A János vitéz nyitányát idéző, forró augusztusi nap volt. Tüzesen sütöttek a nyári nap sugarai, vörösessárgára perzselve a füveket, a leveleket. Zöldmintás gyíkok sütkéreztek a forró, fehér köveken, hallgatva a patakpartra kiült, alacsonyabb kasztba tartozó rokonaik brekegését. A pataknak néhány fiatal fűz adott hűs árnyékot. A patakmentén száraz, cserepes földút futott. Az útba úgy száradtak bele a tavaszi traktornyomok, mint kőbe az ezeréves kagylóházak. A tanyától a kis patak partja egy fertály óra lehetett. Persze nem mindenkinek. De Sanyika és Lackó fürge lábacskái hamar odaértek a kis fahídhoz. Tarisznyájukat a hídlábhoz dobták, aztán két oldalt a híd közepére álltak, felkönyököltek a szálkás deszkákra, elrugaszkodtak lábaikkal, és felhúzták magukat a korlátra. Fejük átbiccent a híd felett, s már jól látták a sebes patak vizét. Fürkészték a patak sodraiban úszó apró rákokat és szapora csíkokat. Gyorsan megunták ezt a bámészkodást, mégis mindig, minden alkalommal belekukkantottak a mederbe, mintha felelősséggel tartoznának az abban rejlő különös világért. Aztán elkezdődhetett a kaland. 1966 augusztusa volt. Ebben az időben, de talán még jóval azután is, minden valamirevaló kölyöknek volt egy titkos búvóhelye.
– Figyelj csak! – szólt Lackó miután lemászott a hídkorlátról, s izgatottan a tarisznyájához futott, amit néhány perce olyan hanyagul vetett a földre. Mindketten a bugyor fölé emelkedtek, s Laci kikerekedő mosollyal egy Zenit 3M típusú orosz fényképezőgépet húzott ki a batyuból. – Ahogy ígértem… – mondta –, most már megörökíthetjük a bunkerunkat. – A két nyolcéves elindult az aszályos göröngyökön lépkedve a kukoricás felé. Botladozva kutyagoltak, míg az út újra elvált a patakmeder vonalától. Ott hirtelen irányt váltottak, és bebújtak a nyúlánk kukoricalevelek közé. Jól tudták már, hogy a hó közepétől vágják a tengerit, ezért aratás előtt még utoljára meglátogatták a rejteket. Toronyiránt a közepéig. A közeli falu katolikus temploma a dombra épült, így jól látszott, még a sűrű kukoricadzsungelből is. Csak fel kellett ugrani néha, hogy jól lássák az irányt. Egy-egy karcolás az éles levelektől ilyenkor belefért a kirándulásba. Ezernégyszáz lépés – ennyit szokott számolni Sanyika.
Radó Béla 22 éves lett azon a nyáron. Apja a kukoricacsősz gyakran megkérte fiát: ha ráér, járjon ki helyette a földre. Béla nagy örömmel tett eleget ezeknek a kéréseknek, bízott benne, hogy egyszer nyakon csípi azt a két szemtelen suhancot, akik folyton letapossák a termést. – Jó volna elkapni őket, még a betakarítás előtt – gondolta, hiszen oly sokszor túljártak már az eszén. Tudta, hogy a két csirkefogónak van egy búvóhelye valahol a termő mélyén, de még sosem tudta tetten érni őket. A magasles tökéletes kilátást nyújtott a kukoricatáblára. Szélcsendben csak ott mozgott a növény, ahol csapás érte. Még kukker sem kellett hozzá, csak két éles szem, hogy a tilosban járókat lebuktassák a hosszú szárak. Béla pupillái a távolba ragadtak. Éberen várták az apró rezzenéseket a horizont alatt, a termés árulkodó hajlongását. A látóhatár felett ugyanúgy, mint ő, talán egy vándorsólyom kémlelte halkan vitorlázva a tájat. Csapdába esik-e a két kisegér? Béla tekintete lassan fordult balról a nyugati irányba, amerre az út elválik a patakfolyástól, a szomszéd falu templomtornya felé. És megmoccant a kukoricatenger.
