− No, ez egy szép gól volt – állapította meg Brautigam, az egyszeres válogatott, és nem is akarta tovább cizellálni.
− Azok az arcok viszont röhejesek – jegyezte meg Ferike, a labdaszedő, a lassításra mutatva.
A sorfalat álló angolok valóban komikusan hatottak. Kivált kimerevítve.
− Az éppen igaz – hagyta rá Brautigam, az egyszeres válogatott, és a nyomaték kedvéért hümmentett is egyet. Közben lesütötte a szemét, mert meggyőződése volt, hogy a labdarúgás valójában (igazi természetét tekintve) nem kompatibilis a kocsmakultúrával, s ő ennek ellenére mégis számolatlan sört és röviditalt fogyasztott már el a becsületsüllyesztőben, amely a törzshelyének számított. Bezzeg Ferike, gondolta, a hetedik gyömbér után is lelkes.
− Ezek sose jutnak tovább – legyintett Peti bácsi, miközben a szakállából kipiszkált három aprócska tésztamorzsát, amelyek még a tegnap esti hányáskor ragadtak a kunkori, ősz, drótszerű szőrszálak közé, s mindhármat akkurátusan a sarok felé pöckölte.
Hülye vagy te, gondolta magában Brautigam, az egyszeres válogatott, és Ferike csillogó szemébe nézett.
− Mikkel Damszgárd – vigyorgott a labdaszedő.
− Bizony! – bólintott rá valaki a sarokban, és Brautigam, az egyszeres válogatott azon tűnődött, vajon emlékszik-e bárki arra a szabadrúgásgólra, amit ő vágott annak idején, fénykorában, a Fradi ellen, a város enbéegyes klubja sztárjátékosaként? Annak köszönhetően hívták be a válogatottba. A szabadrúgás miatt. (Szebb volt, mint Damszgárdé.) Aztán a románok ellen kihagyta azt a sorsdöntő tizenegyest (hazaáruló, ordították a fülébe a sétálóutcán)…
Hosszasan tűnődött az emlékein, nem is figyelte a kocsmafalra szerelt televízió képernyőjén rohangászó arasznyi alakokat. a piros meg fehér ruhás angol és dán kollégákat.
− Amikor fociztam, azt hittem, bármire képes lennék a győzelemért – motyogta maga elé. − Aztán kiderült, hogy hiába lennék én képes bármire, még a bármi is kevés ahhoz, hogy mindig győzzünk. Így lettem becsületes sportoló. Ha több tehetség szorult volna belém, vagy jobbak az adottságaim, nyilván nem állok ellent a kísértésnek. Például a doppingnak. Ahogyan a csúnya lány könnyebben erényes, mint a szép, ezt nem nehéz belátni.
− Ez hogy jön ide? – kérdezte Ferike, a labdaszedő.
− Rá se ránts! – legyintett Brautigam, az egyszeres válogatott.
− Ezek sose jutnak tovább – legyintett újra Peti bácsi, és egy percen belül a dánok öngóllal támasztották alá hozzáértését.
Brautigam, az egyszeres válogatott legszívesebben valami csúnyát mondott volna. Mégis inkább hallgatott. Túlságosan meleg volt. Meg egyébként is…
(A PIÜ KMPI szerzőinek sorozata a labdarúgó Eb alatt)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.