A múltkoriban Cselényi Lászlóval Dobos Lászlóról, a néhány éve elhunyt jeles íróról, könyvkiadóról, irodalomszervezőről, politikusról beszélgettünk, amikor is a költő azt találta mondani, hogy Dobos László a mi időnk, a mi korunk Esterházy Jánosa volt. Meghökkentett, de el is gondolkodtatott a párhuzam. S távolról sem csak a meredeksége miatt, sokkal inkább az lepett meg, hogy Esterházy János neve észrevétlenül a napi kommunikációnk része lett. Sőt úgy éreztem, ezzel az összehasonlítással Esterházy János neve, személyisége elindult a mitizálódás útján.
Mert mi a mítosz? J. L. Borges szerint történetté terebélyesedett hasonlat, metafora. De meg is fordíthatjuk a definíciót: a mítosz metaforává sűrűsödött történet. Itthon, az egykori Felvidék s a mai Szlovákia tájain, ha azt mondjuk, Esterházy János, akkor sokan nemcsak a mártírhalált halt magyar politikus személyes tragédiájára, drámájára, keresztútjára gondolunk, hanem a szülőföld, az egykori Felvidék és későbbi Szlovákia magyarságának történetére, drámájára, keresztútjára is. S azokra az, Esterházy személyétől már akár el is vonatkoztatható küzdelmekre, arra a magas erkölcsiségre, s igen, arra a keresztény univerzalizmusra is, amellyel a politikus ezt a számbeli kisebbségbe szorult néptöredéket a két világháború közötti Csehszlovákiában, majd Szlovákiában minden lehetséges fórumon képviselte, védelmezte.
Érik az idő Esterházy János életének és nevének metaforává, mítosszá válásához. S minden megvan hozzá, hogy ebben a metaforában és mítoszban benne legyen a Trianonnal a nemzettestről leszakított csaknem milliónyi felvidéki magyar tragédiája, a II. világháború alatti és utáni megpróbáltatásai. Benne legyenek a kitelepítéseink, a vagonokban hányódásaink, a „málenkij robotra” hurcoltatásunk, a magyar Gulag gyötrelme, az iskoláinkért, kultúránkért, irodalmunkért folytatott küzdelmeink, s igen, benne legyen még az író-politikus Dobos László küzdelmes élete is.
S ha már megint az íróknál tartunk: egy időben írói köreinkben gyakran volt téma az olyan nagy, reprezentatív szlovákiai magyar regény hiánya, amely művészi erővel, érvénnyel és történelmi hitellel dolgozná föl népcsoportunk nagy drámáját: az 1946/47-es csehszlovákiai etnikai tisztogatásokat, a felvidéki magyarok deportálását, kitelepítését, amely műre aztán úgy hivatkozhatnánk, ahogy mondjuk az örmény népirtás művészi erejű dokumentumára, a Musza Dagh negyven napjára (F. Werfel), a Gulag immár klasszikus drámájára, az Ivan Gyenyiszovicsra, vagy a nagy holokausztregényekre.
Ha valaki egyszer nekifogna egy ilyen regény megírásának, el tudom képzelni, hogy főhősét Esterházy Jánosról formázná, tőle kölcsönözné a figura erkölcsiségét, a halált is vállaló elvhűségét, a nemzetek barátságát hirdető következetes középeurópaiságát, nemzeti elkötelezettségét. Csak arra kellene a szerzőnek ügyelnie, hogy ne keverje össze a művészi és a dokumentáris hitelt. A kettő ugyanis a műalkotásban egyszerre nem működik, pontosabban: egyik a másik hitelét nagyon könnyen kioltja.
Mircea Eliade, a nagy mítosz-szakértő azt mondja: a nép emlékezete kétszáz évig őrzi a történelmileg hitelesnek mondható elbeszélést, utána már mesévé, mítosszá alakítja azt. Esterházy János élettörténete ahhoz még nagyon friss, hogy mitizálódhatott volna, de a legjobb úton van afelé.
A lexikonok, történelemkönyvek, monográfiák általában azt írják róla, hogy politikus volt. Ezt a minősítést Esterházy esetében nagyon félrevezetőnek találom – a régi magyar nyelv egy szép és találó kifejezésével inkább azt mondanám, hogy „közjóra született ember” volt. Most, ennek a közjóra született, mélyen hívő és minden tettében a keresztény humanizmus szelleme által vezérelt embernek megállíthatatlanul folyik a boldoggá avatása. S a szülőhelyéhez közeli Alsóbodokon áll már az az emlékére épített kápolna, melynek kriptájában a hamvait tartalmazó urna helyet kapott. Az Esterházy-zarándokhelyként emlegetett kápolna- és kálvária-hegyen évente százak, sőt ezrek fordulnak meg.
