Az Oszmán Birodalom kiűzése után, a 17. század végén, Szabadka a Magyar Királyság részeként Habsburg-fennhatóság alá került. Igaz, a bécsi udvar elnyomását könnyebben elviselték, mint a törökökét, ez azonban nem akadályozta meg a magyar nemességet abban, hogy tovább harcoljon függetlenségéért. Ez természetesen állandó konfliktusokhoz vezetett, amelyek nemegyszer fegyveres összetűzésekbe torkollottak. A 18. század közepéig Bécs uralma szilárdnak bizonyult, de Poroszország megerősödésével párhuzamosan a Habsburgok helyzete Közép-Európában jelentősen meggyengült. A Monarchia 1866-ban katasztrofális vereséget szenvedett a poroszoktól, és kiszorult a megalakuló egységes Németországból. Az osztrák császárság fennmaradása cérnaszálon függött. Bécs ennek ellenére is elzárkózott a mélyreható belső reformoktól. A politikai élet demokratizálása helyett szövetségest keresett magának az országon belül. A magyar arisztokrácia és az akkor még gyenge polgárság kapott az alkalmon, és elfogadta, hogy jogaik kiterjesztése ellenében támogatják a bécsi udvart. Vállvetve akadályozták meg a birodalom felbomlását, ha kellett, az ott élő népek függetlenségi törekvéseinek letörése árán is.
Az osztrák–magyar kiegyezés 1867-ben jött létre. A megállapodás szerint budai székhellyel Magyarország önálló kormányt kapott, külügyi és hadügyi tárca nélkül. Ausztria megkönnyebbült, a magyarok pedig a kiegyezést új sikeres lépésnek tekintették a függetlenség kivívása felé vezető úton. A magyar politikai elit következő célként a saját fegyveres erők felállítását tűzte ki, Bécs azonban erről hallani sem akart. A makacs kitartás végül is engedményekre kényszerítette az osztrákokat, 1869-ben megalakulhattak az első honvédegységek. Az örökös tartományokban párhuzamosan létrehozták a Landswehrt, amely a honvédséggel azonos szerepet töltött be. Ezek a csapatok csak gyalogsággal és lovassággal (huszárokkal) rendelkeztek, és kizárólag könnyűfegyverekkel lehettek felfegyverezve. A Monarchia összterületén ezek a csapatok összesen kétszázezer embert számláltak. A mai területvédelmi egységekhez hasonlítottak. Természetesen az ország fő csapásereje továbbra is az úgynevezett közös hadsereg maradt, amelyben a fegyveres erők minden fegyverneme képviseltette magát. Ez a haderő biztosította az állam megbonthatatlan egységét. A parancsnyelv a német volt, akárcsak a tisztek többsége. A közös császári és királyi csapatok létszáma meghaladta az egymillió főt.
A katonai építészet történetében a laktanya építésének gondolata először a 17. században jelent meg. A Monarchia magyarországi részén az első laktanyákkal csak a 18. század végén találkozunk. Minden nagyobb településen helyőrségek voltak. Laktanya hiányában a katonákat házaknál helyezték el, aminek költségeit a város vagy a megye fedezte. A katonák elszállásolását többnyire a szegényebbek vállalták, akiknek a bérleti díj jövedelmük jelentős részét képezte. A tehetősebbek, akik erre nem szorultak rá, ritkán éltek ezzel a lehetőséggel. Gyakorinak bizonyultak a veszekedések a bérlők és a bérbeadók között: a tulajdonosok főleg a részeg, piszkos, hangos katonákra panaszkodtak, akik nemegyszer tolakodóan viselkedtek a nőkkel szemben, a katonák pedig az igénytelen szállást és a rossz ellátást vetették gazdájuk szemére.
A 19. század végén a katonák ilyen módon való elszállásolása mind a polgári, mind a katonai hatóságok számára elfogadhatatlanná vált. Magyarország katonai kiadásai az éves költségvetés 2 százalékát tették ki, ennek ellenére nem találtak benne helyet a laktanyaépítésnek, ezért 1879-ben törvényt fogadtak el, amely szerint az a város vagy megye, amely saját költségén laktanyát épít, biztosítékot kap arra, hogy a hadsereg azt legkevesebb tizenöt–huszonöt évre bérbe veszi. Ez megszabadítaná a lakosságot a szállásadás kényszerétől. Nemsokára a laktanyaépítés minden városban napirendre került. E katonai létesítmények építésének csúcspontja a 19. század utolsó éveire tehető, és az építési láz nagyjából 1905-ig tartott. A laktanyák többnyire a honvédség számára épültek, ezzel is hangsúlyozva a hazafias érzelmeket és az idegenkedést a császári és királyi haderőtől.
