Feledésre sokszorosan méltó neve a magyar irodalomnak Moyzes Ilonáé (a továbbiakban: „Szerző”), de még a csehszlovákiai magyarnak is. Van azonban Grendel Lajosnak egy korai, tudtommal máig kéziratban maradt kritikája 1975-ből, mely nevezett asszonyság Harangok című novelláskötetét vesézi ki. A kritikát írónk egy, Párbeszéd címmel Dunaszerdahelyen tervezett alternatív irodalmi almanachunk számára írta – mert kezdettől mindent felkarolt, amit progresszívnak, a szellem szabad mozgását szolgáló törekvésnek gondolt –, mellyel az 1960–1970-es évek fordulóján jelentkezett, az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél című antológiáinkban szerepet kapott nemzedéktársainkkal a lehetőségekhez képest ellensúlyozni kívántuk az akkori Irodalmi Szemlét és a csehszlovákiai magyar irodalmi életet egyre inkább fenyegető értéknivelláló és kritikátlan szemléletet. Elképzelésünkből persze nem lett semmi, mert a járási népművelési központ irántunk kétségtelen jóakarattal viseltető, kedélyes igazgatója, akit felkértünk, hogy álljon ügyünk mellé, a biztonság kedvéért még a nyomtatás megkezdése előtt belenézett az anyagainkba, hogy aztán rögtön el is zárja azokat íróasztala valamelyik mély fiókjába. Első számunkba egyébként többek közt verseket terveztünk Balla Kálmántól, Varga Imrétől, Kulcsár Ferenctől és Zbigniew Herberttől, novellát Grendel Lajostól (a Mire lehull a hó címűt, mely végül az Irodalmi Szemlében jelent meg), Bereck Józseftől, Szigeti Lászlótól, beszélgetést Bata Imrével, az Élet és Irodalom akkori főszerkesztőjével és Karol Wlachovskýval, továbbá esszét Koncsol Lászlótól és Tőzsér Árpádtól, és Grendel is ide szánta említett könyvkritikáját. Ha hihetünk Szőke József bibliográfiájának – igaz, nem mindig hihetünk neki –, Grendelnek tulajdonképpen ez az első recenziója, melynek ismertetésével bár a világért sem szeretném „Szerző” nevét kiemelni a feledés homályából, ha azt ma nem a még pályája elején levő írónknak a rövidpróza titkairól szóló (egyik) első vallomásaként olvasnám. Mert úgy olvasom, mivel az időben még maga is épp csak készülődött már kötetben is vállalható írásaira, elbeszéléseire, hiszen az addig publikáltak egyikét sem gondolta még annak (ezeket később részletesen elemezte írónk első monográfusa, Szirák Péter 1995-ben), s a Mire lehull a hóval is csak azokban a napokban készült el.
Írását Grendel a gazdag és „sokrétű” magyar novellahagyománnyal indítja, mely különösen a 19. század 80-as, 90-es éveitől kezdve „egy olyan töretlen ívű, szerves folyamat”, hogy abba bekapcsolódni, abban „újat, többet hozni a puszta tehetség roppant kevés”, amit akár már saját magának szánt figyelmeztetésként is értelmezhetünk. Főként, ha egyetértünk azokkal, mint Grendel is, akik szerint „a magyar próza világirodalmi rangját” éppen a novella adja. Annak ellenére, hogy „íróink nemegyszer regénybe való közlendőiket szorítják bele egy-egy novella kalodájába”, márpedig eléggé kockázatos figyelmen kívül hagyni a műfaj teherbíró képességét. Mivel azonban a magyar irodalomtudományban szerinte nincs a kisprózának „olyan bőséges elméleti irodalma, mint a költészetnek vagy a regénynek”, így maga is kénytelen volt „jórészt olvasmányélményei tanulságaira hagyatkozni”. Melyek alapján „Szerző” írásai sem novellák, bár ez, írja Grendel, „még nem feltétlenül elmarasztaló ítélet”. Annál nagyobb baj, hogy ezeket szerzőjük „szemlátomást novelláknak szánta”, és egymásra halmozza az eszközöket, melyekkel írásait „novellákká tehetné”. Így ha a cselekmény, a „novellatörténés” itt-ott meg is lódul opusaiban, ahelyett, hogy elmélyítené témáit, „átcsap valami szentimentális, borongós hangvételbe”. Azaz, így Grendel, „Szerző” anélkül azonosul hőseivel, hogy – s itt már ismét ráismerünk későbbi novellái fő törekvésére – „személyiségük és az őket körülvevő valóság viszonylathálózatából felvillantana