Tavalyelőtt mintha engem is fölfedezett volna az rks, magyarul ráksúly, folyamodtam orvoshoz, ő két emelettel feljebb küldött.
Röntgenre menet semmi szaggatásom nem volt, hogy vajon mi mindent fedeznek fel bennem, amit eddig titkoltam. Az embernek ne legyenek titkai egy fölkészült és központi irányítású országban.
Átvilágítanak, az orvos riadtan áll, alig mer megszólalni. Kimondottan félve dadogja, hogy kétoldali tüdőgyulladásom van. Ismervén eme kórságot és a hazai legfelsőbb irányítású egészségügyet, bizalmam magasából simogattam meg az arcát.
– Főorvos úr, nyugodjon meg, nekem nem lehet kétoldali tüdőgyulladásom. Tudja, miért nem? Azért, mert én jobboldali vagyok születésemtől fogva. Nem lehet baloldali is...
A doktor mély lélegzetet vett, lenyugodott, és megveregette a bal felkaromat. Elismerte, hogy nem lehet annyi tüdőm, amennyit kimutatnak a felvételek, és magamra hagyott.
Most ebben a vírusos köz- és zárt életvitelben fegyelmezettebb vagyok, mint valaha. Közel egy éve zárt életet élek. A hónapok röpködnek fölöttem, és én maradok, mint minden ember, fenség, valahogy így mondja Ady is.
Decemberben, amint lehetett, előjegyeztettem magam oltásra. Az oltóanyagot azonban nehéz beszerezni, így aki késik, az..., szóval én az elsők között várakozván, meg- és túléltem eleddig a politikai vírusverést is.
Kínai gyógyszert nem s nem, vallották egyesek.
Mások meg azt, semmit a testbe, ami orosz, mert az a kommunizmust terjeszti.
Február második felében aztán karon fogott egy asszisztens, és mintha a fülembe súgni nem merne, kezdetben integetett három ujjal, bólogatott kacsingatva. Aztán közölte, március 14-re tettek, azért, hogy ne foglaljanak le március 15-én, a magyar nemzet ünnepén. Értettem. Értem, és értem ne könnyezzen senki az ünnepen itt, minálunk, Erdélyországban.
– Maga lezajlik március 14-én, a többi nem miránk tartozik. Mondtam, az nekem valamiért nem jó, akkor tegyenek június 18-ra.
– Miért pont akkorra?
– Akkor van a születésnapom.
Három nap után értesítettek, június 18-án nem lehet, esetleg 17-e, mert június 18-a Horthy Miklósnak is a születésnapja.
A lépcsőn lefelé még mondtam, nehogy augusztus 23-ára, az egykori román nemzeti ünnepre csusszantsanak, mert akkor én nem tudom, mit csinálok.
– Szó sem lehet róla, az már egy kinőtt ünnep.
Lehetséges, hogy szúratlan maradok? Ette fene!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Történt egyszer, hogy mindenki képes volt már tökéletes képeket készíteni a tömegméretekben gyártott, digitális szórakoztatóelektronikai cikkével, okostelefonjával, okosórájával, okosszemüvegével. Az ételfotót okostányérral, az italfotót okospohárral, a természetfotót okosfával készítették, a portrét és aktot meg okostükörrel. Ha valaki a saját belsőségeit akarta fotózni, hipp-hopp, lenyelt egy C-vitaminos okos nanokamerát. Ezt mondjuk kicsit kínos volt megkeresni, mikor kijött, de aztán készültek ebből is olcsó, egyszer használatos változatok, és azok is éppolyan gazdag felbontású bélfotókat készítettek, mint a
Szörnyű álom valóságára ébredt a szolgálatos démon. Hogy ő köznapi. És ló. És most ügetve húzza a szánkót, amin kacagó gyermekek ülnek, míg nyakában kis kolomp csilingel. Nehogy már sárga is lennék, uzsedáré, uzsedom, gondolta magában. Én erős férfiakba meg a végzet gyönyörű asszonyaiba szállok általában. És akibe én szállok, annak egyenes az útja a végzetig. És így tarják majd számon: a szent őrült, a megszállott. Vagy egyszerűen csak odadobják neki az én nevem. Mit keresek itt, egy sárga csikóban, apró és gyönge embereket vinni, csilingelni téli utak hosszán… Mégis ott volt. A sárga csikóban.
