Végre megértük, hogy az ünnepeink ilyen szépen telnek. A névnap az névnap, a karácsony az karácsony, a húsvét az húsvét, nem úgy, mint a diktatúra idején. Csak egy telefonba kerül, és máris szívből jön a nóta a ,,kívánságkosárból” bármilyen alkalomra – mondta Kedves József a műsorvezetőnek.
– Köszönjük a hívását, de tessék a nótára térni! Mit szeretne küldeni és kinek? – szól közbe tagolt hanghordozással a minden bizonnyal mosolygós műsorvezető.
– Hát ugye nagy a család, s szerteszéjjel szakadtunk, mert ugye öcsémék es a tavaly kitelepedtek Kanadába… nekik küldenénk egy nótát… ugye ott jobbak a körülmények… hát kinn es maradnak, úgy néz ki, osztán a húgom es kinn van magyarba… ő es dolgozni ment ki. Ki-ki menyen, s haza-hazajő közbe na… mer ilyen az élet, meg kell élni valamiből, s oda kell menni, ahol adják a kenyeret… jól es keres, nem panaszkodik… hát most eppe kinn van, neki es kéne a szép nóta… aztán ha még lehet, akkor édesapámékot es belé kellene foglalja a szövegbe na, mer az úgy illik, hogy a szülőket se hagyja ki az ember…
– Kérjük szépen, térjen a nótára, az időnk korlátozott, és mások is várnak – mondja most már ingerültebb hangon a minden bizonnyal kevésbé mosolygós műsorvezető.
– Hát igen, igen, jó-jó, térek es a nótára, de még a szomszédaimot es belé kéne valahogy foglaljam, ha már elkaptam a vonalat, na, mert ugye a szomszédaival es jóba kell legyen az ember, mer a múltkori alkalommal es Sándor, József, Benedekkor ők es küldtek a rádióból nekem, s akkor most én se hagyhatom ki őköt… na, s most még valaki nem jut eszembe, de nem baj, mindenki úgyse kerülhet belé… Aki kimarad, azt majd máskor megemliccsük… majd jövő karácsonykor, ha még élünk… mer az élet, tuggya, milyen… ma vagyunk, s holnap lehet, hogy nem vagyunk..
– A nótát, legyen szíves! Melyiket szeretné?! Még sokan várnak!!!
– Igen, igen, sokan várnak… hát a nótát… nem es tudom, hogy melyiket kéne… de most jutott eszembe, hogy az asszont se hagyhatom ki, na, mer akkor itthon kitör a világháború… he he… ugye, megérti… hát őt es belé kellene foglalni csak úgy szerényen egy fél mondatocskába, hogy lássák, hogy milyen jó békességben vagyunk… mer az az igazság, hogy ő es megérdemli, mer most es szegény odatúl van, süt-főz a konyhában, hát eccer csak meghallja, hogy az ő nevit es bémondják. Hát micsoda boldogság lesz az nekem, ha ő a nevit a tévébe meghallja… szóval a nótát mondom … hát mit es lehetne, na, ne húzzuk az időt, mer mások es várnak… hát elhiszi-e, nem es tudom, melyiket küldjem, annyi szép nóta van. Ejsze mán azok a szép pacsirtás nóták kimentek a divatból, s azt se küldhetem, hogy ,,Zúg az Olt vize, zúg”. Me mán nem es zúg az se, de valami szép modernet tegyen bé abból a muzikás adóból, most ezek mennek, na. Előre es köszönet az egész család nevében! Csak írja ki mindegyiket, hogy ne legyen harag belőle: öcsémnek, Bélának, gyermekeinek, Rolandnak, Ivettkének, Henriettkének Kanadába, húgomnak, kedves Annusnak Magyarba, szomszédainknak, a Gergely és Tankó családnak, szüleimnek, idősb Kedves Józsefnek és nejének, Elvirának, drága édesanyámnak, a legjobb nagymamának s az asszonnak, Boriskámnak azt a szép nótát küldöm szeretettel a Bonemitől, tuggya maga, azoktól a szép szőkéktől, hogy Máni máni máni… Köszönettel, hogy béjuthattam, Kedves József voltam.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.