Tóth László: Irodalmi kórképek

2020. december 31., 10:40
M. C. Escher Kéz tükörgömbbel (litográfia, 31,8 × 21,3 cm, 1935) – Forrás: Wikipédia

Duba Gyula

Erős szégyenérzettel született, mert már akkor tudta, hogy ő lesz az örök harmadik helyezett. Parasztnak készült, de mivel a parasztvilág megszűnt, mire az lehetett volna, író lett. Először Fábry Zoltán akart lenni, de rájött, hogy abból már van egy. Így aztán azzal is beérte, hogy Duba Gyula lesz. De már abból is volt egy. Ha van – van, gondolta, legfeljebb ezután kettő lesz. Így hol az egyik volt ő, hol a másik. Amikor az egyik volt – nevetett, amikor a másik – folyton vajúdott. A világért sem tévesztette vagy keverte volna össze a kettőt. Nappal olyan volt, mint más, de éjjel, amikor magára maradt, vad lázálmok gyötörték. De még a legvadabb lázálmaiban is vigyázott, hogy megmaradjon a realitások szintjén, még azok is realisták voltak. És sokat tett azért, hogy valaki lehessen, mert meggyőződése volt, hogy más eleve csak rosszabb lehet annak a valakinek, aki ő. Az árulásait szolgálatként magyarázta, hiszen amik másnál esetleg azok lehettek volna, nála egészséges kompromisszumok voltak csupán. Pályáját azzal kezdte, hogy egyszerre csak ott volt, ahol. És legfőképpen azzal beszélt magáról, hogy másokon nevetett. Amikor aztán mások kezdtek beszélni róla, sírtak. Aztán egyre erősebb ingereket érzett a tekintetben, hogy úgy beszéljen magáról, mintha tényleg magáról beszélne. Ekkor ő kezdett el sokszor sírni, amin viszont mások kezdtek el nevetni. Ilyenkor azonban hamarosan helyrebillent benne a világ, mert tudta, hogy jönnek még az ő utcájába, akik most kinevetik. És akkor bizony sírni fognak. Így telt el az élete. Amikor valamit elkezdett írni, mindig megkérdezte magától: „Na, ki vagyok?” Amikor pedig befejezett valamit, mindig valami szorongással vegyes büszkeséggel nézett szét maga körül: „Na, ki vagyok?!” Mostanában azonban egyre többször vesz rajta erőt valami végletes erőtlenség, s egyre gyakrabban kénytelen nyugtázni: „Na, most aztán kivagyok, jól kivagyok.” Azután újra közelebb húzza magához az írógépét, és megint leírja az első mondatot. Mert mindig csak az első mondatot kell leírni. A többi már mindig minket ír le. A többi már őket írja le. Hol Duba Gyulát, hol meg Duba Gyulát. Világos, nem?