Mariska nénéméket „koholt vádak” alapján, a hírhedt Tájékoztatási Irodával való patkóösszerúgás után családjával együtt internálták. A vád szerint az ellenséggel való kollaborálás, a magyar kémhatóságokkal való együttműködés bűntette volt a fő indok, voltaképpen a frissen felálló hatalom számára – később derült ki – nem ez bizonyult az elsőrendű szempontnak, hanem a tisztes vagyon, illetve az ingatlanok ideiglenes elkobzása, másodsorban pedig az ily módon megüresített háznak a közösségi házzá való átminősítése meghatározott időre, a helyi tinta- és seggnyalóknak a
Pócsmegyer, húsz március tizenhét, kedd. A férfi nem törődik azzal, hogy naplót ír. Nagyon gyakran úgy folytatódnak a férfival kezdődő mondatok, hogy feladja. A férfi szokott hibázni, időnként felcseréli a kezdetet a folytatással. Megfigyeltétek, mennyi hasonlóság van az én születésem és Sámson születése között, kérdezte Jézus a bolt előtt. Ezt az egész koronavírust a gyógyszergyárak találták ki, mondta Laci. Gyula azt írta, gyülekezzünk az udvaron. Mindenki fél, élni akar és hazudik.
November végén egyedül buszoztam a nagyváros felé. Az utóbbi években egészen megszoktam, egy ideje már nem kap el az idegesség, hogyha ismerős nélkül kell utaznom valahová. Kellemes nyugalma van az üldögélésnek. Mint két történés köztes ideje, ami ürügyet ad arra, hogy megállj, és egy óráig ne tegyél semmi fontosat. Bizalommal vagyok a sofőr iránt, és olyannak látom, mint egy felnőttet a gyerekek között. Hogyha bántani akarnak, neki kiáltok, ha zavargás történik, ő majd rendet tesz.
Van, aki nokedlivel, van, aki virslivel, van, aki füstölt kolbásszal és van, aki szűzen szereti. Istene a jóféle piros paprika. Dukál melléje karéj friss kenyér és házi savanyúság, lett légyen az uborka, paprika, cékla, káposzta vagy csalamádé. Kezdő szakácsoknak is ajánlott, mert eme egyszerű, de fenséges étek nem követel különösebb gasztronómiai bravúrokat. Nálunk, székelyeknél pityókatokány néven dicsérik, de ha az anya(nyelv)országban vagyunk, jó, ha eme tájnyelvi megnevezés helyett krumplipaprikásként dicsérjük. Lényeg, hogy semmiképp, egyetlen évszakban, egyetlen napon se vessük meg...
De a legeslegtitkosabb varázsló, akit ismerek a világon, az bizony Ogir, a csodatévő dobos. Nem tudom, gyerekek, láttatok-e már igazi dobost? Persze az igazi dobost nem kell látni, hallani is elég. A dobos, tudjátok, olyasvalaki, aki ritmusokban és ütemekben él. Ezek sokfélék lehetnek, de a legkedvesebb ritmusok és ütemek mindig azok, amik úgy kopognak, konganak, dönögnek, katakolnak, ahogyan a teremtett világ forog. Bumm-bumm, jön a tél! Csitt-csatt, jön a tavasz! Tikití-takatá, jön a nyár! Kipikopi-kippkopp, jön az ősz! Rattata-kattata, fordulnak a csillagok! Dönndörö-dömmdömm, perdülnek a bolygók! Bimm, hajnal, bumm, reggel, csitt, dél, csatt, délután, csörr, este, csett, éjszaka.
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.