Ami a bizonyos, az a tavasz. Még itt vannak a cinegéim, az etetőm jó nagy, henger alakú, alja és teteje, oldalai mind bejáratosak évek óta késő ősztől kora tavaszig, mert hát kemény a tél, pici a madár, s megél a madár az ember mellett. Csak... csak ez a bezúduló áprilisi havazás, ez érthetetlen. Szakad a hó. Ilyen sűrű hóhullást nem is láttam.
Egy cinege az átlátszó műanyag edényben, és alig látni a sűrű hóhullásban. Az a mélységesen magas ég sehol, féltenyérnyi – na jó, kisgyermektenyérnyi – pelyhek milliói mindenütt, az etetőedény tetején tízcentis réteg. Egek, szinte térdig ér már a hó! És egy cinke odabenn, én az ablakban két méterre tőle.
Mi lesz itt? Az etető három ajtaján befújta a szél a havat, az belepte a kétujjnyi magréteget. Mi lesz a cinkével, s mit tehetnék én, tőle két méterre, tehetetlenül? Nem mer kirepülni már órája onnan.
Kivegyem? Nem merem. Gyávaság? Kegyelem. Fél ő ott, én jobban félek idekinn, idebenn. Elgyávultam? Egyetemes hózivatar, tavasz! Ez a te fullánkod? Mit tehetek, tehetnék? Ennek fogalomképe: ítéletidő. Don-kanyar, Madarasi-Hargita. Erdély. A kis madár millimétereket mozdul reflexszerűen, ritmusban. Ez, ennyi a nyugalmam menedéke, hogy (úgy hiszem) kibírja, ha már ki sem látszik az etető hótárából.
És félek. Féltem őt. Meddig szakad végzetszerűen a hótakaró? Kinek a kezében az élete s az életem?
Becsukom az ablakot. Döntöttem. Nem halhatok meg, míg a cinege benn a menedékében, én meg szemben véle, óvatag félelemben, tehetetlenül.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.
Erre-arra forgat. A ruhapróbának mindig tétje van, mert a ruha alapján ítélnek majd meg azok, akikkel találkozunk. „Ne higgyék ezek a nagyvalakik, hogy nincs mit felvegyünk” – mondja, miközben magát egy naftalinszagú vászonnadrágba próbálja beleszuszakolni.
Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.