Acsai Roland: Mókár a Szabadság-hegyen

2022. október 08., 12:37
Keszthelyi György: Az ablak

A Szabadság-hegyen, ahol hosszú hónapokat töltöttem az asztmám és az allergiám miatt hároméves koromtól fogva, egyáltalán nem voltam szabad. Az orvosok és a nővérek egyébként rendesek voltak, a hely szép: hegytető, kilátás, fák, csend, jó levegő, kastélyt idéző, régi épületek és szürke ‒ számomra különlegesnek tűnő ‒ fali gyíkok a kövek közt, amiket nem ismertem, mert alföldi gyerekként addig csak fürge gyíkokat láttam. Egyébként az egyik első emlékem is innen származik: kaptam a nagyapámtól egy plüssállatot, egy patkányt, amit a nagyobb gyerekek kidobtak az ablakon, és amikor kinéztem a párkány felett, észrevettem, hogy megakadt az alsó műanyagtetőn, nem esett le a földre. Megpróbáltam elérni, de nem ment. A plüsspatkányom ott maradt ég és föld között örökre.

Mivel anyámék Abonyban laktak, csak a hétvégi látogatásokra jöhettek fel, de olyankor bosszúból, hogy otthagytak a szanatóriumban, úgy tettem, mintha nem örülnék nekik, csúnyán viselkedtem velük. Hogy hét közben se maradjak annyira magam, apám egyik Pesten élő testvére munka után rendszeresen meglátogatott esténként. Mivel hétköznap nem volt hivatalos látogatási idő, csak a portáig jöhetett, ahová nekem kellett lemennem a hegyoldal lépcsőin. Ültünk, akadozva beszélgettünk ‒ Gyula különben is dadogott ‒, és nem éreztem magam sokkal jobban, pedig most visszagondolva elég rendes volt tőle, hogy eljött az unokaöccséhez. Amikor nem tudott jönni, felhívott a vonalas telefonon, amit rendszerint valamelyik ügyeletes nővér vett fel, és olyankor elkiabálta magát, hogy kit keresnek. Egyszer egy ilyen csengetés után azt kiabálta, hogy az apám keres, de amikor beleszóltam, csak a Gyula volt az, és nagyon csalódott voltam. Azt mondta, azért füllentette a nővérkének, hogy az apám, mert nem akarta bonyolítani a dolgot.

Éjszakánként a rácsos, emeleti ablakokon túl feltárult előttünk a kivilágított Budapest csillogó-villogó képe. Remegtek a fények, mint a távoli csillagok. Látszottak az araszoló kocsisor karácsonyfaégőként villogó féklámpái. Az egyik fiú, egy fekete hajú srác, azt mondta, hogy ezért a látványért megérte bekerülni ide. Én nem osztottam a nézetét. Egy kesehajú, vékony fiú ‒ aki aznap nagyon fulladt ‒ meg azt mondta erre ugyanazon az estén, hogy ezek a Mókár szemei. Ránéztem, a homlokán egy heg díszelgett, mintha már egyszer összecsapott volna eggyel. Biztosan ezzel ijesztgette otthon a nagymamája. Engem már nem ijesztgettek ilyesmivel, és nem hittem a Mókárban. Különben is, ha ennek a rengeteg fénypontnak tényleg köze lenne a Mókárhoz, akkor sem egy Mókár szemei lennének, hanem sok százé. Talán odalentről sok száz Mókár lesett ránk. Már nem emlékszem, hogy hívták a szőke fiút, de nem voltunk barátok. Általánosan elmondható, hogy bármennyi ideig maradtunk is bent a szanatóriumban, igazi barátságok nem szövődtek köztünk. Minden olyan ideiglenesnek tűnt, mintha csak néhány napról lenne szó.

Lefeküdtünk a rácsos ágyainkba, a Hahota magazint a fém éjjeliszekrényben hagytam, ki se nyitottam. Nekem közvetlenül az ablak mellett volt az ágyam, ami felett egy tengerparti kép lógott. Éjszakánként hallottam a tenger morajlását, de valószínűleg csak a forgalom távoli zaját tévesztettem össze vele. Vidékiként nem ismertem az autók surrogó-locsogó zúgását. Lefekvés előtt még azzal a borzongató ötlettel ijesztgettük egymást, hogy itt minden ágyban meghalt már valaki, ami vagy igaz volt, vagy nem.

