Tóth László: Válaszút előtt? Vagy után?

2022. január 28., 10:17
Szentes Zágon: Naprendszer (akril, vászon, 50 × 70 cm, 2012)

Bizonyára mindenki ismeri mifelénk (is) Szent-Györgyi Albert, évtizedekig az egyetlen Nobel-díjas nevét, aki magyar állampolgárként kapta meg ezt a díjak díjának számító elismerést. Legalábbis sokan hallottak róla s a C-vitaminnal, illetve az élőlények alapvető anyagcsere-folyamataival kapcsolatos felfedezéséről. Valószínűleg kevesebben tudnak viszont tudósunknak az emberi élet és természet szélesebb összefüggéseit vizsgáló, azok társadalmi beágyazottságával s az emberiség kora tükrében vélelmezhető jövőjével foglalkozó, ismeretterjesztő – más megfogalmazásban: a tudományt az „utcára vivő” – írásairól, előadásairól, könyveiről. Utóbbiak sorából is kiemelkednek tetralógiának szánt időskori, ún. „majomkönyvei” (összefoglaló címükön: From Crazy Ape to Man King / Az őrült majomtól a teremtés koronájáig), melyek közül azonban csupán az első három elkészültéről van tudomásom. (Címük: Az őrült majom, 1970; Kiút – vagy más fordításban: Mi lesz? – 1971; A tudós polgár, 1972, noha ez utóbbi megjelenéséről már adatom sincs.) Magyarul azonban csak Az őrült majom jelent meg, s az is jókora késéssel, 1989-ben. Maga e művét egyébként „forradalmi könyvnek” nevezte, mivel „csak negyven lap, két óra alatt el lehet olvasni”, megjegyezve: „Az a baj a könyvekkel, hogy nem lehet őket elolvasni. Ki az ördögnek van ideje elolvasni 300 lapot? Nincs olyan fontos dolog, amit ne lehetne elmondani két óra alatt.”

A Kiút egy részletére viszont időhiány miatt későbbi olvasásra félretett újságkivágataim között találtam rá a minap a kor ismert társadalomtudományi folyóiratában, a Valóság 1973. novemberi számában. Mondhatni: a legjobbkor. Hiszen napjaink (szinte) másról sem szólnak, mint a fenntartható fejlődésről, felelős jövőtervezésről, klímatudatosságról, klímavédelemről, s egy vélhetően nem is távoli klímakatasztrófa fenyegetéséről. Erről harsog a (közel)jövő jelenleg még serdülőkorú polgáraitól, továbbá az iskoláktól és az egészségügytől a sajtón stb. át a klímavédő aktivistákig, s a profitjuk változatlan növelésében érdekelt gazdasági tényezőkön át a politikai és közélet felelős tényezőiig, s a közéjük vegyült sikerlovagokig és politikusbohócokig (szinte) mindenki.

Csakhogy.

Az eredetileg éppen fél évszázada, 1971-ben napvilágot látott Kiút alapvetése: „Ha életben akarunk maradni, és nem akarunk a dinoszaurusz sorsára jutni, át kell alakítanunk valamennyi intézményünket, éppúgy, mint politikai, társadalmi és ökológiai gondolkodásmódunkat”; vagyis azzal foglalkozik, amit ma a „fenntartható fejlődés” divatos jelszavával nevesítünk. Azaz: „Mivel az ember parányi és a természet hatalmas, az ember élete a természethez való viszonyától függ”. Aki bár a 20. század első felében egyszerre a „kozmikus erők urává” lett, „gondolat-” és „érzelemvilága” továbbra is a „múlthoz köti”, minek következtében korábbi módszerei később „katasztrofális következményekkel” jártak. Amiben az Amerikai Egyesült Államokban élt Nobel-díjas tudósunk az USA felelősségét sem hallgatta el, melyet a maga idejének háborúi a „világ csendőrévé” aljasítanak, ahelyett, hogy annak „erkölcsi vezetője lenne”, „pusztulásba kergetve” így az egész emberiséget. Hiszen a kommunikáció mérhetetlen felgyorsulása gyakorlatilag a még néhány évvel korábbi távolságokat is megszüntette, ami azt jelenti, hogy „olyan világban élünk, amelyben egy Hong-Kongban született vírus napokon belül New Yorkban pusztíthat (kiemelés tőlem – T. L.), s ha Vietnámban gyilkolnak, a mi utcánk is veszélybe kerül”. A távolságok lerövidülésének (megszűnésének?) következtében ugyanis az Atlanti-óceán is – mely hatalmas kiterjedésével korábban még erős védelmet jelentett az Egyesült Államoknak – „kis vizesárokká zsugorodott”, melyet néhány óra alatt át lehet repülni, „a célirányított rakétalövedékek pedig néhány perc alatt átzúgnak fölötte” (amire, ugye, példa lehet akár 2001. szeptember 11-e is). S miután a világ „összezsugorodásával” párhuzamosan fegyvereink pusztító ereje „milliószorosára nőtt”, most „itt állunk kis űrhajónkon, olyan fegyverekkel a kezünkben, amelyek [...] elég hatásosak ahhoz, hogy egyetlen pillanat alatt elpusztítsanak valamennyiünket”. Más szóval: „A természetnek hárombillió évre volt szüksége ahhoz, hogy megteremtse az embert, mi pedig minden pénzünket arra költjük, hogy eltöröljük a föld színéről”. Példaként – „biztonsági célok” címén – az amerikai hadiipar is „dollárbilliókat” költ „esztelen módon” fegyverkezésre (és háborúkra), miközben „Nem mehetünk ki éjjel az utcára a kiraboltatás veszélye nélkül és még otthon sem érezzük biztonságban magunkat”. A „gyilkosméreg-fölöslegek” pedig a tengerbe kerülnek, kiirtva ezzel annak „bennünket tápláló” élővilágát.

