Nem hinnéd? Pedig megtörtént.
Azt mondják…
Na, tata, ez a műszer kihúzza még tíz évig. Kár, hogy maga csak nemrég ülhetett az új kocsiba, és soha nem tudja meg, igazat mondtam-e… – jópofáskodott Lajoska. Az öreg bólintott, még kétszer-háromszor kipróbálta az új önindítót, majd szép lassan, harmincöt év, több mint egymillió, balesetmentesen levezetett kilométer nyugalmával kitolatott a műhelyből.
– De tudja, mit mondanak a mozdonyvezetők? Az utolsó út a legveszélyesebb. Vigyázzon hát, tata, nagyon! Mert magának miniszteriális elvtárs jutott búcsúzóul – hajolt be az ablakon Lajoska, már az udvaron. Az öreg nem válaszolt. Utálta a nyálas képű, bizalmaskodó, az igazgatói titkárságon dolgozó Lajoskát, és tudta magától is, hogy Pestről jött nagyfőnököt szolgál a haláláig szóló szabadság előtt. Hirtelen rázuhant a három és fél évtized teljes súlya, az első, volánt forgató útja még a katonaságnál, az alezredes elvtárs dzsipje, a prüszkölő, olajat zabáló Csepelje, a ki tudja, melyik roncstelepről mentett Pobjeda, a Warsawák és az első Zsiguli, amit titokban megcsókolt. És akkor most ez a legújabb, amit, ki tudja, miért, de Gorbacsov Mercédesznek csúfoltak a szerelők.
– Torinói motor ez, Kovács elvtárs. Ezzel aztán hajthat kedvére… – mutatták be a fehér csodát (igen, neki, akkor, ott, azok után csoda volt!), de nem válaszolt. Mert tudta, nem jókedvére hajt ő, hanem parancsra, az igazgató elvtárs parancsára. Ha kell, Pestre, a minisztériumba, ha meg úgy hozza a sors, a boltba vagy a gyerekért az óvodába, hiszen az igazgató elvtársné olyan elfoglalt, meg aztán csak nem szakíthatja félbe a Virág cukrászdás beszélgetését egy hétvégi bevásárlás miatt.
Harmincöt év. A háta mögött ülve szidtak már mindenkit meg azok haragosát is. Tehették, mert a tata (te jó ég, már negyvenévesen is így köszöntgették…), szóval, a tata fejében mély volt a felejtés kútja, mély, mint a sír, elnyelt minden titkot. De nem csak ezért szerették. Az igazgató elvtárs leginkább azért kedvelte, mert olyan nagy tapintattal intézte a vendéglátást, az ajándékok gyűjtését, hogy abban hibát senki fel nem lelhetett.
– Jani bátyám, akkor tudja, mi a dolga. Nagy elvtárssal délig tárgyal a gyárvezetés, aztán ebéd lesz a vendégházban. Oda hozza a cuccokat. Mondjam, mi is kellene? Ja, és most nem az új Ladával megy. Vigye Nagy elvtárs Volgáját, hogy ne kelljen vesződni az átpakolással – mutatott Lajoska egy feketén fénylő csodára.
Legyintés: ugyan már, tudok én mindent. Bólintás: nem fog bennem csalódni az igazgató elvtárs, és már fordult a slusszkulcs, dorombolt a motor, a rádióból büszkén harsogtak a hangok: a hatodik ötéves terv célkitűzései hamarosan teljesülni fognak, és 1985-re újabb százezer lakással gyarapodik a szocializmust építő Magyarország, szegedi diákokat várnak idén is a palicsi Ivo Lola Ribar építőtáborba, a hét végére esős idő érkezik a hidegfronttal az ország déli megyéibe.
Szaladt az autó, meg sem állt a konzervgyárig, a legjobb termékekből összeállított ajándék, ügyesen becsúsztatva, pontosan illeszkedett a hatalmas csomagtartó hátsó falához. A városszéli téeszből a paprika, a paradicsom, az uborka, majd a szőrmeipari kátéeszből gondosan becsomagolt szuvenír tette gazdagabbá a Volgát. Aligha bunda, ahhoz túl kicsi, lökte a többi közé az öreg, és még idejében emelte ki fejét a kocsi gyomrából, hogy lássa, milyen hegyes köpéssel köszönnek el tőle az udvaron cigarettázó asszonyok.
Fél órákat szentelt egy-egy állomásnak. Elfogadta a kávét, ha kínálták, nem hiányolta a szót, ha még köszönésre sem méltatták, együtt vigyorgott a portással, amikor figyelmeztette: a szalámigyárban el ne fogadd, öreg, a fél disznót, mert az véres levet ereszt, mire Pestre ér a vashintó, így az ebéd utáni koccintáskor pontosan landolt a vendégház parkolójában. Már várták. Lajoska fél perc alatt végzett a leltárral, majd arcán minden izom görcsbe rándult, véres tekintettel mérte föl a hiányt.
– Bort nem hozott? Bort, Janikám! – rebbent előbb riadt szó Lajoskából, majd düh fröccsentett nyálat az öreg arcába:
– Hát az a legfontosabb! Ennyi esze sincs? Vén hülye…
Harmincöt év, több mint egymillió kilométer balesetmentesen, négy Kiváló Dolgozó cím, egyszer majdnem kormánykitüntetés. És huszonnégy óra múlva nyugdíj.
„Vén hülye!”
Úgy marta sebesre a fülét a két szót, hogy fel sem tűnt, már a pincefőnök kezét szorítja.
– Na, mi van, Janikám? Már Volgát löktek a feneke alá? Tán újabb vendég jött a céghez, oszt kéne egy kis bor, repinek?
„Vén hülye!”
Még a katonaságnál sem csaptak így az arcába, pedig kifogta a világ legmocskosabb tizedesét.
– Vendég az van, de most másképp fest az ügy. Szóljál csak az embereidnek! De gyorsan ám, mert mennem kell – csillant fény az öreg szemében. És mire összeverődtek a nyúzott arcú melósok, kinyitotta a Volga csomagtartóját, kevélyen könyökölt a csillogó kocsin, és csak annyit lökött a szájtáti nép felé:
– No, emberek, csodás nap ez a mai! Nagy elvtárs érkezett Budapestről, és mivel hírét vette, milyen szorgos fiúk dolgoznak mifelénk, ezt a sok ajándékot küldte – mutatott a csomagtartó felé.
Senki nem mozdult.
– No, mi a fenére várnak? Nekem már indulni kéne. Szedjék csak nyugodtan…
Az első celofánba csomagolt dobozt még szemérmes ujjak markolták. A másodiknál már többen tolongtak. A harmadikért négyen kaptak, s fél perc múlva olyan üres volt a csomagtartó, mint a koldus bukszája.
Ezt a hasonlatot az öreg ötlötte ki, amikorra visszaadta a Volgát. Bólintással nyugtázta Lajoska hálás pillantásait, és bólintott, amikor vállon veregette:
– És még egyszer mindent köszönök, a jövő héten ünnepélyesen fogunk elköszönni magától. Talán még egy kis jutalomra is futja… – vigyorgott Lajoska, és kézfejével törölte ki az izzadságot zsírosan fénylő tokája alól.
– Harmincöt év, több mint egymillió kilométer… – motyogta az öreg este a kocsmában, úgy a negyedik kisfröccs után. Az üres pohár alján pedig azt látta: döbbent, buta szemek kerekednek valahol a híres, nagy Budapesten egy feketén csillogó Volga üres csomagtartója fölött.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. május 21-i számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.