Amikor másnap felkeltünk, és elindultunk fogat mosni (soha nem értettem, miért kell reggeli előtt fogat mosni, és miért nem utána), sehol sem láttam azt a szőke fiút, aki előző éjszaka a Mókár villogó szemeit emlegette. Az ágya is üres volt. A huzat új, a lepedő gyűretlen, mintha soha nem feküdt volna rajta senki. Amikor megkérdeztem a nappalos nővérkét, nem tudta, miről beszélek. Amikor a többieket kérdeztem, csak aggódva csóválták a fejüket.

‒ Talán hazament ‒ felelte az egyik bizakodva, és magát is megnyugtatva.

‒ Talán meghalt ‒ felelte a másik, aki pár évvel nagyobb volt nálunk, és azzal büszkélkedett, hogy az egyik heréje nem szállt le, mintha az akkora büszkeség lenne, mindenesetre tényleg volt bizonyos különlegessége a dolognak.

‒ Biztos elvitte a Mókár ‒ mondta nevetve egy harmadik, akivel előző nap Pénzes Bethen Terrárium című könyvéről beszélgettünk a pingpongasztal mellett.

Ebben a verzióban nem nagyon hittem.

Pár évvel később újra láttam a Mókárt. Akkor egy kórház ablakából, a ceglédiéből, aminek szökőkútjában mocsári teknősök úszkáltak. Egyszer az egyiket sikerült kikapnom a vízből és bele akartam tenni anyám táskájába, de lebeszélt róla, nehogy szétkarmolja a retiküljét. A ceglédi kórházban egy darabig rendes vaságyam volt, aztán új gyerek érkezett az osztályra, és engem letettek egy kinyitható kempingágyra. Kicsit megalázónak éreztem, de nem mondtam.

Azon a bizonyos estén megint kinéztem az ablakon, és váratlanul mögém állt egy szőke hajú, vékony srác, aki nagyon hasonlított a szanatóriumból eltűnt fiúra, de mégsem ő volt. Annak egy heg díszelgett a homlokán, míg ennek a fiúnak teljesen sima volt a bőre. Kiderült, hogy miatta szorultam le az ágyamról.

‒ Azok a Mókár szemei ‒ mondta az új fiú a villogó, éjszakai várost nézve. Meglepett a helyzet hasonlósága, és aggódni kezdtem érte. Amikor bemutatkoztunk, kiderült, hogy Zsoltnak hívják. Elhatároztam, hogy egész éjszaka szemmel fogom tartani, nehogy elvigye a Mókár. Sokáig néztem a holdfényes, kórtermi ágyat, de minden erőfeszítésem ellenére bizonyára elalhattam, mert amikor újra kinyitottam a szemem, az ágya üresen ásított. Az ablak tárva-nyitva volt, és a függöny úgy lebegett a szélben, mint egy kísértet. A párkányhoz ugrottam, de nem láttam kint semmit. Ezután kirohantam a folyosóra, és elindultam a lépcsőházi ajtó felé. Ott sem láttam. Amikor visszatértem a kórterembe, Zsolt újra ott feküdt az ágyán. Az ablakot valaki becsukta, a függönyszellem már nem kísértett. Megnyugodtam.

‒ Hol voltál? ‒ kérdeztem.

‒ Vécén ‒ felelte álmosan.

‒ Már azt hittem, elvitt a Mókár.

Felnevetett:

‒ Mókár nem létezik.

Akkor vettem észre, hogy a homloka mégsem olyan sima, a szürke derengésben mintha egy heg lett volna rajta. Aztán a következő pillanatban a folt eltűnt, biztosan csak egy árnyék esett rá. Visszafeküdtem a nyikorgó kempingágyra, és megpróbáltam újra elaludni, de csak arra a másik, váratlanul eltűnt fiúra gondoltam, és lassan hinni kezdtem a Mókárban.