A pápai kollégium törvényei messziföldön híresek voltak. Bár mindkettőn jól lehetett ülni, mégsem volt mindegy, hogy csapszék vagy iskolapad. Előadásból sem dukált a színi-, csakis a tanórai. A kapuzárás után tényleg pánik volt, főként azoknak, akik a kapun kívül maradtak. Büntetés járt ezek mellett a város önkényes elhagyásáért, a tiltott bálozásért, a külsős szálláshely bejelentésének elmulasztásáért. Petőfi nem volt példamutató deák a kollégiumi regulák betartását illetően. Mi több, sikerült mindegyik szabályt legalább egyszer áthágnia. Amíg Farkasdi tanár úr a háromszöget mérte az osztálynak kúpmetszetekben, addig a jó kocsmáros a somlai bort mérte Petőfiéknek öblöspoharakban. Akárhogy is, a költő nem szívlelte a mathézist, s úgy volt, hogy szívesebben kerülte a teret, mint számította. Kapott is érte egészen furcsa érdemjegyet a professzortól: „elsőt, az utolsók között”.
Bele volt vésve a kollégium tekintélyes rendeleteibe, hogy a tanórák egyszeri igazolatlan mulasztásáért nyilvános megrovásra, többszöri elhagyásáért pedig elzárásra ítéltetnek. A verdikt pedig az iskola sötét, rácsos fogdájába, a karcerbe száműzte a bűnösöket. Egyszer Petőfi is megjárta ötödmagával ezt a börtönt. Sötét, ablaktalan szoba, a szellőzetlenség fojtó bűzével, tégláin a megbánás visszhangjával. Az ázott falak foltjai egy-egy professzor szigorú arcvonásait sejtették, és szinte szóltak a rabokhoz:
– Kellett ez neked, te jómadár? – aztán a nedves vakolattal lehullott a káröröm.
Az elcsigázott foglyok mély önsajnálattal zuhantak a fogda hideg kövére remélve, hogy majdcsak eltelik valahogy az ide leosztott idő, fényes fiatalságuk eme sötét percei. Egy fertályóra is eltelhetett így a konok csüggedésben, mikor Petőfi hirtelen felugrott, mint akit bolha csíp meg hátsó fertályon. Szökkent egyet és a leomlott vakolatba túrt, ahonnét kréta gyanánt felemelt egy darabot.
– Rabtársaim – nyílt szónoklatra a száj. – Az oskola zsarnok reguláinak áldozatai vagyunk. S ítélőink most arra várnak, hogy megtörjünk a súlyos önkény alatt. Ha így lesz, győzedelmeskednek felettünk, s akkor mit hagyunk hátra forradalmi önmagunkból? Tudom, vagytok kiknek terhesek e falak, kiknek nyomasztó a szűkös cella. Nekem otthonom is hasonlatos, így elhihetitek, hogy testünket bár megfogják ez áristom rácsai, szellemünknek nem állhatnak utat. Rabok legyünk vagy szabadok? Válasszatok! Ki tart velem?
A rögtönzött kortesbeszéd hatására szinte egy emberként ugrott fel a négy fegyenc jelezvén, hogy Petőfivel tartanak, bármilyen eszement ötlettel is rukkol elő a garabonciás.
– Oskolánk törvényei tiltják, hogy színi előadást látogassunk, de vajon megtilthatják-e, hogy mi magunk legyünk a színház? Legyen hát a koszos tömlöcünk most Thaleia szentélye, a lábunk nyomán felkavarodó porfelhő legyen függönyünk, s a foltok a falon az Ezerfejű Cézár, kiknek játékunk ajánljuk.
– S mi lesz a címe, a rögtönzött darabnak? – kérdezte az egyik, mire Sándor végignézett a suta társulaton, majd széles mosolyra görbítette ajkát. A falhoz lépett és a darab vakolattal felvéste: Az öt jómadár.
– Aaaaz ööööt jóóómaaaadááár – olvasták vissza a rabtársak.
Sándornak pedig szinte már az egész forgatókönyv ott volt a fejében. Ellenvetést nem tűrve magához ragadta a rendezői feladatokat, kiosztotta és a falra véste a szerepeket. Megkezdődött a próba. Az író-rendező a szereplők szájába adta a szöveget. A nehezebb mondatokat felkarcolhatták maguknak a kőre, helyettesítve ezzel a súgót. Az ólmos órák könnyű lepkeszárnyként repdestek tova. Jeleneteket próbáltak, szöveget memorizáltak, követték Petőfi kategorikus instrukcióit. Egyesek félrevonultak a sarokba, hogy kettősüket gyakorolják, mások artikulációs feladatokat oldottak meg a börtön rácsaira kiáltva. Közeledett az este. Közeledett a bemutató.
A premier előtt Sándor mindenkihez szólt egy-két biztató szót. Jelmez és díszlet hiányában jól tudta, hogy mindenkinek erőn felül kell majd teljesítenie. Megnyíltak a színházterem képzeletbeli ajtajai. A rendező egyenként köszöntötte a vendégeket, az idomtalan foltokat a falon. Még nevet is adott nekik a tanári karból.
– Teltház – dörzsölte össze izgatottan a tenyerét a költő, majd a levegőbe rúgott, hogy felszálljon a por, ezáltal felmenjen a függöny és kezdetét vegye az előadás, Az öt jómadár.
Önfeledten játszottak, nevettek, szórakoztatták egymást és a képzelt közönséget. A rövid jelenetek után meghajoltak, s tapssal jutalmazták meg egymás játékát. Petőfi büszkén feszített tiszavirág-életű kompániáját szemlélve, s legszívesebben megállította volna az időt.
– Nosza ördögfiókák, eljött a szabadulás pillanata – jelent meg a rácsot kocogtatva az iskolagondnok. – Eriggyenek a dolgukra a fiatalurak, aztán ne lássam itt többet magukat.
Keserves léptekkel tipegett ki az öt jómadár a fogda kitágult világából, a szabadság szűk valóságába.
– Iparkodjanak a fiatalurak! Talán repetát akarnak elzárásból?
– Csak egy pillanatra még – szólt Petőfi könyörgőn az öregúrnak, majd egymás vállát átkarolva visszacsoszogtak varázslatos tömlöcükbe, ahonnan még hallották a szűnni nem akaró tapsvihart. Megálltak a vizes fal előtt, s utoljára meghajoltak a formátlan foltoknak, majd ki-ki a saját dolgára indult.
– Nem tesz jót a zárka a fiatal elmének, nem tesz jót – nyugtázta a gondnok miközben visszareteszelte a fogda rácsait.
Gyorsan elterjedt a kollégium falai között, hogy az ifjú Petrovics s annak négy társa miként vészelte át a szigorú büntetést. Akik ezt követően hasonló sorsra ítéltettek, még sokáig olvashatták a cella oldalain a szereposztást, a rendezői jegyzeteket és a hangzatos címet. Így motivált még sokakat a falra hányt kanavász, rámutatva a fantázia felszabadító erejére, míg le nem hullottak, s el nem porladtak a felkarcolt betűk, Petőfi sosem látott színdarabja.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.