Hunčík Péter

Született Václav Havel, az utolsó csehszlovák köztársasági elnök elnöki hivatalában, és a saját maga által világra segített cseh Nova Televízióban ringott a bölcsője. Addig sok mindenütt ott volt, és sok mindenbe beleütötte az orrát, s ahol csak megfordult, mindenütt s mindenkivel különböző konfliktusokba keveredett. Falum nyelvén az ilyen embert egyszerűen csak bajkeverőnek hívták, s tartott tőle mindenki, de mivel ő az irodalom, a színház, s más efféle hiábavalóságok jegyében, meg a közösség sorsának jobbra fordítása érdekében keverte a bajt, igazából nem vette őt komolyan senki. Szerencsére azonban, még mielőtt ő maga is kezdte volna nem venni komolyan saját magát, feltette magának – igaz, csak egyszer –, hogy, már negyvenedik éve körül járva, miért nincs még mindig, pedig hát lehetne. Így született meg az 1990-es évek elején, Václav Havel, utolsó csehszlovák köztársasági elnök elnöki hivatalában, s szerénységgel párosuló helyzetfelismerő-képességét bizonyítja, hogy azonnal rájött, hogy ő tulajdonképpen határešet, s eleve nem is lehet más. Határeset, mert sem előtte nem volt, sem utána nem lesz, legfőképpen pedig vele egy időben nincs még egy olyan ember, mint ő, azaz egyedüli példány, s afféle határként tőle csak jobbra van meg balra, s ő választja el a lentet is a fenttől. Határhelyzetben lévén, nincs semmi furcsállnivaló rajta, ha fokozottan érzékelte hát a jobb és a bal, a fent és a lent közötti konfliktusokat, s mint ilyen, gyorsan rájött, ha békében akar élni, jobb, ha valamiképpen kezelni próbálja azokat. Felcsapott hát konfliktuskezelőnek, mert konfliktus az volt is, van is, lesz is bőven, s ez mégsem olyan, mint teszem azt targoncakezelőnek lenni, mert a targoncakezelőt időnként, különösen a mai világválságos időkben, munka híján időnként könnyen s gyorsan elbocsátják az állásából, amiből esetleg újabb bonyodalmai származhatnak, s ennek folytán a környezete számára is újabb konfliktusok származhatnak, amelyeket, ugye – gazdasági válság ide, pénzügyi válság oda –, ezután is folyamatosan kezelni kell. De hogy milyen bonyodalmas ember maga Hunčík Péter is, bizonyítja, hogy csak a látszat, hogy Václav Havel utolsó csehszlovák köztársasági elnök elnöki hivatalában született az 1990-es évek elején. Igazából csupán a 2000-es évek végén jött világra, s tulajdonképpen egy regény – a Határeset című regénye – írta meg őt, természetesen eleve határešetként. De még ez sem elég, mert maga a regény sem az első kiadásával jött a világra, hanem a rövid időn belüli harmadik-negyedik kiadása teremtette meg tulajdonképpen az első kiadását is. Vagy hát, nem is tudom, hogy van ez igazából. Lehet, gyorsan egy pszichiátert kell keresnem, aki majd eligazíthat a dolgok magamban való állását illetően. Kíváncsi vagyok, vajon Hunčík doktor kit ajánlana nekem?!

Lacza Tihamér

Lacza Tihamért, híres sakkozógépével együtt, Kempelen Farkas találta fel, még a 18. században. Előbb arra gondolt, hogy ő lesz, aki elrejtőzve a szerkezet üregében, működtetni fogja azt, de túl nagydarabnak sikerült, ezért a feltaláló kénytelen volt más megoldáshoz folyamodni. Félretette hát az egészen a 20. század második feléig ismeretlen találmányát, aki aztán végül Prágában született meg az Ady Endre Diákkörben szépreményű vegyészmérnök-hallgatónak. Ám addig-addig cserélgette vegykonyhájában a lombikokat és górcsöveket, addig-addig öntögette egymáshoz a vegyületeket, míg óriási robbanások és füstfelhők közepette elő nem állította első irodalomkritikáit. Mutogatta is ezután azokat fűnek-fának, legfőképpen azonban a csehszlovákiai magyar íróknak, hogy most aztán megtanulhatják belőlük, hogyan kell verset meg prózát meg egyebet írni, de miután a csehszlovákiai magyar írók jó része ezután sem tanult meg írni, kis részük pedig nem tőle, ebbéli kísérletei ezután már jobbára (vissz)hangtalanul haltak el, s ő jónak látta, ha felhagy velük. Ekkor azonban rájött, hogy őt tulajdonképpen Kempelen Farkas találta fel, s ezt sietett is tudatni a világgal egy tanulmányban. Azután, amikor még sok mindenki találmányában felismerte saját magát, már jobbára csak a feltalálóiról írta könyveit, akik végtelenül hálásak voltak neki, s kijárták, hogy a tudománytörténetben elismerjék őt. Az írók is végtelenül hálásak voltak neki, és már semmi kifogásuk nem volt, hogy a tudománytörténetben elismerjék őt. Közben Lacza arra is rájött, hogy az óegyiptomi fáraók írnokainak hieroglifái is tulajdonképpen róla szólnak, ezért a napnál is világosabb, hogy az emberiség történelme, tudomány- és technikatörténeti fejlődése nagymértékben az ő személye körül bontakozott ki és az ő ismereteire alapozódik, vagyis bármiről is ír, mindig s mindennel a saját önéletrajzát írja. Legutóbbi munkájában Ady Endre Diákkörként lép elő, s rögtön meg is fogalmazott egy felhívást, melyben arra fog kérni mindenkit, hogy onnantól kezdve már ne Kempelen Farkasként, hanem ez utóbbi néven szólítsák őt.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)