Húsz éve halt meg Ozsvald Árpád
Húsz esztendeje, hetvenegy éves korában, 2003. június 15-én halt meg Ozsvald Árpád, a 20. századi (cseh) szlovákiai magyar költészet egyik, összmagyar viszonylatban is jelentős alakja. Halála óta azonban – mondhatnánk a meg nem élt nyolcvanadik születésnapja alkalmából, 2012-ben rá emlékező Szeberényi Zoltánnal együtt – „nagyot fordult a világ, változásai félelmet keltő irányba mutatnak”, miközben „az irodalom sokat veszített a társadalmi súlyából, közgondolkodást formáló erejéből”. S noha az értékek nem kopnak, csak a hozzájuk való viszony, illetve elfogadottságuk változhat, így az értékrend is, folytatja iménti gondolatsorát jeles irodalomtörténészünk, „amelyben Ozsvald Árpád hitt, egyre távolodik a napjainkban kibontakozótól, és az erózió félelmetes jeleit mutatja”. S ha ugyanő, még két évtizeddel ezelőtt is, az akkor hetvenéves költőt köszöntve nyugtázhatta, hogy lírikusunk „egyike a szlovákiai magyar irodalom legismertebb, legnépszerűbb költőinek”, illetve „az egyetlen talán, akinek társadalmunk minden rétegében, kor- és műveltségbeli különbség nélkül vannak olvasói”, mára már – noha a 2000-es években még megjelent négykötetes életmű-válogatása, és születésének kerek évfordulóin is meg-megemlékezünk róla – egyre távolabb kerül(t)ünk tőle (is).
Magam még pályakezdő költőként, öt és fél évtizede ismertem meg őt személyesen, a komáromi gimnázium padjaiból bekerülve Pozsonyban a (cseh)szlovákiai magyar irodalom kellős közepébe, s egyike volt azon keveseknek – Turczel Lajos és Tőzsér Árpád, Koncsol László és Tóth Elemér mellett –, akik kócos és neveletlen, az irodalmi belterjesség és a megrögzött konvenciók ellen lázadó nemzedékemet megértő türelemmel és jóindulattal elfogadták, segítették, és atyai barátságát kínálta fel nekünk. De nemzedékemmel együtt magam is az előttünk járók közül a leghitelesebbeknek vélt kevesek közt tartottam őt számon, és 1960-as évekbeli kiugró versesköteteinek, a korábbiakhoz képest szemlélet-, illetve paradigmaváltó Földközelbennek és Laterna magicának, majd a Szekerek balladájának több kiugró darabját azóta is emlékezetből fújom. Mi sem természetesebb tehát, hogy amikor az 1970-es évek dereka táján tervezgetni kezdtem a Vita és vallomás című, (cseh)szlovákiai magyar írókkal elgondolt interjúkötetemet, elsőként rá gondoltam az általam megszólíthatók között. A beszélgetéssel természetesen el is készültem, s az hamarosan meg is jelent az pozsonyi Irodalmi Szemlében (és a miskolci Napjainkban is), ám a kötetből végül – koncepcionális okból, ma már legteljesebb sajnálatomra – mégis kimaradt, amit akár nehezményezhetett is volna, de szó nélkül elfogadta szempontjaimat. Interjúnkra a költő egy plusz két félszobás kis, pozsonypüspöki lakásának legendás dolgozószobájában, sokak által irigyelt régikönyv- s egyéb – bélyeg-, érem-, régipénz-, kőzet-, kövület-, képeslap- stb. – gyűjteményei közt került sor, magánbirodalmában, ahol bolygónk e néhány négyzetméternyi zugában élete végéig a legjobban érezte magát. S ezek, így, együtt, személyiségjegyein kívül, költői alkatát, versei világát is jellemzik: csendes, szemlélődő, a múlt értékei fölött merengő és a természet és a kultúra egységéhez, teljességéhez mind magatartásában, mind írói világában (verseiben) egyaránt ragaszkodó, azokat hirdető, ugyanekkor a külvilág történéseit is élénken figyelő és értékelő-értelmező, ám befelé forduló lélek volt utolsó leheletéig. A társaságában töltött – összeadva hónapokat is kitevő – órák kezdettől életem legfontosabb eseményei közé tartoztak; s mindig és mindenütt szívesen múlattam vele az időt, ahol, csak úgy, összefutottunk; sokszor dolgoztunk együtt különféle kisszínpadi seregszemlék vagy szavalóversenyek zsűrijében; tucatnyi alkalommal közösen tartott író-olvasó találkozóink soroltak bennünket egymás társaságába (Pozsonytól, mondhatni, Nagykaposig); gyakran megfordultam nála élete második legfontosabb terepén: a Hét szerkesztőségében, és mind költőként és szerkesztőként, mind emberként sokat tanultam tőle. Ez utóbbit illetően talán a legfontosabbat: a sosem hivalkodó szerénységet, azt, hogy az ember törekedjen rá, hogy mindig legyen mire szerénynek lennie – sokszoros okom lenne tehát rá, hogy elfogult legyek iránta, ám minden, ami pozitív elfogultságnak is tűn(het)ne vele kapcsolatban, jogos és helytálló, és nem lép túl a tárgyilagosság tartományain...
