EB 2021 – KMI 12 foci
Apu, Isten szokott focizni? – kérdezi egy kisfiú egy nagyszerű novellában. Ha igen, beállhatna a magyar válogatottba, mert akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe. Hát, ahhoz talán valóban magát a Teremtőt kellene leigazolni.
Azért kisebb álmaink a magunk erejéből is teljesedhetnének. Olykor. Még ha azok valóra váltásához is mágikus realizmusra lenne szükség, s ahogyan a Száz év magányban leírt, az őserdő mélyén, a tengertől sok-sok kilométer távolságra heverő hajótest valósággá lett, úgy válhatna igazzá végre valamely ártatlan álmunk. Valóság nagybátyánk ellenére…
Csakhogy a mágia továbbra is hiányzik a futballrealitásunkból. Van szív, van küzdőszellem, van elszántság és − ami a legfontosabb: nem kell, mert − van egy csapat. A mágia viszont hibádzik.
Pedig a labdarúgáshoz emberemlékezet óta hozzátartozik a mágia. Gyerekkoromban, valahányszor fociztunk, egy mitikus, csodálatos világba repített bennünket a játék. Varázslat volt az a javából, s nem kellett hozzá semmiféle trükk, szoftverek generálta virtualitás, csupán mi magunk. Száz világbajnoki döntőt játszottunk végig és nyertünk meg vagy vesztettünk el, de rendíthetetlenül hittük azt is, hogy a libalegelő vagy az aszfalt, amin épp rohangálunk föl s alá, űzzük a labdát és egymást, az az irapuatói stadion, ám ezúttal mi rúgunk, s nem kapunk hatot, hogy aztán a döntőben legyűrjük Maradonát, minden idők legnagyobb varázslóját is. Végül persze nem mi gyűrtük le az isteni Diegót, legyűrte ő saját magát, Isten nyugosztalja.
1986. június 2. borzalmas nap volt. Nem akadt benne egy szemernyi varázslat sem. Akkor este a könnyeimmel küzdöttem. Tizenhárom évesen az ember nehezebben viseli a megaláztatást, mint később. (Jó esetben nincs még annyi tapasztalata.) Dajka öngólja után, öt-nullánál káromkodva kirohantam a tévé elől, be a szobámba, ültem a sötétben. Alejnyikov, Belanov, ezek a nevek örökre az emlékezetembe vésődtek. Az egész generációm memóriájába beleégett az a hat-nulla. Sokáig nem tudtunk szabadulni attól a keserű szájíztől sem, amelyet a kudarc utáni szánalmas találgatások okoztak; a vereség okait ki a tésztaevésben, ki a déli hőségben végzett edzésekben, ki az orosz átokban vélte megtalálni. Pedig vélhetően csak valóság nagybátyánkat okolhattuk. Hiszen rendre elutazik tőlünk családunk egyik tagja, akit oly hőn szerettünk, egy Valóság nevű nagybátyánk. Sajnos már nincsen velünk, levelet ír csak nekünk. Aztán hirtelen hazalátogat. És abban sosincs kegyelem.
Ezúttal sem volt. Mégis. Ha összehasonlítom az irapuatói hat-nullát a 2021-ben zajló 2020-as Európa-bajnokság első magyar meccsével – hát ég és föld. Talán a küzdelem a könnyekkel az egyedüli, amiben hasonlít a kettő. Nyolcvanhatban, azon a mexikói mérkőzésen hiányzott mindaz, ami most meghatározta a válogatottat: tartás, küzdelem, elszántság, önfeláldozás.
Csak a mágia, csak az nem szegődött mellénk ezúttal sem.
Bezzeg Valóság nagybátyánk hazalátogatott. Nem rosszindulatból, csak mert a levelében hiába írta, hogy felhívom a család tagjainak becses figyelmét a szükséges óvatosságra. Mert adódhatnak bajok, most, hogy én távol vagyok, nem hallgattunk rá. Hát hazajött...
Vajon meddig marad?
S vajon mikor hívja meg a Mágiát is? Legalább pár napra, vendégségbe…
A dőlt betűs részek (olykor nem szó szerinti pontosságú) idézetek Lázár Ervin Foci című novellájából és Cseh Tamás Valóság nagybátyánk című dalából.
Majoros Sándor | Hogyan győzhetjük le a portugálokat?
A maratoni csatatér felé tartó hosszú, eseménytelen menetelés alatt egy fiatal lándzsás beszédbe elegyedett a mellette ballagó öreg katonával.– Szemernyi esélyünk sincs ezek ellen a p betűsök ellen. Pártusok vagy patagóniaiak? Nem figyeltem az eligazításon.– Én meg nem voltam ott, de hogy valami p betűsek, az biztos. Por… per, perpetu…– Nevezzük őket portugáloknak.
(A PIÜ KMPI szerzőinek futballtárcái a labdarúgó EB alatt)
