Pontosan meg tudnám mondani, melyik évben történt.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Az üdülőben vaságyak álltak, mint a kórházakban, és torokgyulladásom lett. Szopogathattam a torokfertőtlenítő tablettákat. Pár napig lázasan bámultam a vizesedő falat a barna plédek alól. Az üdülőben egyébként több család is nyaralt, több hasonló korú gyerekkel, mint én, és volt ott egy nálunk nagyobb, szőke, szeplős, tizenhatéves lány is, aki a fiújával érkezett, egy melírozott hajú, arany fülbevalós sráccal. A fiú elhozta a kétkazettás magnóját, ami folyton az egyik angol popduó új slágerét játszotta. Emlékszem, mennyire tetszettek a szám elején hallható kutyaugatáshangok. A kazetta borítóján érdeklődve nézegettem az unottan ásító énekes képét. Mintha a mi gyerekkor unalmunkat jelképezte volna. Egyébként ebből a kazettából tudnám megmondani, melyik évben voltunk abban az üdülőben, csak utána kellene néznem, mikor jelent meg.
Mivel strandolni nem tudtunk, a nyaralás főként a „halak jegyében” telt el, vagyis a pecázás körül forgott. Mondjuk főleg a felnőtteknek, mert nekünk már csak a háló jutott. Sneciket fogtunk, amiket a felnőttek csalihalnak használtak. Egy idő után a gyerekek két csapatra oszlottak, és a bandák versenyezni kezdtek egymással, hogy kinek a haltartójában úszkál több kishal. Az egyik szürke reggelen észrevettük, hogy a haltartónkból hiányoznak a snecik. Mivel kiszökni nem tudtak, meg voltunk győződve, hogy a másik csapat lopta ki őket az éjszaka során. Elhatároztuk, hogy fent maradunk, és meglessük a tolvajokat. Így is történt. A sötétben akkorákat ásítoztunk az álmosságtól, amekkorát azon a kazettaborítón a popduó énekese. Kisvártatva megjelent pár srác a másik csapatból, és elkezdték kihúzni a halgyűjtőnket a vízből, hogy a vödrükbe tegyék a csalikat. Ekkor kiléptünk a fa mögül, és számon kértük őket, hogy mit csinálnak. Azt hazudták, hogy csak meg akarták nézni, mennyit fogtunk. Mi persze nem hittünk nekik. Volt velünk egy pár évvel nagyobb fiú is, aki miatt viszonylagos erőfölényben is voltunk, és aki alaposan leszidta tolvajokat.
Miután a lopást sikeresen meghiúsítottuk, elindultunk az üdülő felé. Már majdnem odaértünk, amikor sírás hangjai ütötték meg a fülünket. Az a nagyobb lány sírt, aki a fiújával és a családjával jött le, és akibe mi titokban egy kicsit talán mind szerelmesek voltunk. Távolról láttuk a lány alakját, és a hangját is felismertük, bár a sírások hangja mindig olyan egyforma, mintha minden bánat ugyanolyan lenne.
Ettől eltekintve másnap viszonylag vidáman ébredtünk, de már a reggelinél feltűnt, hogy nem láttuk sem a lányt, sem az udvarlóját. (Egyébként az a nap volt a nyaralásunk utolsó napja is.) Délben már sutyorogni kezdtünk a dologról. Különféle rémtörténeteket gyártottunk arról, hogy mi történhetett vele. Talán öngyilkos lett, mondta az egyikünk. Szakított vele a barátja. Aznap a srác magnója sem szólt. Délután mindenesetre kimentünk a stégre. Nagyon be volt borulva, de csak csepegett. Egy idő után észrevettük, hogy valami lebeg a vízen. Valami nagy és ijesztően emberszerű. Gyorsan bepattantunk a csónakban, és odaeveztünk. Mondanom sem kell, mennyire féltünk, de kíváncsiságunk erősebbnek bizonyult. Akkor már egyikünk sem ásítozott.
Szerencsére nem ember volt. Csak egy műanyag, vékony esőkabát. Azonnal felismertem. Azé a lányé volt, aki éjszaka eltűnt. Mind ugyanarra gondoltunk, de nem mondtuk ki. Abban állapodtunk meg, hogy sürgősen jeleznünk kell a szülőknek. Nagyon gyorsan, mert ez már kicsit sem vicces. Visszaeveztünk a stéghez, és a víztől csöpögő esőkabáttal a kezünkben futva indultunk az üdülő felé.
‒ Megtaláltátok a kabátomat?! ‒ lépett elénk mosolyogva a szőke hajú lány, és mellette állt a fiúja, akivel addigra szemmel láthatóan kibékült. A felhők eloszlottak, kisütött a nap. Egy kósza szellő fülünkbe sodorta az ismerős kazetta zenéjét.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.
A pöttöm Rotács épp elkapta a lábát, azt, amelyiken majd megcsontosodik a koszos, nem vágott, hús alá hajló köröm, és beszoppintotta öregujját selymes ajkaival. Valahogy csak szórakoztatnia kellett magát, mert azon kívül, hogy megtömték már kétszer reggel óta, nem történt semmi. Se egy föléhajlás, amikor is a két kedves (?) arc valamelyike hirtelen feltűnik látómezejében, se egy felemelés, egy ölelés, egy arcsimítás, de még csak egy megrázás sem, mely, valljuk meg, néha megtörtént, semmi, ami jelezné, fontos vagy nem kívánt lehet valaki számára. Közönyben fürdőztette tagjait a délelőtti napfény. Nézegette a világot, amennyit látni