Tóth László: Híd – a régi és az új között

2023. június 29., 08:04

Húsz éve halt meg Ozsvald Árpád

Húsz esztendeje, hetvenegy éves korában, 2003. június 15-én halt meg Ozsvald Árpád, a 20. századi (cseh) szlovákiai magyar költészet egyik, összmagyar viszonylatban is jelentős alakja. Halála óta azonban – mondhatnánk a meg nem élt nyolcvanadik születésnapja alkalmából, 2012-ben rá emlékező Szeberényi Zoltánnal együtt – „nagyot fordult a világ, változásai félelmet keltő irányba mutatnak”, miközben „az irodalom sokat veszített a társadalmi súlyából, közgondolkodást formáló erejéből”. S noha az értékek nem kopnak, csak a hozzájuk való viszony, illetve elfogadottságuk változhat, így az értékrend is, folytatja iménti gondolatsorát jeles irodalomtörténészünk, „amelyben Ozsvald Árpád hitt, egyre távolodik a napjainkban kibontakozótól, és az erózió félelmetes jeleit mutatja”. S ha ugyanő, még két évtizeddel ezelőtt is, az akkor hetvenéves költőt köszöntve nyugtázhatta, hogy lírikusunk „egyike a szlovákiai magyar irodalom legismertebb, legnépszerűbb költőinek”, illetve „az egyetlen talán, akinek társadalmunk minden rétegében, kor- és műveltségbeli különbség nélkül vannak olvasói”, mára már – noha a 2000-es években még megjelent négykötetes életmű-válogatása, és születésének kerek évfordulóin is meg-megemlékezünk róla – egyre távolabb kerül(t)ünk tőle (is).

Magam még pályakezdő költőként, öt és fél évtizede ismertem meg őt személyesen, a komáromi gimnázium padjaiból bekerülve Pozsonyban a (cseh)szlovákiai magyar irodalom kellős közepébe, s egyike volt azon keveseknek – Turczel Lajos és Tőzsér Árpád, Koncsol László és Tóth Elemér mellett –, akik kócos és neveletlen, az irodalmi belterjesség és a megrögzött konvenciók ellen lázadó nemzedékemet megértő türelemmel és jóindulattal elfogadták, segítették, és atyai barátságát kínálta fel nekünk. De nemzedékemmel együtt magam is az előttünk járók közül a leghitelesebbeknek vélt kevesek közt tartottam őt számon, és 1960-as évekbeli kiugró versesköteteinek, a korábbiakhoz képest szemlélet-, illetve paradigmaváltó Földközelbennek és Laterna magicának, majd a Szekerek balladájának több kiugró darabját azóta is emlékezetből fújom. Mi sem természetesebb tehát, hogy amikor az 1970-es évek dereka táján tervezgetni kezdtem a Vita és vallomás című, (cseh)szlovákiai magyar írókkal elgondolt interjúkötetemet, elsőként rá gondoltam az általam megszólíthatók között. A beszélgetéssel természetesen el is készültem, s az hamarosan meg is jelent az pozsonyi Irodalmi Szemlében (és a miskolci Napjainkban is), ám a kötetből végül – koncepcionális okból, ma már legteljesebb sajnálatomra – mégis kimaradt, amit akár nehezményezhetett is volna, de szó nélkül elfogadta szempontjaimat. Interjúnkra a költő egy plusz két félszobás kis, pozsonypüspöki lakásának legendás dolgozószobájában, sokak által irigyelt régikönyv- s egyéb – bélyeg-, érem-, régipénz-, kőzet-, kövület-, képeslap- stb. – gyűjteményei közt került sor, magánbirodalmában, ahol bolygónk e néhány négyzetméternyi zugában élete végéig a legjobban érezte magát. S ezek, így, együtt, személyiségjegyein kívül, költői alkatát, versei világát is jellemzik: csendes, szemlélődő, a múlt értékei fölött merengő és a természet és a kultúra egységéhez, teljességéhez mind magatartásában, mind írói világában (verseiben) egyaránt ragaszkodó, azokat hirdető, ugyanekkor a külvilág történéseit is élénken figyelő és értékelő-értelmező, ám befelé forduló lélek volt utolsó leheletéig. A társaságában töltött – összeadva hónapokat is kitevő – órák kezdettől életem legfontosabb eseményei közé tartoztak; s mindig és mindenütt szívesen múlattam vele az időt, ahol, csak úgy, összefutottunk; sokszor dolgoztunk együtt különféle kisszínpadi seregszemlék vagy szavalóversenyek zsűrijében; tucatnyi alkalommal közösen tartott író-olvasó találkozóink soroltak bennünket egymás társaságába (Pozsonytól, mondhatni, Nagykaposig); gyakran megfordultam nála élete második legfontosabb terepén: a Hét szerkesztőségében, és mind költőként és szerkesztőként, mind emberként sokat tanultam tőle. Ez utóbbit illetően talán a legfontosabbat: a sosem hivalkodó szerénységet, azt, hogy az ember törekedjen rá, hogy mindig legyen mire szerénynek lennie – sokszoros okom lenne tehát rá, hogy elfogult legyek iránta, ám minden, ami pozitív elfogultságnak is tűn(het)ne vele kapcsolatban, jogos és helytálló, és nem lép túl a tárgyilagosság tartományain...

