Tavalyelőtt mintha engem is fölfedezett volna az rks, magyarul ráksúly, folyamodtam orvoshoz, ő két emelettel feljebb küldött.
Röntgenre menet semmi szaggatásom nem volt, hogy vajon mi mindent fedeznek fel bennem, amit eddig titkoltam. Az embernek ne legyenek titkai egy fölkészült és központi irányítású országban.
Átvilágítanak, az orvos riadtan áll, alig mer megszólalni. Kimondottan félve dadogja, hogy kétoldali tüdőgyulladásom van. Ismervén eme kórságot és a hazai legfelsőbb irányítású egészségügyet, bizalmam magasából simogattam meg az arcát.
– Főorvos úr, nyugodjon meg, nekem nem lehet kétoldali tüdőgyulladásom. Tudja, miért nem? Azért, mert én jobboldali vagyok születésemtől fogva. Nem lehet baloldali is...
A doktor mély lélegzetet vett, lenyugodott, és megveregette a bal felkaromat. Elismerte, hogy nem lehet annyi tüdőm, amennyit kimutatnak a felvételek, és magamra hagyott.
Most ebben a vírusos köz- és zárt életvitelben fegyelmezettebb vagyok, mint valaha. Közel egy éve zárt életet élek. A hónapok röpködnek fölöttem, és én maradok, mint minden ember, fenség, valahogy így mondja Ady is.
Decemberben, amint lehetett, előjegyeztettem magam oltásra. Az oltóanyagot azonban nehéz beszerezni, így aki késik, az..., szóval én az elsők között várakozván, meg- és túléltem eleddig a politikai vírusverést is.
Kínai gyógyszert nem s nem, vallották egyesek.
Mások meg azt, semmit a testbe, ami orosz, mert az a kommunizmust terjeszti.
Február második felében aztán karon fogott egy asszisztens, és mintha a fülembe súgni nem merne, kezdetben integetett három ujjal, bólogatott kacsingatva. Aztán közölte, március 14-re tettek, azért, hogy ne foglaljanak le március 15-én, a magyar nemzet ünnepén. Értettem. Értem, és értem ne könnyezzen senki az ünnepen itt, minálunk, Erdélyországban.
– Maga lezajlik március 14-én, a többi nem miránk tartozik. Mondtam, az nekem valamiért nem jó, akkor tegyenek június 18-ra.
– Miért pont akkorra?
– Akkor van a születésnapom.
Három nap után értesítettek, június 18-án nem lehet, esetleg 17-e, mert június 18-a Horthy Miklósnak is a születésnapja.
A lépcsőn lefelé még mondtam, nehogy augusztus 23-ára, az egykori román nemzeti ünnepre csusszantsanak, mert akkor én nem tudom, mit csinálok.
– Szó sem lehet róla, az már egy kinőtt ünnep.
Lehetséges, hogy szúratlan maradok? Ette fene!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.