Valentin Lustig: In memoriam Szőcs Géza

Shakespeare 146. Szonett, 12–14.

 Ez a címe annak a festménynek, amelyet 2020 novemberében kezdtem el festeni, miután Zürichben megtudtam a hírt, hogy barátom többé már nem lesz velünk. Szőcs Géza kiemelkedő és bonyolult egyéniségéről sokan írtak és beszéltek, és mindezt sokkal hozzáértőbben, mint ahogy én erre képes vagyok. Miközben a festményen dolgoztam, számtalan gondolat és emlék merült fel bennem a barátságunkról, most csak néhány gondolatot szeretnék megosztani veletek, amelyek lehet, hogy kevésbé ismertek.
Magával a festménnyel kezdem.
A hattyú, amely a kép felső részét foglalja el, nemcsak Géza teljes költői életének örökös, szimbolikus leitmotivja volt, hanem az utolsó üzenetek témája is, amelyeket Gézával váltottam 2020 szeptemberében: Géza egy új esszén, vagy inkább köteten dolgozott a hattyúkról, és úgy terveztük, hogy az én festményem – Léda a pincében – része lesz a készülő könyvnek.
Ami a 146. szonett utolsó három verssorát illeti, vigasztaló szépségükön túl, számomra Géza életéből idéznek fel egy epizódot, miután Romániát elhagyni kényszerítették 1986-ban; akkoriban Géza gyakran meglátogatott bennünket Zürichben. Egy este megmutatta nekem egy frissen befejezett drámáját, amelynek a címe „Rómeó és Júlia”, így idézőjelben. A darab a hermetikus humor egy briliáns példája. Az utolsó felvonásban Rómeó monológja idézi Hamlet monológját a Hamlet első felvonásából.
Így szól Rómeó, alias Hamlet:

„… letörlök emlékezetem
Lapjáról minden léha jegyzetet,
[…]
És csak parancsod éljen egyedül
Agyam könyvében.”

Ez a néhány sor meglepően pontos leírása annak, amikor az egyén aláveti magát egy önfanatizálódásnak az akkulturalizáción keresztül. Ezáltal megtagadván saját identitását, egészen az önfeledés és öngyűlöletig, mindezt egy poszttraumatikus helyzet túlélési stratégiájaként.
Persze mi tudjuk, hogyne tudnánk, és nemcsak Shakespeare óta, hogy ez nem egy nagyon jó gondolat, és az eredmény mindig elkeserítő. Ahogy Freud mondaná: Nemcsak, hogy az elfojtott komponens elkerülhetetlenül visszatér, de mindezt az elfojtást okozón keresztül teszi.
Mindezekhez Géza még hozzátesz egy újabb drámai fordulatot, ugyanis a hamleti monológ folytatásaként felhasználja a 146. szonett utolsó verssorát, melyet itt Rómeó mond el. Egy dupla, sőt tripla provokatív misztifikáció, amiben az az érdekes, hogy a csattanó csak az angol versek magyar változatában működik:

„Ó, jaj! rémséges asszony!
Haljon meg csak Ő, többé senkisem.”

