Azt hiszem, nem hiszek a kísértetekben.
Múltkor megkérdezte tőlem négyéves kislányom, hogy vannak-e kísértetek, és habozás nélkül rávágtam, hogy nincsenek. Aztán, amikor jobban elgondolkoztam a kérdésen, eszembe jutott, hogy talán elhamarkodtam a választ. Talán mégis találkoztam eggyel.
Annak idején egy vidéki általános iskolába jártam. Az osztályom teljesen átlagos volt. Akadtak benne jó fejek és kevésbé jó fejek, akik más szemszögből ‒ nem az enyémből ‒ biztosan mégis jó fejek voltak, szóval igazán semmi különös. A tanárok dettó. Az iskola különben egy szabadsághős nevét viselte, akit a helyi temetőben temettek el. Megünnepeltük halálának és születésének évfordulóit, és szorgalmasan koszorúztuk márványtábláját. Az iskola kongó folyosóján egy róla készült festmény lógott, ami zsinóros ruhában ábrázolta. Az iskola unalmas hétköznapjait nagy ritkán megszakították a pénteki iskoladiszkók. Ilyenkor mindenki kiöltözött, belőtte a séróját hajzselével vagy cukros vízzel (kinek mi volt otthon) és megpróbált táncolni a képességeihez mérten.
Az egyik ilyen diszkóra a Depeche Mode-os cipőmet vettem fel, aminek fekete orrán ezüst fémlap csillogott. Nem is volt semmi probléma, amíg be nem mentem a vécére, ahol összefutottam az iskola rosszfiúival, akiknek megtetszett a cipőm, és azt akarták, hogy adjam oda nekik. Elkezdtem motyogni, hogy ne már, srácok, miben megyek haza, de nem hatottam meg őket. Már a cipőfűzőmet bogoztam, amikor kinyílt a mosdó ajtaja. Látványosan és hátborzongatóan hömpölygött be rajta a kinti diszkó műfüstje, aztán belépett egy furcsa, régies, zsinóros ruhát viselő, szakállas, ismeretlen alak, és kizavarta a nagyfiúkat a mosdóból. Köszönöm, rebegtem megilletődötten, majd én is kisurrantam utánuk.
Nem tudtam, ki lehetett a fickó, csak azt, hogy megmentett. Ha az életemet nem is, a cipőmet biztosan. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan újra látom. Pár hónappal később az osztálytársaim a nagyszünetben találtak egy hosszú kötelet az udvaron, és viccből kikötöztek vele a focipálya kapujához. Ez még el is ment volna, de a probléma ott kezdődött, hogy nem oldoztak el, amikor a csengő csörömpölni kezdett. Röhögve elindultak befelé, engem meg otthagytak a kapuhoz kötözve. Lassan kiürült az egész udvar, és az ügyeletes tanároknak sem tűnt fel a probléma. Mivel a csomót nem értem el a kezemmel, megpróbáltam elszakítani a kötelet, de túl vastag volt. Segítségért nem akartam kiabálni, mert cikinek éreztem. Viszont egyre jobban kezdtem fázni a téli hidegben, mert kabát helyett köpenyben voltam. Ekkor jelent meg másodszor a zsinóros ruhás alak. A belépője hasonlóan hatásvadásznak tűnt, mint először, csak most műfüst helyett kavargó köd előzte meg, holott addig nem is vettem észre, hogy köd lenne. Hirtelen szállt le, és sűrű volt, mint egy függöny. A férfi e mögül lépett ki. Zsebéből kivett egy régi bicskát, kinyitotta, majd elvágta vele a kötelet, aztán azt mondta, siessek, mert igazolatlan órát kapok. Megint megköszöntem neki, és berohantam az épületbe.
Ekkor kezdtem el nyomozni utána, de senki nem ismerte, senki nem látta, és még csak nem is hallott róla. A tanárok sem ismerték, azt mondták, ebben az iskolában nem dolgozik olyan, akire ráillene a személyleírás. Még a karbantartók, gondnokok vagy a konyhások között sem. Aztán az egyik osztályfőnöki órán az osztályfőnökünk az iskola névadójáról beszélt, és kitért arra, hogy egyes iskolai legendák szerint a néhai hős időnként szellemalakban visszatér, hogy segítsen a bajba jutott tanulóknak. Ilyenkor eltűnik a képe a falra akasztott festményről, de ez természetesen nem igaz, mert kísértetek nem léteznek. Akkor jöttem rá, hogy ki mentett meg kétszer is. Egy kísértet. Ahogy visszagondoltam, tényleg hasonlított a festményen ábrázolt alakhoz.
Utána is kerültem kisebb-nagyobb kalamajkákba általános iskolai karrierem alatt, de a férfi többé nem jelent meg. Egyfelől sajnáltam, másfelől örültem neki, mert az ember nem szívesen találkozik szellemekkel akkor sem, ha jóságosak.
Már gimnáziumba jártam, egy másik iskolába, amikor hazafelé menet eltekert mellettem a zsinóros ruhás férfi. A ruhája ugyanolyan volt, csak egy kicsit kopottabbnak látszott, és ő maga is, mintha kopottabb lett volna, például a szakálla teljesen ősz lett. Ezek szerint a szellemek is idősödnek, gondoltam. A fickó egy régi férfibiciklit hajtott, és a kormányára bevásárlószatyor volt akasztva, amiből kilátszott a kilós kenyér narancssárga vége. Azóta már régen elköltöztem abból a vidéki kisvárosból, és többé nem láttam semmilyen szellemet.
Azt hiszem, nem hiszek a kísértetekben.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.