Végre megértük, hogy az ünnepeink ilyen szépen telnek. A névnap az névnap, a karácsony az karácsony, a húsvét az húsvét, nem úgy, mint a diktatúra idején. Csak egy telefonba kerül, és máris szívből jön a nóta a ,,kívánságkosárból” bármilyen alkalomra – mondta Kedves József a műsorvezetőnek.
– Köszönjük a hívását, de tessék a nótára térni! Mit szeretne küldeni és kinek? – szól közbe tagolt hanghordozással a minden bizonnyal mosolygós műsorvezető.
– Hát ugye nagy a család, s szerteszéjjel szakadtunk, mert ugye öcsémék es a tavaly kitelepedtek Kanadába… nekik küldenénk egy nótát… ugye ott jobbak a körülmények… hát kinn es maradnak, úgy néz ki, osztán a húgom es kinn van magyarba… ő es dolgozni ment ki. Ki-ki menyen, s haza-hazajő közbe na… mer ilyen az élet, meg kell élni valamiből, s oda kell menni, ahol adják a kenyeret… jól es keres, nem panaszkodik… hát most eppe kinn van, neki es kéne a szép nóta… aztán ha még lehet, akkor édesapámékot es belé kellene foglalja a szövegbe na, mer az úgy illik, hogy a szülőket se hagyja ki az ember…
– Kérjük szépen, térjen a nótára, az időnk korlátozott, és mások is várnak – mondja most már ingerültebb hangon a minden bizonnyal kevésbé mosolygós műsorvezető.
– Hát igen, igen, jó-jó, térek es a nótára, de még a szomszédaimot es belé kéne valahogy foglaljam, ha már elkaptam a vonalat, na, mert ugye a szomszédaival es jóba kell legyen az ember, mer a múltkori alkalommal es Sándor, József, Benedekkor ők es küldtek a rádióból nekem, s akkor most én se hagyhatom ki őköt… na, s most még valaki nem jut eszembe, de nem baj, mindenki úgyse kerülhet belé… Aki kimarad, azt majd máskor megemliccsük… majd jövő karácsonykor, ha még élünk… mer az élet, tuggya, milyen… ma vagyunk, s holnap lehet, hogy nem vagyunk..
– A nótát, legyen szíves! Melyiket szeretné?! Még sokan várnak!!!
– Igen, igen, sokan várnak… hát a nótát… nem es tudom, hogy melyiket kéne… de most jutott eszembe, hogy az asszont se hagyhatom ki, na, mer akkor itthon kitör a világháború… he he… ugye, megérti… hát őt es belé kellene foglalni csak úgy szerényen egy fél mondatocskába, hogy lássák, hogy milyen jó békességben vagyunk… mer az az igazság, hogy ő es megérdemli, mer most es szegény odatúl van, süt-főz a konyhában, hát eccer csak meghallja, hogy az ő nevit es bémondják. Hát micsoda boldogság lesz az nekem, ha ő a nevit a tévébe meghallja… szóval a nótát mondom … hát mit es lehetne, na, ne húzzuk az időt, mer mások es várnak… hát elhiszi-e, nem es tudom, melyiket küldjem, annyi szép nóta van. Ejsze mán azok a szép pacsirtás nóták kimentek a divatból, s azt se küldhetem, hogy ,,Zúg az Olt vize, zúg”. Me mán nem es zúg az se, de valami szép modernet tegyen bé abból a muzikás adóból, most ezek mennek, na. Előre es köszönet az egész család nevében! Csak írja ki mindegyiket, hogy ne legyen harag belőle: öcsémnek, Bélának, gyermekeinek, Rolandnak, Ivettkének, Henriettkének Kanadába, húgomnak, kedves Annusnak Magyarba, szomszédainknak, a Gergely és Tankó családnak, szüleimnek, idősb Kedves Józsefnek és nejének, Elvirának, drága édesanyámnak, a legjobb nagymamának s az asszonnak, Boriskámnak azt a szép nótát küldöm szeretettel a Bonemitől, tuggya maga, azoktól a szép szőkéktől, hogy Máni máni máni… Köszönettel, hogy béjuthattam, Kedves József voltam.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.