Az én festményem tehát, többek között, az angol szöveg eredeti jelentésének visszaállítása, felidézve az emberi lélek halhatatlanságába, és miért ne, akár a feltámadásba, vetett hitet:
„And Death once dead, there’s no more dying then.” – Haljon meg csak a Halál, többé senki sem!
Jöjjön most egy anekdota, amely ugyanennek a témának egy variációja, ezúttal távolról sem hermetikus, de annál inkább jellemző Géza abszurd-groteszk humorára.
1982-ben, mikor Salzburgban találkoztunk, Géza bizalmába fogadott: hogy elhatározta, úgymond átlép a Rubiconon, ami aztán élete kálváriáját eredményezte. Sokfelé utazott, talán azért is, mert érezte, hogy ez hosszú, hosszú ideig az utolsó lehetősége lesz. Többek között néhány napot Jeruzsálemben töltött, meglátogatván szüleimet, akik nagyon szerették őt. Édesapám megmutatta neki a város csodáit, ez volt apám szenvedélye.
– Tibi bácsi – mondta neki Géza –, sajnos le kell mondjunk arról, hogy ezt a látogatást fotókban örökítsük meg emlékül. Az „elvtársak” csak Ausztriába engedélyezték az utazásomat. Itt Izraelben tehát inkognitóban tartózkodom.
Természetes, hogy Géza sajátos, verhetetlen logikáját követve mégis lefényképezte magát édesapámmal, de nem akárhol, hanem a protestáns szent sír kijáratánál, amely a damaszkuszi kapuval szemben, a régi városon kívül volt. Ennek az emlék értékű fényképnek a másolatát nekem ajándékozta Salzburgban.
– Látod Valentin, ha az „elvtársak” mégis megtudnák, hogy Izraelben jártam, csak megmutatom majd nekik ezt a fényképet, mondván: „Uraim, ez nem igaz, nézzék meg, a fényképen lévő szöveget! He is not here, He has risen!” (Ő nincs itt, mert feltámadott!)
Én két okból csak a Géza baráti körének csak a perifériájába tartoztam. Ha Lőwy Danit nem számítom, akit szüleink révén ismertem, az egyetlen kivétel Darkó István, a kiváló színész és a Macskarádió zseniális kitalálója, akit Gézán keresztül ismertem meg, és vele többször meglátogattam.
Az első ok az életkorral kapcsolatos. Amikor megismertük egymást 1970-ben, én 15 éves voltam, Géza 17. Nővérem egy házibulit rendezett, és én, aki bátortalan voltam a lányok társaságában, félrevonultam a szomszéd szobába a festményeim közé. Itt fedezett fel Selmeczi János, a hegedűművész, aki meglátván a festményeket, közölte velem, hogy feltétlenül meg kell ismernem egy fontos valakit, akit érdekel minden figyelemreméltó dolog, ami Kolozsváron történik.
A második ok a nyelvi korlátból fakadt. Én román líceumba jártam, a magyartudásom nem volt kiváló, ami sajnos így maradt a mai napig.
Ezen kívül az én akkori helyzetemet befolyásolta a tény, hogy családom ekkortájt adta be a kivándorlási kérvényt Izraelbe, és persze akkor még nem tudtam, hogy négy évet kell majd várjunk, amíg véglegesen elhagyhatjuk az országot, 1974 januárjában. De éppen erre az időszakra esett a művészi ébredésem, amit nagy mértékben segített elő Gézával való egyre szorosabb barátságom.
Gyanítom, hogy a köztünk lévő különbségek nagymértékben növelték a mindkettők által érzett vonzást és érdeklődést. Két felejthetetlen epizódra emlékszem ebből az időszakból: Az egyik estére, amikor Géza megmutatta és felolvasta az öt nagyszerű elégiát, amit szegény Fodor Évike emlékére írt. És a másik alkalomra, amikor felolvastam az én irodalmi hozzájárulásomat ahhoz a kollektív konstrukcióhoz, amit Tamás Gazsi úgy határozott meg, hogy ez többek „közös fantasztikus–misztikus–lokálpatrióta mitológiája”. Ez egy rövid regény volt, amelynek hőse a Kolozsvári Központi Milícia Inspektorátusának hadnagya, aki elhatározza, hogy földig rombolja a várost, és az ebből származó téglákból óriási piramist épít. Pár nappal azelőtt, hogy véglegesen Izraelbe költöztünk, egy buta pillanatban a Szamosba dobtam ezt a kéziratot, de amikor Zürichben 1986-ban újra találkoztunk, Géza rávett, hogy újraírjam, és segített abban, hogy a könyv megjelenjen a disszidens Victor Frunza kiadójánál, Dániában.
Az évek során Gézával folytatott beszélgetéseink ihlettek meg kulcsfontosságú festményeim megalkotására: Erdélyi parasztlány, avagy két hold a régi Kolozsvár felett, Mária Terézia ünnepélyes fogadtatása a kolozsvári kikötőben, Fantáziatáj az egyiptomi meneküléssel és Bözödújfalu romjaival.
