky Tamás december 7-i halálhírének hallatán. Aki viszont egész életét arra szánta (bár mindössze csupán hatvannégy év adatott neki), hogy a múltat, múltunkat, a családja részéről reá testálódott gazdag szellemi örökség bírójaként, minél teljesebb mértékben átláthatóvá, befoghatóvá tegye számunkra.
Kassáról indult – a közművelést is szívügyének, munkaterületének tudó történész, régész, muzeológus volt, előadásokat tartott, kiállításokat szervezett, ismeretterjesztő filmet rendezett, könyv- és lemezkiadással foglalkozott, és számos más ügy mellett ott találjuk őt. Nevét, tájainkon, Fábry Zoltán Üresjárat 1945– 1948 című irodalomtörténeti jelentőségű, egészen a rendszerváltásig ismeretlen naplójának a sajtó alá rendezése és közreadása tette ismertté még rögtön a rendszerváltás táján, az 1980–1990-es évek fordulóján. A stószi „remete” nevezetes memorandumáról, A vádlott megszólalról addig tudottakat nem kis részt átíró, módosító, évtizedekig „titkos fiókokban, katonaládákban”, illetve Fábry ágya alatt rejtegetett napló nem elhanyagolható része ugyanis az ő nagyanyja, Simai Béláné Madzsar Lili hagyatékából került elő, aki mások mellett kézirata gépelésével is segítette annak idején az írót. A közkedvelt kassai orvos felesége családjának, ahogy neve is mutatja, fontos szerep(ek) jutott(ak) a századfordulós, illetve a Trianon utáni évek magyar történelmében, társadalomtörténetének alakulásában. Ahogy maga mesélte tréfásan egyik visszaemlékezésében: gyermekkorában családjuk körében sokan megfordultak, akikről később utcát neveztek el, így ő kislányként „minden utcát bácsinak szólított”. Madzsar Lili édesapja ugyanis Madzsar József, korának neves orvosa és társadalomtudósa, édesanyja pedig Jászi Alice, a nemzetközi hírű táncpedagógus, a magyarországi gyógypedagógia alapjainak megteremtője volt, s mindketten kiemelkedő szerepet játszottak koruk magyar történelmében. Miként Jászi Alice testvérbátyja, Jászi Oszkár is köztudottan az 1910–1920-as évek magyar szellemi-politikai életének egyik meghatározó alakja volt. De ugyanehhez a családi, illetve szellemi körhöz tartozott utóbbi első felesége, kora magyar költészetének és képzőművészetének, illetve a magyar szecesszió kiemelkedő alkotója, Lesznai Anna is, aki egészen az 1930-as évekig családjuk zempléni, alsókörtvélyesi birtokát tudta igazi otthonának: a Jardin Paradisenek (édenkertnek), melynek elvesztésébe élete végéig nem tudott beletörődni.
A családtörténet minél teljesebb feltárása mellett – melynek során kikerülhetetlen adalékokkal járult hozzá Jászi Oszkár, Lesznai Anna, továbbá Madzsarné Jászi Alica életének alaposabb megismeréséhez, munkásságuk árnyaltabb értelmezéséhez, miközben fontos adalékokkal, színekkel egészítette ki például Ady Endre portréját is – Repiszky Tamás régészként is számos jelentős, Budapest környéki lelőhely feltárásának irányításában, felügyeletében működött közre. (Ő volt például a szakmai vezetője a pilisi Holdvilág-árokban folyó, Szörényi Levente által kezdeményezett régészeti feltárásoknak is.) Egyik legutolsó munkájaként pedig elkészítette a maga és felesége, az ugyancsak tájainkról: Pincről indult Szvorák Katalin Kossuth-díjas népdalénekes „párhuzamos családtörténeti akvarelljét”, mely egyedülálló rálátást ad(hat) a 20. századi magyar történelem két egymástól élesen eltérő, más-más irányból induló, mégis egybefonódó életútjára.
Múlik tehát, múlik a múltunk, s nem kis részt a feledés leple takarja azt is, amit mi magunk megéltünk – ráadásul mennyi törekvés rá, hogy minél több elfedődjön belőle… Repiszky Tamás viszont tette a dolgát a tekintetben (még ha korai halála miatt mind nem is végezhette el), hogy az jelenünk és jövőnk – s így önismeretünk – része lehessen, maradhasson. Így akár testamentumaként is ért(elmez)hetők fentebbi párhuzamos családtörténetének zárószavai: „…a magyarság határon túli jövője válságos állapotba került. Trianon árnyéka mindmáig ránk vetül, hiába űzzük el a felhőket, hiába a »békévé oldja az emlékezés«, vagy a révülés a »boldog békeidőkbe«, hiába a »mi lett volna, ha…« feszegetése. Trianon árnyékát nem lehet napossá varázsolni, ellenben lelkünk Kárpát-medencei hazáját senki nem veheti el! Trianonnal ugyan kibékülni nem lehet, de veszteségéből tanulva, az új határok ellenére összetartozásunkat kell erősíteni.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.
Hogy miként lehet a leves is meg a tréfa is sajtalan, azt jól mutatja Móricz Zsigmond regényrészlete is: „[…] a háziasszony mentegetőzött, hogy duflumos szégyenbe került, egy az, hogy két órával elkésett az ebéddel, mert bizony tíz órára meg kellett volna lenni rendes szokás szerint úri háznál, másik szégyene pedig az főtelen s sajtalan hús, de az sietség miatt van s hogy a só elfogyott, mind az egész kősók, amiket Désről hoztak volt […]” (Tündérkert).