Ozsvald meditatív hajlama, vizsgálódó-elemző készsége, verseinek időről időre elégikusba hajló hangja, továbbá erős természet- és környezetélménye, aprólékos megfigyeléseket rögzítő költői látásmódja, lírai impresszionizmusa egész költői életművének meghatározó jegyeit adja. Ilyképpen Tőzsér Árpád annak idején joggal nevezhette őt a szlovákiai magyar költészet Francis Jammes-ének, verseinek valóságát pedig „esztétikummá antropomorfizálódott” valóságnak. Költészete legjobb darabjai a kortárs magyar líra időtálló értékeit képezik, s csak a magyar irodalomkritika különösen 1989 utáni tájékozódási, illetve érték- és funkciózavaraival magyarázható, valamint azzal, hogy életében ő maga is visszahúzódó, a magamutogatást kerülő alkat volt, hogy versei nem képezik értékeiknek megfelelő mértékben részét napjaink alapvető magyar irodalmi kánonjainak. Ami annak ellenére is igaz, hogy költészetét egész pályája során mindig jelentős kritikai érdeklődés és recepció kísérte (s nemcsak a szlovákiai magyar, hanem a magyarországi értékelői részéről is), s mítoszteremtő valóságérzékelése, a valóság (világ, környezet) átmitizálása, beemelése az időtlenbe, illetve bizonyos poétikai, vers- és nyelvszemléleti, vers- és nyelvkezelési törekvései az 1960-as évektől mindvégig lépést tartottak kora magyar lírafejlődésével. Költészetével olyan, a saját személyére – s a lírai énre – szabott, az időbe-zártság és az időtlenség párhuzamosságára, egyidejűségére épülő szöveguniverzumot hozott létre és népesített be, melyben a költői személyiség vált a legfontosabb összerendező erővé. Kétségtelenül azon nem túl számos (cseh)szlovákiai magyar költők élén járt ez időben (de a magyarországi, illetve összmagyar példák közt is előkelő helyet foglal el e tekintetben), akik arra törekedtek, hogy költészetükkel térben és időben a lehető legtágabb világot fogják át, s akiknek nyelve a magyar nyelv gazdagságának és hagyományainak tudatos újraírási szándékából fakad.

Monográfusa, Szeberényi Zoltán írta Ozsvaldról egy helyütt: „Ő az átépülés költője, az átlényegítő kor rögzítője, amolyan költői híd a régi és az új között. A hagyományos költészet hívei szívesen olvassák, de az újat kedvelőknek sem hat áporodott, avítt költői rekvizitumok” poétájának. Ami, verseit olvasva, halála után két évtizeddel is érvényesnek látszik; s a 21. század első évtizedeinek bevezetőmben jelzett ízlésváltozásai és szemléletváltásai, nem utolsósorban pedig értékválságai ellenére sem változott, és azok megmaradtak olyan értékeknek és támaszainknak, melyekhez változatlanul bízvást fordulhatunk, ha biztos pontokat keresünk egyre bizonytalanabbá váló világunkban…

 

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)