Acsai Roland: A gekkó és a képzelet ereje

Ha jobban belegondolok, ez a történet is a képzelet hatalmáról szól. Elég messziről indítok, de azért némi kerülővel el fogunk jutni ide. Vagy oda. Kezdjük ott, hogy gyerekkoromban rajongtam az állatokért, és mindent megfogtam, amit csak lehetett. Jó példa erre, hogy volt egy éti csigám is, amit egy nejlonzacskóban hordoztam magammal mindenhová.

Nem voltak ránk jellemzőek a családi nyaralások, de akkor mégis elindultunk az Adria felé. Az volt a terv, hogy a kölcsönzött lakókocsival lemegyünk egészen az Adria végéig, Mostarig, és közben kempingezni fogunk. Mentünk a homokszínű Ladával a szűk, hegyi szerpentineken, és közben azt néztük, hol állhatnánk meg. Egyszer anyu összetévesztette az egyik temető bejáratát egy kempingével, de amikor behajtottunk, azért észrevettük a tévedést. Utána azzal viccelt, hogy minden temető láttán így szólt: „Itt a kemping!” Egyébként az egész nyaralást úgy töltöttem el, hogy halhálóval a kezemben derékszögben előrehajolva álltam a térdig érő tengervízben. Ezt az is bizonyította, hogy csak és kizárólag a hátam barnult le.

Mielőtt elindultunk nyaralni, azt olvastam valamelyik állatos könyvben vagy újságban, hogy itt lehet gekkókat fogni. Elhatároztam, hogy fogok egyet és hazaviszem. Már az első kempingben sikerrel jártam, ami egy fenyőerdő közepén terült el. Szép volt a gekkó, olyan zöldes. Beletettem egy vödörbe, aztán etettem meg itattam. Jött velünk a következő meg a következő kempingbe. Végül eljutottunk Mostarba, ahol megcsodáltuk a zöld folyót meg a legendás hidat, majd visszafordultunk, és elindultunk haza.

A gekkó ekkor átkerült egy nejlonzacskóba, amit felakasztottam a lakókocsi mennyezetére. Amikor elérkeztünk a vámhoz, a vámőr természetesen a lakókocsiba is benézett, és éppen beleverte a fejét a mennyezetről lógó gekkós zacskóba. Amikor észrevette, azt mondta, el kell engednünk, nem vihetünk át állatot a határon. De a szüleim kérlelni kezdték, hogy hadd vigyük haza, mert annyira a gyerek szívéhez nőtt, egész úton etette meg minden. Valószínűleg a vámőr is apa lehetett, mert végül átengedte. (Akkoriban egyébként még nem voltak olyan szigorúak az állatokkal kapcsolatos szabályok, mint manapság, de természetesen a mostani állapot a szerencsésebb.)

Otthon a gekkóm először egy szépen berendezett terráriumban lakott, a szobámban, és szorgalmasan etettem lisztkukaccal meg mindenféle bogárral, amit meg tudtam fogni, de egy nap valahogy kiszökött a terráriumból. Először visszaraktam, ám amikor másodszor is kimászott, úgy döntöttem, hagyom, hadd lófráljon a szobában, legyen a szobám a terráriuma. Ettől kezdve a lisztkukacokat az egyik sarokba tettem. A gekkó csendes szobatárs volt, jól megfértünk, egyikünk sem zavarta a másikat. Egy nap feltűnt, hogy nincs meg. Felforgattam utána az egész szobát. Ezután a ház többi része következett.

Átvedlettem botcsinálta nyomozóvá, és az ebédlőasztal mellett sorra kihallgattam a családtagjaimat. Megkérdeztem apámat, hogy tud-e róla valamit. Nem tudott. Utána a nővérem következett. Ő is csak annyit mondott, hogy kérdezzem meg anyámat. Ha nem mondja, akkor is ő következett volna a sorban, kizárásos alapon. Anyu ártatlanul pislogott, de mintha némi bűntudat csillant volna meg a szemében, és a kezét is tördelte. Végül kibökte, hogy amikor bement a szobámba porszívózni, már akkor sem látta a gekkót.

Elkerekedett a szemem.

‒ Nem lehet, hogy felporszívóztad?! ‒ kérdeztem ijedten.

‒ Nem tudom, fiam! Minek tartod szabadon?! Nem tudok mindenre figyelni ‒ válaszolta.

‒ Ugye, még nem öntötted ki a porzsákot a kukába? ‒ faggattam tovább.

‒ Dehogynem! Teljesen megtelt. 

A konyhai szemeteshez ugrottam. Üres volt. Anyu már azt is kivitte a kinti kukába. Gyorsan kellett cselekednem, mert eszembe jutott, hogy szerda van, tehát az a nap, amikor elviszik a szemetet, és akkor már hallottam is a nagy autó hangját. (Még szerencse, hogy nyári szünet volt, különben otthon sem lettem volna ekkor.) Kirohantam a ház elé, és az egyik meglepett kukás munkakesztyűs kezéből némi rángatás után kitéptem a kinti szemétgyűjtőt, majd belevetettem magam. Eltűntem benne derékig, majd némi turkálás után megtaláltam az állatot, és olyan arccal emeltem a magasba, mint a győztesek az aranyserleget. A gekkó egy kicsit szürkébb lett a portól, egyébként semmi baja nem esett, de a napjait attól kezdve a terráriuma biztonságos üveglapjai között töltötte.

Ma már tudom, és talán szívem mélyén már akkoriban is tudtam, hogy az a kis hüllő nem gekkó volt, hanem egy mezei, sima, egyszerű gyík. Csak én láttam gekkónak, mert azt akartam, hogy gekkó legyen, és ezzel el is jutottunk a történet elején emlegetett képzelet hatalmáig. (Ja, azt el is felejtettem mondani, hogy az egészet úgyis csak kitaláltam. Úgyhogy duplán). Nem is volt akkora kerülő.