az olvasó számára valami fontosat és jellemzőt”. Vagyis hiába „Szerző” minden igyekezete, igazából nem ismeri az alakjait, a „velük megtörtént dolgok egyszeriek, áttétel nélküliek”, s csak a „magánügyeik” maradnak. Még akkor is, ha – „dicséri” „Szerzőt” egy sajátos fordulattal Grendel – „a tizenhat írása nem egyformán rossz”. Eleinte jó irányban indul el például kötete címadó írása is, mely – témájánál fogva – könnyen válhatna akár a művészsors allegóriájává, helyette azonban az író a „témát csodálatosan egyszerivé degradálja”. Pedig elég lett volna – s itt most megint eszembe jut Grendel néhány évvel későbbi parabolisztikus történeteinek egészen az abszurdumig végigvitt logikája –, ha „a történet menetéhez igazodik”, és egyszerűen csak „leírja” azt, mely mondanivalójánál fogva „amúgy is túlmutat önmagán”. „Szerző” azonban elemi hibát követ el: „elkezd magyarázkodni”, amit még azzal is megtetéz, hogy „belehelyezkedik figurája tudatvilágába”, bár mindig tudni, mikor „szól ki a novellából”. A cikornyás stílus, az „álköltői szövegek”, a pontatlan megfogalmazások, a „zavaros nyelv” pedig, hangsúlyozza Grendel, teljesen elveszik az olvasó kedvét, hogy tovább olvassa a könyvet, amikor pedig olyasmire bukkan, hogy a főszereplő „hajnalban a szomszédok udvarán át kisurrant az éjszakába”, vagy ha valakiben történetesen „az ötlet gyökeret ver” – a mosoly rögvest az arcára fagy! Grendel pedig Lengyel Balázzsal figyelmeztet: „…aki kicsiben, mondatról mondatra nem dolgozik írói erőfeszítéssel, annak világrengető mondanivalóival is baj van”, akinek tételét – megint csak nemsokára sorjázni kezdő elbeszélései, majd regényei tanúsága szerint – magára nézve az elsők között tette kötelezővé. Hiszen a prózaírónak azt is tudomásul kell vennie, hogy a nyelv alapvetően „más funkciót” tölt be a prózai, illetve a verses szövegekben, s akkor is, ha írásában „költői” és „légies” kívánna lenni, tudniillik „A metaforikus kifejezések teherbírása prózai szövegben sokkal kisebb, mint a versben, a mondanivaló kibontásának, a hangulatteremtésnek, az információtovábbításnak az eszközei merőben mások, mint a költészetben”. „Szerző” azonban „tökéletesen összezavarja írásaiban a nyelvi és szerkezeti funkciókat”, és Lojzika című írásában még azzal is „megduplázza dilettantizmusát”, hogy történetnyitó mondatának „jelentését a következő nemhogy nem mélyíti el”, hanem egyenesen ellentmond neki. De nemcsak „szerkesztésbeli fogyatékosságait” lehetne a vékonyka, mindössze 93 oldalas kötetéből akár száz oldalon is sorolni, hanem „a nyelvvel is alaposan elbánik”, minduntalan azt bizonyítva, hogy „mennyire nem ura” annak. Ezért Grendel el is tekint a Harangok hibáinak további listázásától, leszögezve, hogy e „mélységesen lehangoló olvasmány” valószínűleg „a legszínvonaltalanabb kötet az utóbbi évek prózatermésében”. Ugyanakkor tanulságos is, teszi hozzá, mert arra bizonyíték, hogy „mesterségbeli tudás”, illetve „jártasság” nélkül az írás is visszájára fordul, s „a legjobb téma is nevetségesen kisszerű marad”. Márpedig „Megtanulni a mesterség alapvető fogásait” nem szégyen, „még csak nem is formalizmus”, hisz anélkül bizony nem megy semmi.
Grendel e pályát kezdő töprengéseivel kapcsolatban Szilágyi Domokos hajdani pompás versbéli kiskátéja jutott eszembe, a Hogyan írjunk verset. Írónk A dilettantizmus bája című kritikájában pedig tulajdonképpen azt foglalta tételekbe, hogyan ne írjunk novellát… De hibakatalógusával igazából azt összegezte, milyen novellától óvja magát, s merre – ma már, lezárult életművének ismeretében tudjuk: pontosan az ellenkező irányban – jelölte ki, határozta el az útját…
„Nem lehetek irgalmas magamhoz.” Grendel első kötete utolsó írásának, a Hűtleneknek az utolsó mondata ez.
És ugyanígy az író sem.
Az író sem lehet irgalmas magához.
Főleg ő.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)
