2020. június 27., 08:18
Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet
(Dsida Jenő: Kóborló délután kedves kutyámmal)
Megkutyásodtunk. És mintha azóta az újév összes fogadalma teljesülni látszana – többet sétálunk, többet vagyunk együtt, jobban beosztjuk a napjainkat, többet mosolygunk, nevetünk, kacagunk, vigyorodunk el már csak attól is, hogy lehetetlen pózokba kondorodva lábunknál alszik egy kutya. Igazi arckifejezéseink lettek, már nemcsak a mérgesránc mélyül, hogy lássák, mennyi komoly dolgon gondolkodunk, hanem – kiderült – számtalan másik vonal és szarkaláb lakik az arcunkon. Megtanultunk vigyorogva és önfeledten sétálni az esőben, sárban, fagyban, napsütésben, erdőn, mezőn, ázott kutyával ázottkutya-szagúan megérkezni, órákat eltölteni húgyszagú kutyafuttatókban a kerület legnormálisabb embereivel.
Mert amióta ő van, idegenekkel állunk szóba. Kiderült, hogy sok remek ember lakik a környéken, és mind gazdi. A nevük is ez: Rozi-gazdi, Szellem-gazdi, Pufi-gazdi stb. Mi meg Bátor-gazdik vagyunk akkor is, ha már tudjuk egymás igazi nevét is.
Hasonló nagy világváltás akkor volt az életemben, amikor a fiaim születtek, de akkor nem új attribútumot kaptam a nevem mellé, csak sima anonimitást. Anyuka lettem minden ember színe előtt. Anyuka – szólt utánam az óvónó. Anyuka – kezdett magyarázni az orvos olyan hangon, mintha szellemileg visszafejlődtem volna a szüléstől. Anyuka – cöccentett rám a boltban a pénztáros. A játszótereken, melyeken szintén órákat töltöttem, pedig nem volt húgyszagú, ott volt az összes többi anyuka. És ez volt a legijesztőbb. Ahogy bármikor nekem szegezhették a „Nektek milyen a kakitok?” – kérdést, mert őket ez tényleg érdekelte. A kutyafuttatóban mindenki láthatja az aranyszarók végtermékét, talán ezért sem akar senki beszélni róla.
Nagy játékok vannak, kisebb harcok, és pont. Figyeljük egymást, tanulunk egymástól. Gazdi a gazditól. Kutya a kutyától. Gazdi a kutyától. Mi, gazdik, nem gyötörjük egymást azzal, hogy tönkreteszed a kutyád életét, ha nem ezt eszi, nem tanul meg azonnal mindent is, és hogy bezzeg az én kutyám ennyi idősen már tudta ezt meg azt. Mondunk olyanokat, hogy ez a fajtára jellemző, a kutya személyisége, vagy ebben a korban ilyen, esetleg: gyakoroljátok, és menni fog. (A gyerekjátszótéren bezzeg teljesen más a retorika.)
A kutyafuttatóban a legkeményebb mondat az volt, amikor Szellem-gazdi a sokadik sikertelen behívási kísérletemnél megjegyezte: „A gyerekeiddel beszélsz úgy, mint ahogy a kutyával kellene.” Vannak anya-frusztrációim, de ennyire durvát még a legbelelovallósabb öngyötrés közepette sem állítottam magamról. Aztán az elképedésemet látva Szellem-gazdi kifejtette, hogy ezt a hangomra érti. Hogy a kutyával szemben is váltsak hangszínt, mint amikor a fiaimra szólok rá: legyen hangszínbeli különbség aközött, hogy ezt nem kellene, ezt ne csináld vagy azonnal hagyd abba. Ebből a megjegyzésből tanultam a legtöbbet. A gyerekekkel szemben magabiztosabb vagyok, ösztönösen tudom a sárkányságomat felszabadítani a világ megmentéséért. Újabban szoktatom Bátort is ehhez a szörnyhöz. (Úgy tűnik, tetszik neki.)
Persze iskolák is vannak – kutyaiskolák, ahol a gazdikat tanítják meg parancsolni. Valójában csak megértetik az emberrel, hogy mindennap úgy kell élni, lenni, viselkedni, hogy a kutya szemében tekintélyed legyen. Szép program: az embernevelésben is lehetne ez az alap. Igazi reformpedagógia.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 27-i számában.)
