Bencsik Gábor: Négy és fél méter

2022. augusztus 13., 09:05
Dobolyi Tamás: Öreg táti – színes linómetszet

Vécére kell mennem. És képtelen vagyok elmenni odáig.

Keserű helyzet. Keserű.

Tudom én, nem lett volna szabad elesni. Kilencvenéves kor fölött nem szabad elesni. Mintha az az akaraton múlna! Egy rossz lépés, egy suta mozdulat, és kész, az ember már a földön fekszik. Hál’ Istennek nem törött el semmim, de a fájdalom megmaradt. Annyira fáj az oldalam, a lábam, hogy rálépni sem tudok. Ülök itt a fotelban, és várom, hogy … mit várok? Hogy elteljen valahogy az életemből, ami még hátravan.

Hányszor elestem gyerekkoromban, te jó ég! Leestem a körtefáról, egyenesen a hátamra, percekig levegőt sem kaptam. Mi bajom lett? Eltörtem a karomat. Összeforrt, kész. Eltörtem a bal kezem gyűrűsujját, ezt ni, kicsit görbén áll, de különben kutya bajom.

Most meg? Itt ülök, mint egy rakás szerencsétlenség. Pisilni kell, de nem tudok elmenni a vécéig. Egyedül nem tudok, meg kell várni a lányomat, hogy ideérjen, és segítsen.

Kellett volna venni egy olyan kórházi kacsát. Öregember jó, ha tart otthon ilyesmit. Persze azért sem tudnék elmenni, ha mondjuk a fürdőszobában volna. Fene megette. Tudom, nem jó megöregedni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire nem jó.

Egyre jobban kell. Nem fogom kibírni addig, amíg Berta megjön. Úgyhogy szedd össze magad, öreg harcos, ha nem akarsz magad alá csinálni. Ilyen soha nem fordult elő, és ezután sem történhet meg. Ki kell menni szépen a vécére. Meg tudod csinálni, öreg, meg tudod csinálni. Csak akarni kell.

De rohadtul kell! Nem lett volna szabad ilyen sokáig várni. Most így nem tudok elindulni, mert ha most erőlködni kezdek, nem tudom visszatartani.

Várok kicsit.

Na most jobb. Alig kell, hál’ Istennek. Várjak, hátha ideér? Nem, menni kell, mindjárt visszajön az érzés. Tudom én, ismerem. Csak a jobb lábam ne fájna annyira. Míg ülök, hagyján, de ha terhelem, piszkosul fáj. Ha fáj, hát fáj. Menni kell.

Ideigazítom a járókeretet magam elé. Jó kis járókeret, sokkal jobb, mint a másik, mert ez könnyű, mégis stabil. A másik, az összecsukható, az dög nehéz, és nem is lehet rendesen szétnyitni. Milyen hülyeség, összecsukható járókeret! Kinek kell az! Ez a bordó, ez jó. Éppen ide illik, a fotelhoz. Csak meg kell fogni, és fölhúzni magamat.

Mindjárt, csak egy kis erőt gyűjtök. Na szóval. Bal kéz a kereten, jobb a fotel karfáján, előre dől, tudod te, sokszor csináltad már, bal kéz húz, jobb kéz tol, comb emel, mindjárt, hú, de rohadtul fáj, akkor is, mindjárt… Nem megy.

Mi van, öreg? Öregség, az van. Kilencvenkét év. Na jó, kilencvenegy és fél. Majdnem. Az is kész csoda, hogy még élek. Istenem, mekkorákat pisiltem én régen! Az egész osztályban az enyém vitt legmesszebbre. Most meg jó, ha elmegy a vécékagylóig. Nem is mindig megy el.

Jön vissza az érzés. Gyerünk, csináljuk. Bal kéz a kereten, jobb a fotel karfáján, előre dől, emel, tol, mindjárt, mindjárt… Na ugye hogy megy ez. Fáj, de állok, mint Katiban a gyerek. A gyerek, az, a fene egye meg. Az ember vénségére tényleg visszamegy a gyerekkorba. Örül, ha föl tud állni. Csak a gyerekkorból fölfelé megy az út, nekem meg lefelé.

Gyerünk, öreg, indulni kell, szorít a szükség. Innen a foteltől két méter, az előszobában talán másfél, aztán még egy méter a fürdőszobában a kagylóig. Mennyi is az? Négy és fél. Ezt kell megtenni.

Gyerünk.

Négy és fél méter, Istenem! Eltelt kilencven év az életemből úgy, hogy fogalmam sem volt, milyen rohadt nagy távolság négy és fél méter. Most már tudom, hajjaj! Az is lehet, hogy meg sem tudom tenni. Az idők végezetéig fogok itt csoszogni, mégsem érek oda a kagylóhoz. Mint Akhilleusz a teknősbékához.

Na jó, induljunk. Először is ráfordulunk a helyes irányra. Járókeret arrébb, megvan. Bal láb jobbra sasszézik, megvan. Jobb láb utánafordul. Mondom fordul. Gyerünk, lábam, mozdulj, mozdulj! Mozdul! Két centi, nem sok, de valami. Sok kis két centiből lesz a két méter. Na, gyerünk, jó, megint két centi, megint. Jól van, pihenő. Fáj, hát fáj. Ki kell bírni.

Meg kell pontosan tervezni az utat. Nincs fölösleges kóricálás, nem érünk most arra, akárcsak a fűzfahegyen lakó Varjú Varga Pál. Szerettem azt a verset, szavalóversenyt nyertem vele az általánosban. Azt mondja a varga, nem ér most ő arra, mert ő most a csizmát nagy uraknak varrja.

Jól van, öreg, ne nosztalgiázz. Az előszoba küszöbéig egyenes az út. Nyílegyenes. Két méter, már nincs is annyi.

