Néhány nap van az Ünnepi Könyvhétig, amikor ezeket a sorokat írom, felolvasást szervezek, dedikálásokat, közönséget, olvasókat. Tavaly elmaradt a könyves szakma legnagyobb rendezvénye a koronavírus-járvány miatt. Éppen ezért mindenki még lázasabban készül. A közösségi médiát ellepték a dedikáló írók és költők portréi, felolvasások, irodalmi rendezvények garmadája jön szembe az üzenőfalamon.
Miközben küldöm a meghívókat az irodalommal foglalkozó ismerősöknek, mindenkit, aki Budapesten él, igyekszem személyesen megszólítani, levelet, messenger-üzenetet küldök, rádöbbenek, hogy sziszifuszi munkába fogtam. Az írók java részét ugyanis egyáltalán nem érdekli a pályatársa legújabb verseskötete, novellásgyűjteménye, esszékönyve vagy nagyregénye. Néhány kivétel azért szerencsére akad, főként a fiatalabbak, kevésbé fásult lelkek között, akikből még nem ölt ki minden életkedvet és kíváncsiságot az irodalmi élet monotonitása és beszűkültsége.
A huszonéves énem helyesen bólint, hogy talán még bennem is van némi kíváncsiság, akarat, kedv és empátia megismerni a többi író művét, az idő nem ölte meg bennem a vágyat arra, hogy rácsodálkozzak az új dolgokra, és saját magamon kívül mást is olvassak.
A buzgó könyvheti készülődésben az olvasó sajnos magára marad. Nem lesz kíváncsi arra az íróra vagy költőre, aki elefántcsonttoronyban él, inkább leveszi újra a könyvespolcról a klasszikusokat, akikben biztosan nem csalódik.
Az átlagolvasók nagy része nem is hallott a kortárs irodalomról, és ez bizony az írók sara is. Eltávolodtunk a hús-vér olvasótól, restek vagyunk falvakra járni bemutatókra, megismertetni a műveket, rávezetni az embereket arra, hogy a kortárs literatúra nem valami testidegen massza, érthetetlen szókollázs. A magyar főváros könyves eseményei éppen ezért legfeljebb arra lesznek idővel jók, hogy egyedül ücsörögjünk az asztaloknál, és szidjuk a politikai akaratot, amely nem képes az irodalomnak jobb sorsot teremteni, a könyvkiadókat, amelyek nem reklámozzák elég jól a könyveinket, és persze a többi írót, aki sikeresebb, jobb, esetleg olvasottabb nálunk.
Olvasó nélkül meghal az irodalom, jöjjünk ki végre az elefántcsonttoronyból!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.