Bencsik Gábor: Félix macska

2022. május 21., 07:40
Demcsák Dóra Vanda: Macska (hegesztett fém, 41 × 28 × 27 cm, 2019)

Van úgy, hogy egy illat erősebben idéz fel egy régi emléket, mint bármilyen kép vagy szó. Véletlenül találkozol vele, és egyszerre a múlt valóságában találod magad. Magával ragadó élmény az ilyen időutazás, az ember hirtelen nem is tudja, mit kezdjen vele, csak hagyja történni, és sajnálja, ahogy elhalványulva elmúlik.

Néhány napja kis műanyag játék került a kezembe. Ahogy megéreztem az illatát, Félix macska jelent meg előttem, a felfújható, fekete jószág nagy kerek feje, a fehér tappancs lábai, gömbölyű hasa olyan valóságosan, hogy szinte megérinthettem volna. Talán azért volt olyan erős az élmény, azért idéződött föl ilyen intenzíven, mert az első találkozás is ilyen volt. Tízéves gyerekként akkor találkoztam először a Nyugat bőségével. Döbbenetes volt.

Mindennek története van, ennek is. Anyám négy testvére közül a szerzetes bátyját, ciszterci rendtársaival együtt, még 1948-ban üldözte külföldre a kommunista hatalom. Az öccse ’56-ban disszidált, Amerikában lett szerzetessé. A pap testvérek az amerikai állampolgárság birtokában sem mertek sokáig hazalátogatni, ezért a szülők és az öt testvér az első családi találkozót csak Bécsben tudták megszervezni, 1964-ben. Erről az utazásról vártuk haza anyámat, együtt a mi családunk.

Anyám megérkezett, kinyitotta a táskáját – és valódi kincsek garmadáját öntötte elénk. Colgate fogkrémet gyönyörű papírdobozban, amit aztán még évekig őriztünk, felrajzszögezve a sufniból kialakított apró gyerekszoba plafonjára. Szappant hozott, megint csak csillogó, színes papírdobozban. Csokoládét, rágógumit. Igazi bécsi villamosjegyet. Fényes papíros, színes újságot, tele ragyogó fényképekkel. Mindenféle apróságot, amikre már nem emlékszem, csak arra, de arra világosan, hogy egytől egyig csodásak voltak, egy másik világ csillogó hírnökei. Coca-Colát nem mert hozni, attól tartott, hogy mint valami tiltott árut, elveszik a határon, csak mesélt róla, hogy milyen az íze, mi pedig ámulva hallgattuk, és közben egymásnak adogattuk a kincseket.

Félix macska összehajtogatva érkezett, a bátyámmal először nem is tudtuk, mi az. Anyám mutatta, hol kell felfújni. A belé áramló levegőtől Félix fokozatosan kiteljesedett, fölemelte a fejét, kinyújtotta a lábait, és a végén ott állt teljes büszke valójában, széles mosolyával képviselve számunkra mindazt a nyugati jólétet, amelyből származott. Az illat, ami belőle áradt, a gazdagság és jólét illata volt.

Nehéz majd hat évtized távolából pontosan visszaidézni mindazt, amit akkor éreztünk. Mégis azt hiszem, nem volt akkor bennünk semmi keserűség, rossz érzés amiatt, hogy ezek a csillogó dolgok addig nem lehettek a mieink, és később sem pótolhatjuk őket, ha majd elkopik a szappan és elfogy a csokoládé. Sokkal inkább ünnep volt ez, valami váratlan, gazdag nyári karácsony, ami éppúgy egyszeri és elmúló, mint az igazi karácsonyok. Örültünk anyámnak, örültünk az ajándékoknak, és csodáltuk őket.

Menni vagy maradni? A szovjet megszállás alatt élő milliók között szinte senki nem akadt, aki legalább egyszer ne tette volna föl magának ezt a kérdést. Mégis úgy emlékszem, hogy akkoriban, a 60-as évek derekán, a disszidálás nem foglalkoztatta a mi családunkat. A forradalom bukása utáni hetekben természetesen – igen, azt kell mondanom, hogy természetesen – az én szüleim is komolyan gondolkodtak rajta, beszéltek róla, sőt a családi legendárium szerint azoknak a nyomasztó napoknak az egyikén a mi házunk előtt is megállt az ismerősök által szerzett-szervezett teherautó, hogy elvigyen az osztrák határra, disszidálni. A szüleim akkor a maradás mellett döntöttek, pedig apám a főiskola forradalmi diákbizottságának elnöke volt, nem lehetett tudni, éri-e majd emiatt retorzió. Maradtak, és én ma is hálás vagyok nekik ezért.

Később, a már egy kicsit szabadabb időkben olykor esti beszédtéma volt a kivándorlás, mint valami gondolati társasjáték. Engem inkább a kaland vonzott benne, mint a szabadságvágy. Új-Zélandot néztem ki magamnak, vettem is az antikváriumban egy új-zélandi útikönyvet, anyámnál talán ma is megvan még valahol. Végigolvastam, nézegettem a képeket, és a brezsnyevi idők ócska hétköznapjaiból magamat gondolatban kicsempészve elképzeltem, hogy ott sétálok én is azon az utcán, azon a tájon, ami a fényképen látható. A messzi szigetországra azóta is némi nosztalgiával gondolok. A volt szocialista országokban alighanem millióknak vannak ilyen nosztalgiáik egykori álmaik tájai iránt.

Ha egy változás nagyon lassan történik meg, az ember csak utólag érzékeli. Senki sem látja mozgásnak az óra kismutatójának haladását, csak azt, hogy már máshol van, mint korábban volt. A nyugati javak, vagy legalább a külsőségeik is ilyen észrevétlenül szivárogtak be hozzánk. Lett farmer, illatos szappan, Coca-Cola, sőt Pepsi (életem első országos lapban közölt cikkét 1978-ban a Pepsi-érzés reklámjáról írtam), az engedélyezett hetven dollárunkkal egyre többen kilátogathattunk nyugatra. Aztán ledőltek a falak, átszakadt a gát, és beáramlott nyugatról minden, az érték és a gagyi, a valódi és a talmi csillogás.

Mindig minden kapható már. Ez jó, még ha néha zavarba is ejt a bőség. Ha télen is van eper a boltokban – márpedig van –, hová lesz a tavaszi első eper íze? Ha minden nap a fogyasztás karácsonya, hová lesz a hosszú várakozás izgalma? Nem tudom, a választ majd megadja az a generáció, amelyik ebbe beleszületett. Amit tudok, hogy vannak színek, ízek, illatok, amelyek, mert ritkán találkoztam velük, megőrzik számomra az első találkozás megidézésének varázslatát.

Műanyag játék a kezemben. Megérzem az illatát, és már utazom is az időben, vissza a gyerekkoromba, ott vár Félix macska széles mosollyal a kerek arcán, a pici gyerekszobában ott vannak körülöttem apám, anyám, a testvérem, és ámulva csodáljuk a sok kincset, amit a messzi Bécsből anyám elhozott nekünk.

Legfrissebb hírek
2022. július 03., 10:09
2022. július 03., 09:57
2022. július 03., 09:36
2022. július 02., 10:44
Legnézettebb
2022. június 29., 14:22
2022. július 02., 11:44