A fegyverek és a felszerelés gyors fejlődése, valamint az újoncok számának növekedése miatt a laktanyák egyre nagyobb teret követeltek. Idővel az egy nagy épület helyett több kisebb célszerű épületbe szállásolták el a katonaságot. A megnövekedett volumen miatt a kaszárnyák már nem fértek el a sűrűn lakott városközpontokban, így a 19. század végétől a települések szélén épültek fel. Kezdetben ez a lovassági laktanyákat érintette, amelyeknek a legnagyobb területre volt szükségük. A kaszárnyák építését a legtöbb esetben városok, megyék vagy a Honvédelmi Minisztérium kezdeményezte. Az építkezést katonai és polgári szakértőkből álló vegyes bizottság felügyelte. Először meghatározták a helyszínt és a szükséges épületek számát, elkészítettek egy előzetes tervet (1 : 100), majd egy részleteset (1 : 50), a költségekkel kiegészítve. A projekteket a Honvédelmi Minisztérium értékelte, majd engedélyt adott a munkálatok megkezdésére. A tervrajz és a költségvetés alapján készült el a pályázati dokumentáció a vállalkozók számára. A vállalkozó ezután kidolgozta a részleteket. A felügyeletet általában a városi hatóságok gyakorolták. A munkálatok befejezése után a létesítményt vegyes bizottság vette át, majd végül megállapították a fizetendő bérleti díjat.
A laktanyák többnyire szabványos épületek voltak, amelyek ugyanazon szigorú előírások alapján épültek. Az építész legkisebb teret sem kapott a kreativitáshoz. Az épületek homlokzata egyszerű, dísztelen maradt, legtöbb esetben a neoreneszánsz stílust követve. Alaprajzuk téglalap vagy U alakú, legfeljebb két traktussal épültek egy oldalsó lépcsővel, amely a rizalitban futott végig, mellettük kötelezően ott sorakoztak az illemhelyek. A Magyar Építészek Társasága többször is kifogásolta a katonai logikát, miszerint a laktanya az laktanya, és senki sem keresi ott az esztétikát. Követelték a nyílt versenyt, nemcsak a kivitelezőknek, hanem a tervezők számára is. Az építészek szava azonban nem talált megértésre. Ez a fő ok, hogy ebből az időszakból nagyon kevés építészeknek szánt nyílt pályázat maradt ránk.
Szabadka első laktanyáját Bács-Bodrog vármegye építtette 1766 és 1772 között, a település Szeged felé vezető kijáratánál. A város már az 1840-es évek előtt keresett és kapott engedélyt saját laktanya felépítésére, az akkori városi tanács még pénzgyűjtésbe is belekezdett, de az 1848/49-es forradalom zűrzavaros éveiben a megtakarítás eltűnt. A városi közgyűlés 1885-ben döntött ismét egy honvéd lovassági laktanya felépítéséről. A katonai tanácsadó és a város főmérnöke egy modern pavilonrendszerű épületegyüttest javasolt, amelyben az épületek mérete nem haladhatja meg a 200–600 négyzetmétert. A negyvenhat létesítményt és a gyakorlópályát 47 hektáron képzelték el. A helyszínnek az úgynevezett Szegedi szőlők szélét választották. A terveket és a költségvetést versenyen kívül Carlo Lorencz (Lorencz Károly) budapesti katonai mérnök készítette, aki erőfeszítéseiért nem kért semmilyen juttatást. Az építési költségekre a város egymillió forintos hitelt kívánt felvenni.
A következő két évben azonban nem történt semmi. A minisztériumnak ekkor már elfogyott a türelme. A város megszeppenve megígérte, hogy legkésőbb 1888 júniusáig megkezdi az építkezést. Az ellenzék azonban pert indított a városi közgyűlés döntése ellen, és követelte a szavazás megismétlését. Az ellenzék kifogása elsősorban a város által felvenni kívánt egymillió forintos hitelre irányult. A városi képviselő-testület 1888. április 15-i ülésén név szerinti szavazással 83 : 37 arányban megerősítette a már elfogadott döntést. A minisztérium 1890 júliusában ismét sürgette a várost, hogy kezdje meg az építkezést. Ennek ellenére a vegyes bizottság csak 1891. február 9-én ült össze, és fogadta el Lorencz projektjét, amiről tájékoztatta a hadsereg követeit és a városi mérnöki hivatalt. A munkálatok befejezésének új határidejét 1894-re helyezték át. Ekkor azonban drámai fordulat következett be: az 1894. április 12-i városi közgyűlésen bejelentették, hogy a Honvédelmi Minisztérium lemond a laktanya építéséről, Szabadka helyett Kúlán építenek új laktanyát.
