Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, kicseréli műszálas zoknijait pamutra, lyukas alsókat nem is talál, hisz a férfi is szereti a nőt, s azokat már rég kidobta, amit a nő egy kicsit sajnál, mert a poros cipők letörlésére ideális lett volna.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, s eszébe jut a múlt, szerencsésnek tartja magát, mert tudja, lehetséges egy életben két igazi...
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem erőlteti a drámát filmen, inkább kacsamájat konfitál, felszeli a lányától kapott ropogós héjú, friss kovászos kenyeret, behűti a vörös és fehér bort, s néha hátulról gyengéden átöleli a férfit, amíg az a konyhaablak szúnyoghálóját erősíti, amit a szomszéd macskája ki tud nyitni.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, gondoskodik arról, hogy a vérnyomásmérőben és a mérlegben ne merüljön le az elem.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, örömmel nézi annak vaskos fényképalbumait egy nyári szombaton a kertben. Csak a madarak rezzennek össze a fejük felett a kőrisfán, ahogy visszhangzik gurgulázó nevetésük a fél évszázados képek láttán.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, elviseli, ha az a saját házában a vécén cigizik s az első hajnali kávéját is ott issza. Tudja, ez rutin, ez olyan dolog, hogy ezen fölösleges változtatnia, hiszen egy jó nap a jó kezdettel indul.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, akkor is vesz neki kék, fehér pöttyös hózentrógert, ha az sosem hordott olyasmit – csak mert passzol az ő új kék, fehér pöttyös ruhájához.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, megengedi neki, hogy az teljes lényével birtokolja, darabjaira szedje, hogy megfojtsa a csókjaival, hogy aztán újra felélessze, összerakja őt porcról porcra, idegről idegre, még tökéletesebbre.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki horkol, nem húzza elő a palacsintasütőt az ágya alól és nem kongat vele nagyot annak fején, hanem mosolyogva nézi őt, csókot lehel a homlokára, majd fogja a kispárnáját, és az angolok nyugalmával átvonul a nappaliba, s alszik reggelig, amíg a férfi ágyba nem hozza neki a hasas picardie-ben az illatozó, édes tejeskávét. Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, a régi előitéleteit sutba vágja, s gyengéden bújik a nagy, szőrös, 130 kilós grizzlytesthez, amely olyan finom, puha és megnyugtató, amilyet meglepetésére eddig még sosem érzett.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, mosolyogva, nagyot köszönve, ringó csípővel megy el a lócán ülő három, sötét fejkendős öregasszony előtt, mit sem törődve a mögötte gomolygó, önmagát gerjesztő susmussal.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, tudja, hogy a férfi is tudja, lemezük B felén a „While I Play” forog. Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, az összes többit, aki közelít, csípőből lelövi.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
Gyuri szomszédnál vettem észre a különleges sakkfigurákat. Látszólag abszurd és életszerűtlen (bár lehetne akár valami magasztos mellékzöngéje is, de most nincsen): fehérek a fehérek ellen. Jobban belegondolva: a legreálisabb sakktábla, amit életemben láttam. Különösen, ami a királynőket illeti.
Akhilleusz csak mendegél a teknősbéka után, de tudjuk, soha nem éri utol, igazából nem is akarja, nem dicsőség behozni egy teknős előnyét, ő anélkül is Akhilleusz, de a névtelen teknős csak úgy tud bekerülni a történetbe, hogy mindig elöl baktat, ha beleszakad is.
Azt gondolom, hogy mindenkinek van egy saját, történetein keresztül kikerekedő világa, amelyben a múlt felértékelődik, mert személyes, és a családi erőterek rajzolják ki finom részleteit. Olyanokat, amelyek egy vékony vonalú Cigonya-tusrajzon láthatók akár. Dobó Tihamér mesterien tudta a mikrovilág részleteit papírra karcolni. Legyen az a népkerti vigadó vagy éppen egy kérész…
Csak bóklásznak keresztbe a földön, egy közönyös pap, a dél-amerikai vándorkertész és egy megesett leány, csöndesen, az örök ragyogás ege alatt, pórázon cipelve a kísérleti lényt (buta ausztrál tenyészet?) a kupolás épület felé. Noha beszélni úgysem tanulhat meg, habár felágaskodva nyúlszerű módon átöleli bárkinek a térdét, és együtt vonul vele órákon át, gondolják, beilleszkedésre mégsem képtelen, a szakértők majd kiderítik, miféle génmanipuláció vagy idegen bolygó műve.
– Kati nénje – hallottam Tündi hangját a konyhánkból. – Képzelje, mi történt. Az a pincér udvarlóm egy óriás moncsicsit hozott ma nekem a randira.
– És, Tündikém? – kérdezte anya. – Tetszik neked az a fiú? Derék srác lehet, ha pincérkedik.
Én közben elábrándoztam az óriás moncsicsiről. Az tényleg ritka kincsnek számított. Nekem négy moncsicsim volt, kicsik és közepesek, szebbek és csúnyábbak, fröccsöntöttek és dolláros boltból valók. De óriási egy sem.
Tizennégy éves voltam, nyolcadikos, százhetven centis, és bárkit meg tudtam verni. Egyszer egy gimnazistát is lenyomtam, amiért mindenki tisztelt, de a Nyújtó ikrektől tartottam. A két fiú mindenkinél erősebb volt. Nem fizikailag. Tizenhat évesen hatodik osztályba jártak, és elloptak mindent, ami egy általános iskolában fellelhető volt, az ablaküvegtől a zsámolyig mindent vittek és eladtak.
A gulykának nincs receptje. Egyike azoknak a titokzatos gömöri ételeknek, amelyeket szemre készítünk.
– Majd ráérzel! – biztatott édesanyám egykor, mert úgy, ahogy az életre is, amihez szintén nem kapunk receptet, ráérzünk egy idő után. Igaz, ahhoz, hogy ráérezzünk, hibázni kell. Sőt muszáj, különben honnan nyernénk tapasztalatot?
Nagy vágyam megépíteni egy madáretetőt, hogy télen, amikor a hidegben reszketnek, dideregnek és éhesek a madarak, kimenjek hozzájuk, egy hatalmas, vastag törzsű diófához, és egy kevés kis eledelt tehessek majd az etetőjükbe, miközben egy bögre meleg kávét tartok a másik kezemben. Milyen jó célt szolgálnék egy ilyen építménnyel. Remélem, oly kedvesek lesznek velem a madárkák, hogy nyaranta a legszebb hangon fognak csiripelni nekem a diófáról.
Az irodai szkennerünk elképesztően lassú. Ha magára hagyhatnád mindazzal, amit be akarsz szkennelni, és elmennél ebédszünetre, még egy kávé és egy süti is beleférne, és amikor visszaérsz, a szkenner valószínűleg még mindig nem lenne kész. Csakhogy nem hagyhatod magára: a lassúság egyik oka ugyanis az, hogy a konstrukció lényegében kőkorszaki, és neked kell folyamatosan cserélgetned a lapokat.
Ha jobban belegondolok, ez a történet is a képzelet hatalmáról szól. Elég messziről indítok, de azért némi kerülővel el fogunk jutni ide. Vagy oda. Kezdjük ott, hogy gyerekkoromban rajongtam az állatokért, és mindent megfogtam, amit csak lehetett. Jó példa erre, hogy volt egy éti csigám is, amit egy nejlonzacskóban hordoztam magammal mindenhová.