Az éhségben, nyomorban megroskadt munkásember, Varga József kőmíves keresett ma menedéket szenvedései elől a halálban. A külvárosi kávéház mellékes helyiségében fölakasztotta magát, és meghalt. Zsebében a következő levelet találták: „Senkim és semmim nincs, még reményem se, hogy valaha képes leszek becsületesen megélni. Lopni pedig nem tanultam, nem is akarok megtanulni, inkább meghalok. Nem haragszom senkire. Isten veled, világ!”
Magyarázom Suppendáré Józsikának, hogy ez mekkora valóság volt akkor, és mennyire nem guszta máma. Nézegetjük a Potsa József udvari bibliothékájából szerte szórt papírokat, bezzeg nekünk nem jut vajegy prizmás gyertyatartó, sőt mi több, hello. A csontfaragványos vadászpuskát is a lökött bajuszú Berszány Jóska lábába sütötte el az a cinóber lelkű Girnyó Mircsa.
Ki nem vették, mitmég hogy óperálnák: abból fiallik a haláláig fungáló bajpénz. (Vaj’ péndz, ki tudgya, az öreg pap hásze’, hogy hogy hogy írják…)
Nekünk bezzeg s buzzog csak két virnyoncos láda perfekt hegyes végű töltény rakomány jutott, oda dugtuk a Vetettlábú Kálámon Pircsi pincéjébe, az ászkok alá.
Hogy akkoribanc nem loptak, mert becsületből sem, a népek. Akkoribanc volt tisztesség.
Akkoribanc a vén Serer is hallgatott, pedig ő egy refudzsiát. De a kelnerájon bévül mindenki táccs mö.
Supp, a húgyos hasú jedzőnek valakik mégis bésúgták, biztosan Hájlánoj Szilvia.
De az félig orb és félig vakker.
Akkoribanc mé’ visznek el engemet, Berszány Józsi, Girnyó Mircsa?!
Magyaráznám Suppendáré Józsinak, hogy szabadulás után külön lőni a ribancot és külön a babancot. S ha a ribanc eszi a cukrot, akkor kettő is megdőtheti.
Gyermektartást nem fizetünk.
A bitang nem tőlünk való.
Mindenből csak semmiskedünk. Jó, na.
Előbb szabaduljunk.
Nem érti.
Itt dögöljek meg.
Én se.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júniusi lapszámában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.