Azt hiszem, nem hiszek a kísértetekben.
Múltkor megkérdezte tőlem négyéves kislányom, hogy vannak-e kísértetek, és habozás nélkül rávágtam, hogy nincsenek. Aztán, amikor jobban elgondolkoztam a kérdésen, eszembe jutott, hogy talán elhamarkodtam a választ. Talán mégis találkoztam eggyel.
Annak idején egy vidéki általános iskolába jártam. Az osztályom teljesen átlagos volt. Akadtak benne jó fejek és kevésbé jó fejek, akik más szemszögből ‒ nem az enyémből ‒ biztosan mégis jó fejek voltak, szóval igazán semmi különös. A tanárok dettó. Az iskola különben egy szabadsághős nevét viselte, akit a helyi temetőben temettek el. Megünnepeltük halálának és születésének évfordulóit, és szorgalmasan koszorúztuk márványtábláját. Az iskola kongó folyosóján egy róla készült festmény lógott, ami zsinóros ruhában ábrázolta. Az iskola unalmas hétköznapjait nagy ritkán megszakították a pénteki iskoladiszkók. Ilyenkor mindenki kiöltözött, belőtte a séróját hajzselével vagy cukros vízzel (kinek mi volt otthon) és megpróbált táncolni a képességeihez mérten.
Az egyik ilyen diszkóra a Depeche Mode-os cipőmet vettem fel, aminek fekete orrán ezüst fémlap csillogott. Nem is volt semmi probléma, amíg be nem mentem a vécére, ahol összefutottam az iskola rosszfiúival, akiknek megtetszett a cipőm, és azt akarták, hogy adjam oda nekik. Elkezdtem motyogni, hogy ne már, srácok, miben megyek haza, de nem hatottam meg őket. Már a cipőfűzőmet bogoztam, amikor kinyílt a mosdó ajtaja. Látványosan és hátborzongatóan hömpölygött be rajta a kinti diszkó műfüstje, aztán belépett egy furcsa, régies, zsinóros ruhát viselő, szakállas, ismeretlen alak, és kizavarta a nagyfiúkat a mosdóból. Köszönöm, rebegtem megilletődötten, majd én is kisurrantam utánuk.
Nem tudtam, ki lehetett a fickó, csak azt, hogy megmentett. Ha az életemet nem is, a cipőmet biztosan. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan újra látom. Pár hónappal később az osztálytársaim a nagyszünetben találtak egy hosszú kötelet az udvaron, és viccből kikötöztek vele a focipálya kapujához. Ez még el is ment volna, de a probléma ott kezdődött, hogy nem oldoztak el, amikor a csengő csörömpölni kezdett. Röhögve elindultak befelé, engem meg otthagytak a kapuhoz kötözve. Lassan kiürült az egész udvar, és az ügyeletes tanároknak sem tűnt fel a probléma. Mivel a csomót nem értem el a kezemmel, megpróbáltam elszakítani a kötelet, de túl vastag volt. Segítségért nem akartam kiabálni, mert cikinek éreztem. Viszont egyre jobban kezdtem fázni a téli hidegben, mert kabát helyett köpenyben voltam. Ekkor jelent meg másodszor a zsinóros ruhás alak. A belépője hasonlóan hatásvadásznak tűnt, mint először, csak most műfüst helyett kavargó köd előzte meg, holott addig nem is vettem észre, hogy köd lenne. Hirtelen szállt le, és sűrű volt, mint egy függöny. A férfi e mögül lépett ki. Zsebéből kivett egy régi bicskát, kinyitotta, majd elvágta vele a kötelet, aztán azt mondta, siessek, mert igazolatlan órát kapok. Megint megköszöntem neki, és berohantam az épületbe.
Ekkor kezdtem el nyomozni utána, de senki nem ismerte, senki nem látta, és még csak nem is hallott róla. A tanárok sem ismerték, azt mondták, ebben az iskolában nem dolgozik olyan, akire ráillene a személyleírás. Még a karbantartók, gondnokok vagy a konyhások között sem. Aztán az egyik osztályfőnöki órán az osztályfőnökünk az iskola névadójáról beszélt, és kitért arra, hogy egyes iskolai legendák szerint a néhai hős időnként szellemalakban visszatér, hogy segítsen a bajba jutott tanulóknak. Ilyenkor eltűnik a képe a falra akasztott festményről, de ez természetesen nem igaz, mert kísértetek nem léteznek. Akkor jöttem rá, hogy ki mentett meg kétszer is. Egy kísértet. Ahogy visszagondoltam, tényleg hasonlított a festményen ábrázolt alakhoz.
Utána is kerültem kisebb-nagyobb kalamajkákba általános iskolai karrierem alatt, de a férfi többé nem jelent meg. Egyfelől sajnáltam, másfelől örültem neki, mert az ember nem szívesen találkozik szellemekkel akkor sem, ha jóságosak.
Már gimnáziumba jártam, egy másik iskolába, amikor hazafelé menet eltekert mellettem a zsinóros ruhás férfi. A ruhája ugyanolyan volt, csak egy kicsit kopottabbnak látszott, és ő maga is, mintha kopottabb lett volna, például a szakálla teljesen ősz lett. Ezek szerint a szellemek is idősödnek, gondoltam. A fickó egy régi férfibiciklit hajtott, és a kormányára bevásárlószatyor volt akasztva, amiből kilátszott a kilós kenyér narancssárga vége. Azóta már régen elköltöztem abból a vidéki kisvárosból, és többé nem láttam semmilyen szellemet.
Azt hiszem, nem hiszek a kísértetekben.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.