Három fázisból fog állni a haladás. Egy: előrébb rakom a keretet. Kettő: a bal láb utánalép. Három: a jobb láb is utánalép.

Na ez a nehezebb ügy, a jobb láb. Mert az nem akar lépni, sajnos, viszont fáj. Azt csak úgy lehet mozgatni, hogy az egész testemmel a bal lábamra billenek, és amikor a jobbon nincs semmi teher, akkor lassan előrébb kell csusszantani. Hajrá, előre.

Keret, bal láb, jobb láb. Keret, bal láb, jobb láb. Megy ez! Mennyit mentem? Legalább egy métert. Már egy méter sincs a küszöbig. Itt van ugyan a szőnyeg széle, de azon simán átrobogok.

Megállok. Most jó. Most alig érzem, hogy kell, és nem is fáj annyira, most rendben vannak a dolgok. Szépen kiballagok a vécére, pisilek, visszaballagok. Nézem a tévét, megvárom, amíg a lányom ideér, ad vacsorát, segít mosakodni, lefeküdni. Alszom reggelig. Jól alszom, hál’ Istennek, ezzel soha nem volt bajom. Majdnem soha. Amikor Margit elment, akkor persze hetekig nem tudtam aludni. Ki tud aludni, ha meghal a felesége? Én nem tudtam, az biztos. De aztán beleszoktam a magányba. Az ember mindent megszokik, amibe nem hal bele. Ez a keserű igazság.

Na öreg, megérkeztünk a küszöbhöz. Ez nem lesz könnyű menet. A jobb láb, azzal lesz a gond itt is, tudom előre. Keretet előre, ez könnyű. Bal lábat előrecsúsztat, megemel, rááll a küszöbre. Ez is megvan. Most jön a neheze. Balra dől, jobb lábat csúsztatja, emeli, emeli… Jaj! Vissza, vissza! Úristen, majdnem fölborultam! Na az kellett volna még!

Nyugi, öreg, nyugi. Mi ez a hűbelebalázs tempó? Tessék átgondolni. Itt van ez az ajtófélfa, annak ugye neki lehet dőlni. Kicsit balra sasszézunk, még egy kicsit, így. Na most akkor. Keret, bal láb, jobb láb, emel, emel, fönt van! Fönt van!

Ez már majdnem félút. Az előszobában sima padlócsempe van, ez jó, könnyen csúszik rajta a láb. Egy kocka húsz centi, két lépésben megcsinálom. Keret, bal láb, jobb láb, megy ez. Arrébb rak, csúsztat, csúsztat. Mindjárt ott vagyok a küszöbnél.

A rohadt életbe, de nagyon kell megint! Nem bírom. Itt csinálom össze magam az előszobában. Édes Istenem, könyörülj rajtam! Egy életet becsülettel végigdolgoztam, két gyereket fölneveltem, ne most kelljen megszégyenülnöm. Kérlek, Istenem!

Ki kell bírni. Mennyi mindent kibírtam már. Gyerünk, öreg, lépegetni. Egy kocka megvan. Még egy. Még egy. Na ugye, hogy megy. Most ráfordulunk a célegyenesre. A fürdőszobaküszöb sokkal magasabb, mint az előző. Mi a fenének csináltak ide ilyen magas küszöböt, föl nem foghatom. De kidobatom én, úgy kidobatom, mint a pinty. Jaj Istenem, nevetni nem szabad, a nevetés most végzetes. Most koncentrálni kell, és megtervezni a hadműveletet. Hannibál hadművelet, átkelés a fürdőszoba küszöbén.

A keretet félig már beraktam. A bal lábam szépen előrecsúszik. Mellé a jobb. De rohadtul fáj! Miért kell ilyen rohadtul fájnia egy lábnak? Kinek jó az? Mindegy, menni kell. Keret előre, bal láb a küszöbön. Most jön a neheze. Itt nem tudok az ajtófélfának dőlni, itt nagyon okosnak és vigyázatosnak kell lenni. Jobb láb csúsztat. Még csúsztat. A lábujjammal érzem már a küszöböt.

Meg kell állnom, és összeszedni minden erőmet. Rohadt küszöb, akkor is én győzök. Emelem a lábam, fáj, nagyon fáj, nagyon-nagyon fáj, Istenem, ne hagyj el, fönt van.

Istenem, hát ez a szégyen is utolért. Nagyon kellett, nagyon fájt, és nem tudtam megállni. Bement. Nem sok, de bement. Érzem a bőrömön.

De a többit nem engedem. Ha az ég a földdel összeszakad, akkor sem engedem. Gyerünk, öreg! Keret előre, bal láb, jobb láb, keret, láb, láb, keret, láb, láb, mindjárt ott vagyok, mindjárt, nagyon fáj, nagyon kell, mindjárt, már ott is vagyok, félre a keretet, le a gatyát, mehet, végre mehet, valamennyi mellémegy, de kit érdekel, végre megszabadulok, végre, végre…

– Megjöttem!

Ez a lányom! Megjött a lányom!

– Apuka, megjöttem! Hol van, apuka? Mit csinál itt?

– Pisiltem.

– Jaj, apuka, megint mellément, hát miért nem vigyáz? És a nadrágja is olyan lett, most moshatom ki. Jaj, apuka, hát miért nem tudott vigyázni, azelőtt olyan kényes volt az ilyesmire. Na jöjjön, visszakísérem, a nadrágját majd a fotelben lehúzom, kap másikat. Apukám, máskor igazán vigyázhatna jobban, most moshatom föl a vécét. Na nem baj, megesik a legjobb családban is, nem igaz? Mi megy a tévében? Apuka, átkapcsolhatok?