Az elsődleges kérdés tehát, „mit tehetünk ennek az öngyilkossági folyamatnak a megakadályozására”? Mert választanunk kell, így tudósunk fél évszázada, a „magunk képére” teremtett, a tudományos előrehaladás jóvoltából „fájdalom, éhség, küszködés és betegség nélküli”, „méltóságra és boldogságra” épülő „új világ”, illetve a között, hogy „letöröljük magunkat kedves kis földgolyónk színéről”. Hiszen háborúk szerinte „nem következnek szükségszerűen az ember természetéből, hanem azok többnyire egyéni vagy csoportérdekeket szolgálnak” (közben „ragadozó politikusokról” beszél). Noha „Bolygónk nem magántulajdon”, miként az „atmoszféra és az óceánok” is az emberiség közös tulajdonát képezik, ezért „senkinek sincs joga beszennyezni azokat”. Így azt harsogva, hogy „harcolunk a vizek szennyezése ellen”, gátlástalanul fegyverkezünk tovább, s mérgezzük a vizet és a levegőt, és több millió holdnyi területen „irtjuk az őserdőt”... Azaz, ideje lenne kitennünk bolygónkra a táblát: „ATOMBOMBÁKKAL JÁTSZANI ÉS SZEMETELNI SZIGORÚAN TILOS / MAXIMÁLIS BEFOGADÓ KÉPESSÉG 3,5 MILLIÁRD SZEMÉLY”. (Hol is tartunk ma? Közel nyolcmilliárdnál?)

Az emberiség „öngyilkosságának” három biztos módja ugyanis: az „elszennyeződés”, a „túlnépesedés” és a „fegyverkezés”. Amihez még hozzájön egy negyedik is: „a Föld erősen korlátozott készleteinek értelmetlen elherdálása”. Igaz, mindennek megállítása „lassú folyamat”, de hát „a leghosszabb utazás is az első lépéssel kezdődik”. Ez pedig annak belátása kell legyen, hogy minden összefügg mindennel, s az érdekek egymásnak feszülését azok összehangolásának, egy igazságos béke megteremtésének kellene felváltania. Akár azzal is, hogy bár szerintünk a demokrácia a „legalkalmasabb” államforma, ám azt anélkül is építhetnénk, hogy „elítélnénk más államformákat”, melyek, ha ellenkeznek a mi felfogásunkkal, „akár az ördöggel is” hajlandók vagyunk szövetkezni ellenük. „Vitáink és bombáink” azonban könnyen „végzetessé válhatnak”, s ezt mielőbb tudatosítania kellene mindenkinek. Mindezzel együtt eltagadhatatlan, hogy a 20. század „legfontosabb mozgatóerejévé” a tudomány vált, s a jövőben a történelmet egyre inkább „a laboratóriumokban írják” majd, és nem a parlamentekben. A tudomány adta eszközök azonban „építésre és rombolásra egyaránt használhatók”. Márpedig a jelen helyzetben, így ötven éve a Nobeldíjas tudós, a „tudósnak kevés beleszólása van abba, hogyan használják föl felfedezéseit”. Ami így is marad, ha a jelenlegi „halálorientációjú” társadalmak nem fordulnak egyszer s mindenkorra a jövő felé. A világmindenség szempontjából ugyanis „teljesen közömbös, kiirtjuk-e az emberiséget, vagy sem. A Föld talán még szebb és zöldebb lesz nélkülünk, és senki nem fog egy könnyet sem ejteni eltűnésünk miatt”. Mert az emberi életnek „önmagában nincs értéke”. Csak annyi, „amennyit mi adunk neki azáltal, hogy boldoggá és széppé tesszük”.

Csakhogy…

A fentiek óta eltelt félszáz év. Ám történt-e e kérdésekben azóta valami? Nem ismételhetjük-e meg Szent-Györgyi professzor észrevételeit, felvetéseit és – talán kissé idealisztikus (s bizonyos értelemben talán tendenciózus?) – javaslatait ma szinte teljes terjedelmükben és változtatás nélkül? Vagyis szavai óta nem herdáltunk-e el fél évszázadot bolygónk egészségének rovására? És hol a biztosíték rá, hogy a következő ötven esztendőt nem herdáljuk-e el ugyanígy? Mert egyelőre hangzatos (olykor egészen harcias) nyilatkozatokon és tetszetős látszatintézkedéseken kívül – szétnézve a világban, s hallgatva politikusainkat – nem igazán látjuk olyan strukturális (politikai, hatalmi, gazdasági és társadalomszervezési) változás, vagy akár egymás közti békére törekvés jelét, mely arra utalna, hogy komolyan is lehetne venni mindazt, amiről közéletünket – politikai, gazdasági és erkölcsi tőkét igyekezve kovácsolni magunknak – teleharsogjuk…

A jövő, a jövőnk azonban, befejezésül is Szent-Györgyi Albertet idézve, valóban nem holnap kezdődik.

Csak az a kérdés, ötven évvel ezelőtti szavai után: nem kezdődött-e már el?

Amely esetleg pusztulásunkhoz is vezet(het)?

Vagyis mi mással fejezhetném be írásom, így, az esztendő fordulásakor, mint az ismert bonmot-val: boldogabb új esztendőt kívánva mindnyájunknak, mint amilyen lesz…

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)