A katonai hatóságok és a város közötti tárgyalások 1900 nyarán váltak ismét időszerűvé. A hadsereg elfogadta a régi építkezési helyszínt a Szegedi szőlők szélén. A laktanya tervrajzának elkészítésével ez alkalommal Szoukop Adolf nyugalmazott kassai főmérnököt bízták meg. A vegyes bizottság ülései november végén kezdődtek meg, 1901 márciusában jóváhagyták a terveket, és továbbították őket a minisztériumhoz ellenőrzésre.
A tizenöt épületből álló komplexum 10 hektárt foglalt el, mellette a gyakorlótér 104, a manézs pedig 12 hektáron terült el. Az összterület mintegy 130 hektárt tett ki. A költségek fedezésére a város egymillió forintot vett fel ötszázalékos kamattal a Magyar Hitelbanknál. A hadsereg pedig, ahogy megígérte, huszonöt évre kibérelte a létesítményt.
Szoukop mögött ekkor már negyven katonai létesítmény tervezése állt. Ismerték Szabadkán is. Ő tervezte az egy évvel korábban épült honvéd gyalogoslaktanyát is a 18. század végén épült régi kaszárnya helyén.
Az építkezés kivitelezésére 1901 áprilisában tíz vállalkozó jelentkezett, a győztes a szabadkai Molczer Károly neve alatt futó építőipari cég lett. A munkálatok folyó év május közepén kezdődtek el, júliusban azonban sztrájk tört ki az építkezésen: negyvenöt kőműves beszüntette a munkát, a vállalkozó által diktált embertelen körülményekre hivatkozva. A munkások a hajnali négytől este nyolc óráig tartó hosszú munkaidő és az alacsony fizetés ellen lázadtak fel. Rövid huzavona után Molczer engedményekre kényszerült. Csökkentette a munkaidőt, így a munkások ezentúl hat órakor kezdtek, és este hét órakor mehettek haza.
A felügyeletet a város nevében Váli Gyula városi mérnök látta el. A laktanya 1902 júliusában készült el, az átadás a hónap elején kezdődött. A hadsereg 1902. július 19-én érkezett meg. A laktanyát az akkori honvédelmi miniszterről, báró Fejérváry Gézáról nevezték el. A vállalkozó a jótállási idő lejártával a laktanyát 1905-ben adta át végleg a hadseregnek.
Miután a szerb hadsereg bevonult a városba, elfoglalta az összes katonai létesítményt. Az új hatalom és a város között 1921. január 12-én megállapodás született, mely szerint 1924-ig a hadsereg bérmentesen használhatja a kaszárnyákat. Cserébe gondoskodnak az épületek karbantartásáról. Ezt követően a hadsereg évente 1 372 780 dinár lakbért köteles fizetni. (Az Osztrák–Magyar Monarchia idején évente 73 418 korona bérleti díjat fizettek.) A következő években a hadsereg egyetlen dinárt sem fizetett bérleti díj fejében. A két világháború között a laktanyát az ott állomásozó harmadik lovasezredről nevezték el. A második világháború után Kosta Nađnak, a népfelszabadító hadsereg tábornokának nevét vette fel. A kilencvenes években lezajlott jugoszláv polgárháború után kötött nemzetközi szerződések alapján az országhatárok közelében lévő katonai létesítményeket kötelezően ki kellett üríteni, ennek köszönhetően a szabadkai kaszárnyákat is elhagyták a katonák. A gazdátlan Szegedi úti laktanyát a város vásárolta meg.
A szóban forgó laktanyát Szabadkán mindenki az első kaszárnyának nevezi. Városunkban azonban nem ez volt az egyetlen kaszárnya, Palics tőszomszédságában állt a tüzérségi laktanya, amely 1912-ben épült (az ún. második kaszárnya), a központban a honvéd gyalogsági kaszárnya, amely a második világháborús bombázások során semmisült meg, a Halasi úton szállásolták el a közös hadsereget, a nép nyelvén csak putri kaszárnyának nevezett épületben (a mellette lévő Putri nevű kocsmáról adta neki a nép a nevét, ma itt a határőrség van). A Petőfi Sándor és a Preradović utca által bezárt háromszögben kapott helyet a Zöld Koszorú laktanya, amely a katonai zenekar székhelyeként szolgált (ma üres telek, valamikor itt működött a Komgrad nevű vállalat).
A teljesség kedvéért meg kell még említeni, hogy a mai Politechnikai Középiskola és a Matija Gubec utcára néző, ma egyházi emeletes épület (közismert nevén kis MESC) helyén állt a megyei lovassági kaszárnya, amelynek a gyakorlótere a szemben lévő vegyészeti-technológiai iskola helyén volt. Ezeket a telkeket is a 19. század fordulóján felvásárolta a város, és bölcsen iskolákat épített a helyükre (tanítónőképzőt és polgári fiúiskolát).
Reméljük, hogy a jövőben a kaszárnyák kimennek a divatból, és mi is okosan választjuk meg, hogy mi lesz helyettük.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