Amikor megmutattam neki a Hét epizód Piroska életéből című ciklusomat, Géza hahotázni kezdett, és közölte velem, hogy tudtomon kívül az ő Ballada és környéke szövegét értelmeztem újra, festői eszközökkel.
De a legintenzívebb közös élmény, ami rányomta bélyegét 50 éves barátságunkra, röviddel megismerkedésünk után történt, amikor megmutattam Albert Ervin, édesanyám öccsének kézirat füzetét magyar nyelvű verseivel. Ervin, úgy, mint édesanyám, a Kolozsvári Zsidó Líceum, a Zsidlic tanulója volt a versek írásakor, annyi idős, mint Géza amikor a verseket elolvasta. Röviddel a kéziratban szereplő utolsó dátumot követően, anyámat és Ervint, több ezer kolozsvári zsidóval együtt, Auschwitzba deportálták. Ervin nem élte túl a deportálást.
Megkértem Gézát, hogy próbáljuk meg a szöveg objektív olvasását, tehát a versek esztétikai elemzését. Géza lemásolt több verset a füzetből, és megígérte, hogy egy esszé keretén belül foglalkozik Ervinnel.
Ami ezután következett, egy példaértékű odaadás és állhatatosság volt Géza részéről. Több éve voltam már Izraelben, amikor Géza nekem írt levelében felsorolta sikertelen erőfeszítéseit a romániai magyar sajtóban közlendő, Ervinről szóló esszével kapcsolatban. Mikor világossá vált, hogy ez nem vezet sikerhez, vállalta a veszélyt, hogy titokban eljuttatja közlésre a szöveget Magyarországra; nota bene évekkel az Ellenpontok előtt. Budapesten sem vállalta senki a megjelentetést.
A két baráti kommunista ország feszült viszonya eredményeként az észak-erdélyi zsidók holokausztjának tragédiája szigorúan előírt, habár különböző, de egyformán manipulatív retorikának volt alávetve, ezekbe Albert Ervin esete természetszerűen nem illett bele.
Első alkalommal, amikor ez lehetségessé vált, 1989-ben, az esszé megjelent Budapesten a Hitelben, Így s így esett címmel.
16 évvel később, 2005-ben, Géza újból elővette a témát, és átszerkesztette Ervin azon verseit, amelyeket az esszé elkészítéséhez lemásolt, egyfajta oratóriumba. Az általa vezetett irodalmi folyóiratban, A Dunánálban közölte az oratóriumot – Így s így esett. Kompozíció Albert Ervin és Jean-Antoine de Baif soraira.
Nem az én tisztem, hogy megítéljem az esszé és az oratórium értékét Géza irodalmi tevékenységének tükrében, és most nem is erről van szó. Ugyanis az történt, hogy amikor véglegesen elhagytuk Romániát 1974 januárjában, arra kényszerültünk, hogy Ervin füzetét másokra bízzuk megőrzésre, a szigorú vámügyi rendelkezések miatt. Mások, akik később szintén emigráltak, ugyanígy jártak el, továbbadván a füzetet megőrzése. Így vándorolt Albert Ervin füzete kézről kézre, míg eltűnt. Azon ókori költőkhöz hasonlóan, akiknek emléke csak más költők által idézett versekben vagy verstöredékekben maradt fenn, Albert Ervin életművéből is csak Géza által lemásolt és megmentett szövegek élnek tovább.
Én akkor, 1970-ben, természetesen nem ismertem Valter Benjámin híres szövegét Angelus Novusról. Az angyal, aki nem tudja életre kelteni a halottakat, nem tudja megakadályozni a történelem romjainak megállíthatatlan felhalmozódását, és nem tudja menteni a menthetetlent. Mindezt az a vihar okozza, ami a paradicsomból indult ki, és amit mi úgy hívunk, haladás.
Úgy érzem, hogy amikor 50 évvel ezelőtt Albert Ervin költeményeit meghatottan olvastuk Gézával együtt, anélkül, hogy ennek tudatában lettünk volna, megpróbáltuk kitapogatni a helyreállítás lehetőségét, vagy ennek lehetetlen voltát.
Hiszen romok és hazugságok között születtünk, és ezeket más romok és más hazugságok fogják betemetni. A helyreállítás a zsidó misztika alapvető tétele, ott a neve tikun.
A mi naiv és patetikus intuíciónk akkor ezt mondta nekünk: „ne haljon többé senki sem”, ez a tikun talán mégis lehetséges – a beszélgetés, a dialógus és a barátság segítségével.
Ezért mondom, hogy ha egyrészt sajnálom a címet, amit Tamás Gazsi választott Gézának szánt nekrológjához, másrészt melankóliával és hálával telve egyetértek ezzel a mondattal a szövegből:
„Nagyon jó és szép volt Szőcs Géza személyes barátjának lenni.”

Zürich, 2021. szeptember 23.

Fordította: Gergely Jenő és Kósa Gabriella