A János vitéz nyitányát idéző, forró augusztusi nap volt. Tüzesen sütöttek a nyári nap sugarai, vörösessárgára perzselve a füveket, a leveleket. Zöldmintás gyíkok sütkéreztek a forró, fehér köveken, hallgatva a patakpartra kiült, alacsonyabb kasztba tartozó rokonaik brekegését. A pataknak néhány fiatal fűz adott hűs árnyékot. A patakmentén száraz, cserepes földút futott. Az útba úgy száradtak bele a tavaszi traktornyomok, mint kőbe az ezeréves kagylóházak. A tanyától a kis patak partja egy fertály óra lehetett. Persze nem mindenkinek. De Sanyika és Lackó fürge lábacskái hamar odaértek a kis fahídhoz. Tarisznyájukat a hídlábhoz dobták, aztán két oldalt a híd közepére álltak, felkönyököltek a szálkás deszkákra, elrugaszkodtak lábaikkal, és felhúzták magukat a korlátra. Fejük átbiccent a híd felett, s már jól látták a sebes patak vizét. Fürkészték a patak sodraiban úszó apró rákokat és szapora csíkokat. Gyorsan megunták ezt a bámészkodást, mégis mindig, minden alkalommal belekukkantottak a mederbe, mintha felelősséggel tartoznának az abban rejlő különös világért. Aztán elkezdődhetett a kaland. 1966 augusztusa volt. Ebben az időben, de talán még jóval azután is, minden valamirevaló kölyöknek volt egy titkos búvóhelye.
– Figyelj csak! – szólt Lackó miután lemászott a hídkorlátról, s izgatottan a tarisznyájához futott, amit néhány perce olyan hanyagul vetett a földre. Mindketten a bugyor fölé emelkedtek, s Laci kikerekedő mosollyal egy Zenit 3M típusú orosz fényképezőgépet húzott ki a batyuból. – Ahogy ígértem… – mondta –, most már megörökíthetjük a bunkerunkat. – A két nyolcéves elindult az aszályos göröngyökön lépkedve a kukoricás felé. Botladozva kutyagoltak, míg az út újra elvált a patakmeder vonalától. Ott hirtelen irányt váltottak, és bebújtak a nyúlánk kukoricalevelek közé. Jól tudták már, hogy a hó közepétől vágják a tengerit, ezért aratás előtt még utoljára meglátogatták a rejteket. Toronyiránt a közepéig. A közeli falu katolikus temploma a dombra épült, így jól látszott, még a sűrű kukoricadzsungelből is. Csak fel kellett ugrani néha, hogy jól lássák az irányt. Egy-egy karcolás az éles levelektől ilyenkor belefért a kirándulásba. Ezernégyszáz lépés – ennyit szokott számolni Sanyika.
Radó Béla 22 éves lett azon a nyáron. Apja a kukoricacsősz gyakran megkérte fiát: ha ráér, járjon ki helyette a földre. Béla nagy örömmel tett eleget ezeknek a kéréseknek, bízott benne, hogy egyszer nyakon csípi azt a két szemtelen suhancot, akik folyton letapossák a termést. – Jó volna elkapni őket, még a betakarítás előtt – gondolta, hiszen oly sokszor túljártak már az eszén. Tudta, hogy a két csirkefogónak van egy búvóhelye valahol a termő mélyén, de még sosem tudta tetten érni őket. A magasles tökéletes kilátást nyújtott a kukoricatáblára. Szélcsendben csak ott mozgott a növény, ahol csapás érte. Még kukker sem kellett hozzá, csak két éles szem, hogy a tilosban járókat lebuktassák a hosszú szárak. Béla pupillái a távolba ragadtak. Éberen várták az apró rezzenéseket a horizont alatt, a termés árulkodó hajlongását. A látóhatár felett ugyanúgy, mint ő, talán egy vándorsólyom kémlelte halkan vitorlázva a tájat. Csapdába esik-e a két kisegér? Béla tekintete lassan fordult balról a nyugati irányba, amerre az út elválik a patakfolyástól, a szomszéd falu templomtornya felé. És megmoccant a kukoricatenger.
„Ezernégyszázhatvan” – lihegte ki Sanyika, mikor a szűk és éles ösvény előtt megnyílt végre a menedék. Néhány négyzetméteren puhára taposott kukoricaszárak és levelek. A bunki egyik oldalán két tuskóból és egy fenyőlécből összeeszkábált padocska. Mellette a sarokban egy farekesz, teli fegyverekkel: csúzlik, íjak, nyílvesszők, és egy rajzolt térkép az idevezető útról. Szemben, a másik sarokban fellazult föld, és egy kis ásó. Lackó egyből munkához látott, és egy kis fémdobozt kapart elő. A dobozban gatyagumi, spárga, bicska és gyufa volt, és egy fél doboz Fecske. A cigarettát édesanyjától csente el pár hete. Fáradtan a tákolt padra huppantak, szakszerűen meggyújtották a füstölnivalót, és némán pöfékelni kezdtek, mint akik jól végezték dolgukat. A csendes meditációt követően tarisznyájuk felé nyúltak, hogy kicsomagolják a szüleik által bekészített finom uzsonnás szendvicseket. Ekkor akadt Lackó tenyere a masinába. – Előbb a képek! – kiáltott fel ünnepélyesen, s már húzta is elő a tatyóból apja orosz gépét. – Állj a bejárathoz! – adta le az instrukcióit Lacika, és azon nyomban Sanyika kezébe adott egy csúzlit. – Célozz a kamera lencséjére! – kérte, és már kattant is a gép egyszer, és megint. – Harminchatos a tekercs, még tudunk csinálni hármat. Most te jössz! – intette társát a Zenithez Lackó, aki most kényelmesen elfeküdt a padon, tarisznyáját a feje alá gyűrte, türelmesen pózolva a csoda találmánynak. „Katt” és „katt” és „zörr”. Az utolsó kockát már nem volt mód ellőni. Nagyot zörrent a kukorica valahol a közelben. Ebben a kánikulában a vadak nem szívesen mozognak, így a két fiú jól tudta, hogy idegen közeledik. Vagy ami még rosszabb, nem is idegen, hanem az öreg csősz fia.