Ozsvald meditatív hajlama, vizsgálódó-elemző készsége, verseinek időről időre elégikusba hajló hangja, továbbá erős természet- és környezetélménye, aprólékos megfigyeléseket rögzítő költői látásmódja, lírai impresszionizmusa egész költői életművének meghatározó jegyeit adja. Ilyképpen Tőzsér Árpád annak idején joggal nevezhette őt a szlovákiai magyar költészet Francis Jammes-ének, verseinek valóságát pedig „esztétikummá antropomorfizálódott” valóságnak. Költészete legjobb darabjai a kortárs magyar líra időtálló értékeit képezik, s csak a magyar irodalomkritika különösen 1989 utáni tájékozódási, illetve érték- és funkciózavaraival magyarázható, valamint azzal, hogy életében ő maga is visszahúzódó, a magamutogatást kerülő alkat volt, hogy versei nem képezik értékeiknek megfelelő mértékben részét napjaink alapvető magyar irodalmi kánonjainak. Ami annak ellenére is igaz, hogy költészetét egész pályája során mindig jelentős kritikai érdeklődés és recepció kísérte (s nemcsak a szlovákiai magyar, hanem a magyarországi értékelői részéről is), s mítoszteremtő valóságérzékelése, a valóság (világ, környezet) átmitizálása, beemelése az időtlenbe, illetve bizonyos poétikai, vers- és nyelvszemléleti, vers- és nyelvkezelési törekvései az 1960-as évektől mindvégig lépést tartottak kora magyar lírafejlődésével. Költészetével olyan, a saját személyére – s a lírai énre – szabott, az időbe-zártság és az időtlenség párhuzamosságára, egyidejűségére épülő szöveguniverzumot hozott létre és népesített be, melyben a költői személyiség vált a legfontosabb összerendező erővé. Kétségtelenül azon nem túl számos (cseh)szlovákiai magyar költők élén járt ez időben (de a magyarországi, illetve összmagyar példák közt is előkelő helyet foglal el e tekintetben), akik arra törekedtek, hogy költészetükkel térben és időben a lehető legtágabb világot fogják át, s akiknek nyelve a magyar nyelv gazdagságának és hagyományainak tudatos újraírási szándékából fakad.
Monográfusa, Szeberényi Zoltán írta Ozsvaldról egy helyütt: „Ő az átépülés költője, az átlényegítő kor rögzítője, amolyan költői híd a régi és az új között. A hagyományos költészet hívei szívesen olvassák, de az újat kedvelőknek sem hat áporodott, avítt költői rekvizitumok” poétájának. Ami, verseit olvasva, halála után két évtizeddel is érvényesnek látszik; s a 21. század első évtizedeinek bevezetőmben jelzett ízlésváltozásai és szemléletváltásai, nem utolsósorban pedig értékválságai ellenére sem változott, és azok megmaradtak olyan értékeknek és támaszainknak, melyekhez változatlanul bízvást fordulhatunk, ha biztos pontokat keresünk egyre bizonytalanabbá váló világunkban…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.