Én 2016-ban jártam a hegyen, nem sokkal azelőtt, ahogy a kápolnát felszentelték. A befejezés előtt álló, de már akkor is majesztatikus épület sziklatömbök tetején állt, s nagy hatást tett rám. Úgy láttam, mintha a templom maga is a természet műve lett volna, s mintegy a szemem előtt nőtt ki, magasodott föl a teremtésből, az időből. Pontosan úgy, ahogy a mítoszok emelkednek, formálódnak ki a létezésből.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Az első világháború alatt a cári Oroszország fogolytáboraiban 2,1 millió osztrák-magyar katona raboskodott, a becslések szerint közülük több mint ötszázezer magyar volt. A foglyokat többször költöztették egyik táborból a másikba, nagyon sok esetben több száz kilométert kellett gyalogolniuk, gyenge élelmezéssel. Mégis megtalálták a módját, hogy emberi életet éljenek, amennyire lehet. Egyesek szerelmeskedtek, mások pedig leszámoltak a háború „romantikájával”.
A kultikussá nem váló hősökben és hősnőkben van valami rendkívül izgató. Ott vannak a kataklizmák forráspontjánál, de nem őket emelik pajzsra, és nem őket kísérik a bitóra. Teljes éberséggel vannak jelen a „nagy művek” születésénél, de közben valami mást csinálnak, mert valami más dolguk van. A nagyközönség számára sokszor csak a kultúrtörténet közmegegyezéses héroszainak „csatolmányai” ők – közéjük tartozik Petőfi felesége, Szendrey Júlia is.
Gábor Áron legelső krónikása Jókai Mór volt. Az író egyik legkorábbi, Forradalmi és csataképek című kötetében különleges elbeszélést szentel mitológiájának (Az ércleány), de publicisztikájában is fejet hajt az ágyúöntő mester előtt: „Azt hiszi tán az olvasó, hogy a férfit, ki a fegyvertelen tömegnek ágyúkat akart készíteni, pártolták?...
Minden a Nemzeti dallal kezdődött. Magamnak való gyerek voltam, igaz, de ökörködni is tudtam, ha kellett. Voltak barátaim, rúgtuk a labdát télen-nyáron. Jóllehet, már az óvodától is én búcsúztam verssel társaim nevében könnyes szemű szülők karéjában, de nem szerettem szerepelni, mások elé kiállni. Talán anyám halála után kezdtek fokozatosan rám szállni a tanítók. Mintha attól tartottak volna, hogy magamba süppedek. Pedig épp azt akartam, hogy ne bánjanak velem másképp, mint a társaimmal, sem mint azelőtt. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy segítsenek, de kitűnni sem akartam.
Mi nem valamely látványos geopolitikai teljesítményt ünneplünk ezen a napon. Korántsem.
Mi azt ünnepeljük, hogy az emberi természettől adott, eleink által ránk örökített lelki immunrendszerünk (és 2021-ben ki nem tudja, hogy a jó immunrendszer az életben maradás záloga?) azonnal működésbe lép, mindahányszor világraszólóan üdvös eszméknek álcázott vírusok készülnek oda hatni, hogy mi ne legyünk azok, akik lennénk természetünk, örökségünk és szívünk szerint.
Gyermekkoromban, mint sok nemzedéktársam, én is elragadtatással tanultam meg a Füstbement tervet, édesanyám gyakran ült le úgy konyhaasztalunkhoz, hogy elmondta az Anyám tyúkját, gimnazista- és egyetemistaéveimben azonban sajnos hódoltam annak a divatnak, amely az őszinteség, egyszerűség és a naivnak nevezett hit lekezelésével eltávolított bennünket Petőfitől és költészetétől is.
Jöjj, te visszás mozdulat, felleget járatni széllel,
képemre faragott bottal, abból a fából, mégis,
mégis, ebben az egyszerű sötétben lelepleződnek
a csillagok, a külső utak egyikére térek, a lét
semmiségeiből gyúrt haraggal megnevezem az álom
hódításait a számmal, könnyű sétát tesznek egy járhatatlan
szálon, ahol nem járhatok én sem, képemre faragott bottal,
abból a fából –
záruljon szememre a kérge.
Ha nincsenek Farkas Árpád versei, sosem tudom meg, miként lehet úgy írni a fájdalomról, hogy nem a könnyeket akarjuk kisajtolni. A veszteségről úgy, hogy nem a minket ért igazságtalanságot ecseteljük. Az igazságról úgy, hogy nem a másokét vonjuk kétségbe. Egyáltalán: nem tudom meg, lehet úgy írni, a közösség oly módon legyen a miénk, hogy fel se merüljön a hozzá nem tartozás lehetősége.
Olyan magyar asszonyok portréit mutatjuk be, akiknek sorsa inspiráló lehet ma is. Fontos emlékezni és emlékeztetni arra, hogy számos olyan híres és kevésbé ismert nő élt, akik bátorságuk, kitartásuk és emberi tartásuk miatt példaképeink lehetnek. Most csak négyet nevezünk meg közülük, pedig sokak története volna méltó arra, hogy újra és újra elmeséljük.