− No, ez egy szép gól volt – állapította meg Brautigam, az egyszeres válogatott, és nem is akarta tovább cizellálni.
− Azok az arcok viszont röhejesek – jegyezte meg Ferike, a labdaszedő, a lassításra mutatva.
A sorfalat álló angolok valóban komikusan hatottak. Kivált kimerevítve.
− Az éppen igaz – hagyta rá Brautigam, az egyszeres válogatott, és a nyomaték kedvéért hümmentett is egyet. Közben lesütötte a szemét, mert meggyőződése volt, hogy a labdarúgás valójában (igazi természetét tekintve) nem kompatibilis a kocsmakultúrával, s ő ennek ellenére mégis számolatlan sört és röviditalt fogyasztott már el a becsületsüllyesztőben, amely a törzshelyének számított. Bezzeg Ferike, gondolta, a hetedik gyömbér után is lelkes.
− Ezek sose jutnak tovább – legyintett Peti bácsi, miközben a szakállából kipiszkált három aprócska tésztamorzsát, amelyek még a tegnap esti hányáskor ragadtak a kunkori, ősz, drótszerű szőrszálak közé, s mindhármat akkurátusan a sarok felé pöckölte.
Hülye vagy te, gondolta magában Brautigam, az egyszeres válogatott, és Ferike csillogó szemébe nézett.
− Mikkel Damszgárd – vigyorgott a labdaszedő.
− Bizony! – bólintott rá valaki a sarokban, és Brautigam, az egyszeres válogatott azon tűnődött, vajon emlékszik-e bárki arra a szabadrúgásgólra, amit ő vágott annak idején, fénykorában, a Fradi ellen, a város enbéegyes klubja sztárjátékosaként? Annak köszönhetően hívták be a válogatottba. A szabadrúgás miatt. (Szebb volt, mint Damszgárdé.) Aztán a románok ellen kihagyta azt a sorsdöntő tizenegyest (hazaáruló, ordították a fülébe a sétálóutcán)…
Hosszasan tűnődött az emlékein, nem is figyelte a kocsmafalra szerelt televízió képernyőjén rohangászó arasznyi alakokat. a piros meg fehér ruhás angol és dán kollégákat.
− Amikor fociztam, azt hittem, bármire képes lennék a győzelemért – motyogta maga elé. − Aztán kiderült, hogy hiába lennék én képes bármire, még a bármi is kevés ahhoz, hogy mindig győzzünk. Így lettem becsületes sportoló. Ha több tehetség szorult volna belém, vagy jobbak az adottságaim, nyilván nem állok ellent a kísértésnek. Például a doppingnak. Ahogyan a csúnya lány könnyebben erényes, mint a szép, ezt nem nehéz belátni.
− Ez hogy jön ide? – kérdezte Ferike, a labdaszedő.
− Rá se ránts! – legyintett Brautigam, az egyszeres válogatott.
− Ezek sose jutnak tovább – legyintett újra Peti bácsi, és egy percen belül a dánok öngóllal támasztották alá hozzáértését.
Brautigam, az egyszeres válogatott legszívesebben valami csúnyát mondott volna. Mégis inkább hallgatott. Túlságosan meleg volt. Meg egyébként is…
(A PIÜ KMPI szerzőinek sorozata a labdarúgó Eb alatt)
Ha már egyszer ideköltöztünk a Kis-Duna mellé, illik kiügyeskedni valamit a vízből, mondta egyszer csak apu, és vett nekünk két lepkefogó hálót.
Azt is mondta, hogy ha jó idő lesz, akkor majd mutat nekünk olyat, de olyat! Csak korán kell hozzá kelni. Nagyon korán.
– De mégis, milyen korán? – nyaggattam.
Miroslav Krleža írja remek kis Goya-esszéjében, hogy a spanyol Habsburg V. Károly úgy tartotta kezében a földgolyót, akár egy ajándékba kapott koronázási almát. Ha nekem kéne ma hasonlattal élnem, azt mondanám, úgy látom magam előtt az 1500-as évek első felében regnáló uralkodót, hogy úgy tarja kezében a földgolyót, mint egy futball-labdát.
Ha jól emlékszem, az 1982-es spanyolországi vb után történt, hogy az FC Barcelona ötmillió fontot fizetett Maradonáért. A tranzakció után a Vatikán fontosnak érezte sajtóközleményben tiltakozni az ember áruvá silányítása ellen. Ha hiszünk abban, hogy a Vatikán a Szentlélek külképviselete, akkor azt is mondhatnánk, hogy a Jóisten szólalt meg 39 évvel ezelőtt.
A maratoni csatatér felé tartó hosszú, eseménytelen menetelés alatt egy fiatal lándzsás beszédbe elegyedett a mellette ballagó öreg katonával.
– Szemernyi esélyünk sincs ezek ellen a p betűsök ellen. Pártusok vagy patagóniaiak? Nem figyeltem az eligazításon.
– Én meg nem voltam ott, de hogy valami p betűsek, az biztos. Por… per, perpetu…
– Nevezzük őket portugáloknak.