„Ezernégyszázhatvan” – lihegte ki Sanyika, mikor a szűk és éles ösvény előtt megnyílt végre a menedék. Néhány négyzetméteren puhára taposott kukoricaszárak és levelek. A bunki egyik oldalán két tuskóból és egy fenyőlécből összeeszkábált padocska. Mellette a sarokban egy farekesz, teli fegyverekkel: csúzlik, íjak, nyílvesszők, és egy rajzolt térkép az idevezető útról. Szemben, a másik sarokban fellazult föld, és egy kis ásó. Lackó egyből munkához látott, és egy kis fémdobozt kapart elő. A dobozban gatyagumi, spárga, bicska és gyufa volt, és egy fél doboz Fecske. A cigarettát édesanyjától csente el pár hete. Fáradtan a tákolt padra huppantak, szakszerűen meggyújtották a füstölnivalót, és némán pöfékelni kezdtek, mint akik jól végezték dolgukat. A csendes meditációt követően tarisznyájuk felé nyúltak, hogy kicsomagolják a szüleik által bekészített finom uzsonnás szendvicseket. Ekkor akadt Lackó tenyere a masinába. – Előbb a képek! – kiáltott fel ünnepélyesen, s már húzta is elő a tatyóból apja orosz gépét. – Állj a bejárathoz! – adta le az instrukcióit Lacika, és azon nyomban Sanyika kezébe adott egy csúzlit. – Célozz a kamera lencséjére! – kérte, és már kattant is a gép egyszer, és megint. – Harminchatos a tekercs, még tudunk csinálni hármat. Most te jössz! – intette társát a Zenithez Lackó, aki most kényelmesen elfeküdt a padon, tarisznyáját a feje alá gyűrte, türelmesen pózolva a csoda találmánynak. „Katt” és „katt” és „zörr”. Az utolsó kockát már nem volt mód ellőni. Nagyot zörrent a kukorica valahol a közelben. Ebben a kánikulában a vadak nem szívesen mozognak, így a két fiú jól tudta, hogy idegen közeledik. Vagy ami még rosszabb, nem is idegen, hanem az öreg csősz fia.
– Azt a leborult… – káromkodott visszafojtott torokkal Béla, amikor egy nagydarab földbuckába botlott, s elhasalt a kukoricásban. Ez idáig olyan nesztelenül haladt a fiúk csapása felé, s amikor már majdnem célba ért, amikor már éppen elérte volna a helyet, ahol alábbhagyott a „préda” mozgása, elbukott. Érezte, sőt tudta, hogy megint megriasztotta a vadat, és újabb vak hajsza következik a sárga labirintusban. Pár másodpercet lapult még, s hagyta, hogy a borotvalevelek a tenyere húsába vágjanak, aztán bemérte a távolodó csörtetés zsivaját, s mint egy veszett, éhes farkas a nyomába szökött. Csak a fülére hagyatkozott. Nem látott mást csak a szemébe csapó kukoricaszárakat, és a félrehajló kukoricacsöveket. Nyáladzva, tébolyodottan rohant a menekülők zaja után, új ösvényt törve maga előtt az irdatlan málérengetegben. Esett-kelt, azzal sem törődött, hogy a szilánkosra aszott föld a térdét és könyökét zúzta, a levelektől karcolt arcát a verejték csípte. Esztelen rohant az áhított zsákmány mögött, de a két gyermek vágtája egyre távolibbnak tűnt, mígnem teljesen elnémult előtte a kukoricatábla. Csapzottan vonszolta ki magát a földútra, és csüggedten az izzó napkorongba nézett, hogy azt se tudja, mitől könnyes a szeme.
