2023. augusztus 24., 08:25
„Látogatóban” Dénes Györgynél a pelsőci temetőben*
A százéves Dénes Györgyre jöttünk össze emlékezni itt, a pelsőci temetőben. Emlékezni? Hiszen emlékezni a halottakra vagy a távollevőkre szoktunk, Dénes György azonban – s ennek tanúbizonyságát adhatjuk itt – él, s velünk, illetve a közelünkben van mindig. Valahányszor láthatjuk szelíd mosolyát, hallhatjuk halk, jellegzetes tónusú hangját, derülhetünk fanyar humorán, együtt morzsolgathatjuk vele bús-szomorkás, olykor melankóliába hajló verseit, vég nélkül merenghetünk anekdotáin, tanulságos történetein, kacaghatunk adomáin, verses tréfáin, rímjátékain, ringatózhatunk zengő-bongó gyermekversei hullámain. Velünk van megzenésített verseiben, felnőtt és gyermek versmondóink szavalatában, s látjuk, amint az időtlenségből aggódva figyeli mozdulataink, perpatvaraink, bomlásunk, fogyásunk. S társaságában időről időre arra is rádöbbenhetünk, milyen sokat tud rólunk, s milyen keveset – egyre kevesebbet – mi magunkról. S arra is, milyen erősek voltunk és lehetünk(/lehetnénk) vele…
Kereken öt és fél évtizede ismertem meg őt Pozsonyban, kócos hajú és szavú, lázongó poétasüvölvényként, mint azon kevesek egyikét, akik megértő bölcsességgel, atyai jóindulattal fogadták mutáló hangú, türelmetlen és sokszor igazságtalanul vagdalkozó nemzedékemet, s akit nem lehetett nem tisztelnünk, és társaságában halkabbra fogtuk a szavunkat. Aki arra is példát szolgáltatott, hogy az ember mindig legyen képes szembenézni magával, és megújulni, ahányszor kell. Miután kezembe került 1966-os, 43 évesen kiadott, Évek hatalma című verseskötete, olvasva annak juhászgyulásan busongó-merengő verseit, mondjuk ezt: „Szállnak a barna alkonyok, / s elképzelem, hogy meghalok. // Tétován, lassan leülök, / megszán majd egy szelíd küszöb. // Ősz lesz, a fákon át a vad, / csavargó szél arcomba csap. // S a búcsúzó levelek / megcsókolják a kezemet”, nem akartam hinni, hogy ugyanaz az ember írta, mint az évtizeddel korábbiak harsányan éljenezgető általánosságait. Később, az 1970-es évek derekán, immár az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként, elsőkként olvasva készülő verseskötetei: a Szemben a mindenséggel meg a Fenyéren boróka népközössége fogyásán s a szülőtáj romlásán eltöprengő, azokat felpanaszló, közösségféltő, bátor opusait, összenéztünk kollégáimmal: nem lesz-e baj, ha közöljük, s a posztsztálinista Husákia pártos udvaroncai nem vonják-e össze fölöttük busa szemöldökük. Belekezdve későbbi Vita és vallomás kötetem interjúiba, őt, az irodalmi interjúk nagymesterét, annyi írónk rádiós megszólaltatóját, az elsők közt kerestem fel, mintegy visszaigazolását is várva-lesve, jól csinálom-e. Az pedig ugyancsak mértékadó volt számomra, ahogyan évtizeddel az 1974-es Tücsökhegedűje gyermekverseinek szokványa után a Pipitér és a Bükkfamakk kötetei az összmagyar gyermeklíra élvonalába emelték, s csak a magyar irodalomkritika és irodalomtörténet-írás anomáliáin múlott, hogy ez máig nem nyerte el megfelelő méltánylását. Sokszor forgattam Írók fényben és árnyékban című könyvét is, mely – Janus Pannoniustól Reményik Sándorig – afféle személyes irodalomtörténetként a magyar literatúra öt és fél évszázadát tekinti át. S van, illetve lehetne még egy, irodalomtörténetileg igen fontos további könyve is azokból az apró írásaiból, tárcáiból, humoros-könnyed portréiból és anekdotáiból – ha valaki ezeket egyszer összegyűjtené –, melyek a(z egykorvolt) csehszlovákiai magyar irodalomhoz: íróihoz, költőihez szolgáltathatnának múlt- és önismeret-tágító, -bővítő adalékokat.
Ezért most, e temetőből hazaindulva sem búcsúzunk el tőle, további útjainkat is vele együtt járjuk, hallgatva adomáit, anekdotáit, emlékezését, s nem restelljük akár vele együtt fújni gyermekdalait, együtt rikkantgatva játékos verseivel, s táncra perdülni pattogó ritmusain. Miközben továbbra is figyelmezzük már-már beteljesedő jóslatként hangzó, közösségünk jövőjét féltő, fél századdal ezelőtti jövendöléseit, mint például ezt: „Csak szülőföld? Vagy haza is? / Nehéz a szívem, egyre nehezebb. / Sötét erők befonják egemet, / rab vagyok immár magam is. // Kiáltanám: hazám, hazám, / de súlyosbuló szavam: mint a kő. / Nem voltam soha »nagyvilág-hivő«, / szívemet meg nem osztanám. // Enyém e rög, vagy idegen? / Mi vár reám? Átok vagy ölelés? / Átdöfi mellem mindennap a kés, / a viszonzatlan szerelem.”
Elhangzott a költő születésének 100. évfordulója alkalmából 2023. május 21-én
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