– Azt a leborult… – káromkodott visszafojtott torokkal Béla, amikor egy nagydarab földbuckába botlott, s elhasalt a kukoricásban. Ez idáig olyan nesztelenül haladt a fiúk csapása felé, s amikor már majdnem célba ért, amikor már éppen elérte volna a helyet, ahol alábbhagyott a „préda” mozgása, elbukott. Érezte, sőt tudta, hogy megint megriasztotta a vadat, és újabb vak hajsza következik a sárga labirintusban. Pár másodpercet lapult még, s hagyta, hogy a borotvalevelek a tenyere húsába vágjanak, aztán bemérte a távolodó csörtetés zsivaját, s mint egy veszett, éhes farkas a nyomába szökött. Csak a fülére hagyatkozott. Nem látott mást csak a szemébe csapó kukoricaszárakat, és a félrehajló kukoricacsöveket. Nyáladzva, tébolyodottan rohant a menekülők zaja után, új ösvényt törve maga előtt az irdatlan málérengetegben. Esett-kelt, azzal sem törődött, hogy a szilánkosra aszott föld a térdét és könyökét zúzta, a levelektől karcolt arcát a verejték csípte. Esztelen rohant az áhított zsákmány mögött, de a két gyermek vágtája egyre távolibbnak tűnt, mígnem teljesen elnémult előtte a kukoricatábla. Csapzottan vonszolta ki magát a földútra, és csüggedten az izzó napkorongba nézett, hogy azt se tudja, mitől könnyes a szeme.
Eljött a várva várt nap, Luca tizenkettedik születésnapja kettőezer-tizenhat szeptemberében. A kislány sok vendéget hívott meg az ünnepi torta köré. Ott volt a szomszéd kislány, mint a legeslegjobb barátnő, ott voltak a legfontosabb osztálytársak: Réka, Kata, Zoli és Imi. A szülők mellett a tágabb család is tiszteletét tette a jeles napon: keresztapu, keresztanyu, nagynéni és nagybácsi, és természetesen az imádott nagypapa, a hetvenkét esztendős Bélapó. Luca nevezte el így a Télapó után, mikor tízévesen rájött a csalárdságra, hogy Béla nagypapa öltözött be minden decemberben a kedves ajándékhozónak. Az öreg zavartan tátogott csak, mikor a vendégek a szikrázó torta körül elénekelték az unokának a „Boldog születésnapot”, természetesen angolul. A sikolyt sem nagyon értette, ami a kislány torkából akkor szakadt ki, mikor kicsomagolt a dobozból valamiféle iPhone-t, vagy micsodát. Aztán sorra jöttek az érthetetlenebbnél érthetetlenebb ajándékok, „külföldi nyavalyák”. Semmit sem értett, mégis mosolyogva figyelte Luca kicsattanó örömét. – Gyere Bélapu, mutatok valamit! – ragadta kézen az öreget a kislány, és vonszolta a szobája íróasztaláig. Ott felnyitott valami laptop nevű szerkentyűt, ami olyan, mint a televízió, csak vékonyabb. Nyomogatott rajta néhány gombot itt és ott, majd megszólalt: – Látod, ez az idővonalam. – Lázasan tekergette a kis dobozt, amit ő csak egérnek hívott, s mint egykor a diavetítéseken, sorra futottak lefelé a színes képek és feliratok. – Állj! – csapott rá magából kifordulva Luca kezére a nagypapa, szemeivel élesen koncentrálva a képernyőre. Luca mutatóujja remegve állt meg a mókuskeréken, mikor a monitor közepén egy fekete-fehér fotó mutatta magát. A fényképen egy fiatal fiúcska állt, kezében csúzlival éppen Bélapu szeme közé célzott, körben mindenütt száraz kukoricaszárak. – Ő az osztálytársam, Imi nagypapája, Sanyi bácsi egy régi fényképen – suttogta remegő hangon az unoka. A fotó felett egy felirat volt: „Ossz meg ismerőseiddel egy tizenöt évnél korábbi fényképet magadról!” Béla arca eltorzult, ujjai görcsbe rándultak, s háborodottan kapargatta a képernyő falát: – Most megvagytok!
Radó Béla, hetvenkét éves nyugdíjas egy kis segítséggel egy kisvárosi internet kávézóban regisztrálta magát a Facebook nevű közösségi oldalon, és a kék kukoricatáblán folytatta a hajszát, ami ötven éven át, sosem hagyta nyugodni.