Eljött a várva várt nap, Luca tizenkettedik születésnapja kettőezer-tizenhat szeptemberében. A kislány sok vendéget hívott meg az ünnepi torta köré. Ott volt a szomszéd kislány, mint a legeslegjobb barátnő, ott voltak a legfontosabb osztálytársak: Réka, Kata, Zoli és Imi. A szülők mellett a tágabb család is tiszteletét tette a jeles napon: keresztapu, keresztanyu, nagynéni és nagybácsi, és természetesen az imádott nagypapa, a hetvenkét esztendős Bélapó. Luca nevezte el így a Télapó után, mikor tízévesen rájött a csalárdságra, hogy Béla nagypapa öltözött be minden decemberben a kedves ajándékhozónak. Az öreg zavartan tátogott csak, mikor a vendégek a szikrázó torta körül elénekelték az unokának a „Boldog születésnapot”, természetesen angolul. A sikolyt sem nagyon értette, ami a kislány torkából akkor szakadt ki, mikor kicsomagolt a dobozból valamiféle iPhone-t, vagy micsodát. Aztán sorra jöttek az érthetetlenebbnél érthetetlenebb ajándékok, „külföldi nyavalyák”. Semmit sem értett, mégis mosolyogva figyelte Luca kicsattanó örömét. – Gyere Bélapu, mutatok valamit! – ragadta kézen az öreget a kislány, és vonszolta a szobája íróasztaláig. Ott felnyitott valami laptop nevű szerkentyűt, ami olyan, mint a televízió, csak vékonyabb. Nyomogatott rajta néhány gombot itt és ott, majd megszólalt: – Látod, ez az idővonalam. – Lázasan tekergette a kis dobozt, amit ő csak egérnek hívott, s mint egykor a diavetítéseken, sorra futottak lefelé a színes képek és feliratok. – Állj! – csapott rá magából kifordulva Luca kezére a nagypapa, szemeivel élesen koncentrálva a képernyőre. Luca mutatóujja remegve állt meg a mókuskeréken, mikor a monitor közepén egy fekete-fehér fotó mutatta magát. A fényképen egy fiatal fiúcska állt, kezében csúzlival éppen Bélapu szeme közé célzott, körben mindenütt száraz kukoricaszárak. – Ő az osztálytársam, Imi nagypapája, Sanyi bácsi egy régi fényképen – suttogta remegő hangon az unoka. A fotó felett egy felirat volt: „Ossz meg ismerőseiddel egy tizenöt évnél korábbi fényképet magadról!” Béla arca eltorzult, ujjai görcsbe rándultak, s háborodottan kapargatta a képernyő falát: – Most megvagytok!
Radó Béla, hetvenkét éves nyugdíjas egy kis segítséggel egy kisvárosi internet kávézóban regisztrálta magát a Facebook nevű közösségi oldalon, és a kék kukoricatáblán folytatta a hajszát, ami ötven éven át, sosem hagyta nyugodni.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.
Közben leépülünk. Bundás kutyakölyköt álmodtunk a kertbe, színes tulipánokat a ház elé és tejeskávé illatú, meztelen reggelt a teraszon. De nincs ráérős reggel, meztelenkedés pláne. Be se süt a nap a teraszra az öreg fenyő miatt. Talán csak ez a baj. Ha végre kivágnánk, lehet, hogy a napsugarakkal együtt visszacsalogatnánk az intimitást is. Kár, hogy a favágó részeges. Még rádöntené a fát a most beüzemelt elektromos kapura.
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó.
A következő napokban újra és újra elképzeltem Mayát. És arra gondoltam, mennyire szerethette apát, ha ilyen körülmények között is megszülte a gyermekét. Anyára pedig haragudtam. Ha leköltözött volna apával, akkor nem történik meg mindez. Azon gondolkoztam, ismerek-e valakit arról a településről. És beugrott, hogy igen, egy volt tanítványom ott él. Írtam neki egy közösségi oldalon, találkozót kértem tőle, de nem mondtam meg, miért.
Szigetek vagyunk mi egy hatalmas tengeren. Jól sarjadó füvet növesztünk magunkon, lovak, tehenek és bárányok legelésznek rajtunk. Virágainkat méhek zsongják körbe, erdőink állatok otthona. Partjainkra halványszín homokot pergettünk az évek során, szabad perceinkben. Ha valaki csak úgy, találomra a térképre bökne, nagyon kicsi lenne annak az esélye, hogy ujjal épp miránk mutasson, bár a tudós földrajzi társaságok számon tartanak minket.