Emlékezni a harminc, negyven évvel ezelőtt történtekre. Írnék arról, hogyan is kerültem, menekültem abszolút hazámból, Székelyföldről Budapestre, ezelőtt 31 évvel.
1968 januárjától, a lap alapításától a Megyei Tükör heti-, majd napilapnál dolgoztam 15 évet. 1983-ban jelent meg az ötödik könyvem, már van két gyermekem, Eszter és Csongor. Felelősségtudatom akkora, mint volt a kilenc gyermeket szült és nevelt Anyámé…
Új, ismeretlen főszerkesztőt szabadítanak ránk Bukarestből, aki a saját beiktatásán románul beszélt hozzánk, merthogy egy román elvtársnő is belefejeselt az ügybe. 1983 tavaszán voltunk. Egy héttel új verskötetem s az új főszerkesztő megjelenése után behívnak a megyei RKP (Reszkessen, Ki Pofázik) székhelyére. Habozik, kimondottan zavarban van a megyei második ember, fogalmam sincs, mi baja, s mi velem.
– Utasítás érkezett Bukarestből…, akinek nyugaton közeli rokona van, nem maradhat a szerkesztőségben. – Értem. Szóval itt van elásva valami. Azt a kutyafáját! Kilencen vagyunk testvérek, Bandi testvérem megalázta a román határt, átszökött a Dunán, Bécsbe, onnan Göteborgba, Svédországba, keményen dolgozott autószerelőként évekig, de feleségét és két kislányát csak nyolc év után viheti, ha már állampolgárságot is kapott. Nem is mellesleg kiáltom ma: hol van már az a Svédország a migránsáradatban? Bandi megtudta, ha Izraelbe megy s fölveszi a zsidó vallást, Románia köteles azonnal kiadni a családját. Így is lett…
– Inceu elvtárs, nekem Nyugaton semmiféle rokonom nincs.
Ő hímez, én meg hámozom az ügyemet. Zavartan, sietve elmondja, megkapom a szerkesztői fizetésemet a Megyei Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottságnál, ahová átpakolnak…
– Hogyne, kedves Czegő elvtárs, magának Izraelben van a testvére és a család…
– De Inceu elvtárs, Izrael nem nyugaton, hanem délkeleten van!
Ez volt a szabad kommunista Románia, s abban az én részem. Vállaltam az új munkát. Két gyönyörű gyermekem, városom, szülőföldnyi hazám a Nagy-, a Kis-Küküllő és az Olt mentén, városom, s abban szerelmem. Vállalni, vallani, szólalt bennem a líra. Az élet gyúrta a maga dagasztmányát, mintegy előkészítve engem is mindenre, ami már ringy-rongy, de nem élet, csak kommunista. Elemi erővel gyűlöltem a kommunista rendszert, annak érzelmi és értelmi, kamra- és pincebeli szegénységét, melyben a szó tilos, a szenny szabadalmazott; a főtisztviselőnek annyi osztálya van, mint a vonatnak, ő szónokol a reális valóságról és a kommunizmus végső győzelméről. Inceu elvtárs, ugye ez még nem a vég? A végső győzelem?
Gyermekkoromban tanítónak készültem, de tanár lettem. Kilenc között én voltam a harmadik gyermek, utánam még a hat kicsi. A szegénység nem volt szégyen, végig az életen és a székely szülőföld elállamosított szántóin, erdein, városain. Éjjel beállni a sorba, hogy hátha jut hús hajnalban nekem is. Kenyér, aztán hús is jegyre, vagy sehogy sem. Miközben román szobrok nőnek ki a szomjas földből.
Más is bírta, én is. De rettenetes volt a legsemmittevőbb megyei hivatalban ülni reggel nyolctól délután ötig. A párthatalom egyre pimaszabb volt, Ceaușescu ostoba gazember, ennek okából gyűlölte az értelmiséget, az írókat, költőket, különös undorral a magyarokat. Öt évet töltöttem egy fűtetlen, hatalmas irodateremben. És szálltak a dicsőítő versek Bukarest felé, Székelyföld fölé, takarni az eget. Egyik március 15-én – ünnepi öltöny, nyakkendő rajtam – az elnöknőnknek be- és kijelentettem, ma nem megyek terepre. Azonnal jelentett legfelül, de nem csináltak botrányt belőlem, ahogy akkor sem, amikor két szekuritátés meg egy milicista irtózatosan elvert, nyílt téren. A legfelsőbb megyei bizottság nem engedte bíróságra adnom az ügyet.
Útlevelet közel egy évtizedig nem adtak nekem. Nézzem végig, mármint életem végéig, mit művelhetnek el velünk, ellenünk. 1988 áprilisában kétsoros levelet tettem le a Szekuritáté szolgálatos tisztjének. Címzett a megyei parancsnok. Mire visszaértem a hodály-irodába, már várt az értesítéssel a guta közelében dühöngő elnöknő: mit csináltam, hívnak a parancsnokságra.
– Onnan jövök – mondtam nyugodtan, és fordultam is vissza. Már rég nem féltem tőlük. Pedig robbantottak is városomban, Mihály Viteázul lovasszobra tövében, hogy lenne ürügy ránk rohanniuk; akkor egy magyar kisfiúcska halt szörnyű halált. Jött most a főnök, leültetett, meghallgatott, megkérdeztem, végül is mit akarnak. A szerkesztőségből kivágtak, mint pisis macskát, évtizede nem adnak útlevelet.
Vérnyomásom születésemtől alacsony, és a magyar igazságom súlyos. Jöjjön végre az ők vallomása! Negyedóra múltán fölálltunk, kísérő titkárnője mindent lejegyzett, a parancsnok kikísért a bejáratig. Ott megállt és mondotta, románul:
– Tudja, van a román népköltészetben egy szólás: gura bate curul. Tetszik érteni? Igen, akkor viszontlátásra, menjen, vegye ki az útlevelét most rögtön.
A mondás jelentése: a száj miatt verik a feneket. Fejfámra, ha lesz, ne ezt írják. Kivettem az útlevelet, kiutasítottak. Meg se próbáltam soha leírni, mit szenvedtem egy hét alatt, míg „kikészültem” Magyarországra. Az eb megveszne, az ember kibírja – írta Kányádi, a költő. Huszonhárom év után visszatértem, haza. Ha ez haza.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)
Akinek van testvére, az tudja legjobban, milyen volt igazságosan elosztani az egyetlenegy megmaradt túrórudit. Mert nem lehetett úgy kettétörni, hogy az mindkettőtöknek jó legyen: így valamelyikőtök mindig a kisebbik részét kapta. Te pedig könnyes szemmel, remegő kézzel adtad át a nagyobbik felét a kistesódnak, mert anyukád parázs tekintettel bámult rád, elég jóságos vagy-e a véreddel.
Én elég szerencsétlen körülmények között születtem. Egy budapesti kórházban, télen. Nem volt elég hely, Anya egy átjáróban feküdt, összetört szemüvegét napokig a markában szorongatva, a plafonról omlott rá a vakolat. Látogatni nem lehetett, mert influenzajárvány volt. Engem meg a többi újszülöttet minden nap „etetésidőben” kis kocsira pakoltak, sorban, mint a kenyereket, betoltak az anyákhoz, majd evést követően visszavittek.
A kisgyerek, amikor az adventi reggeleken kilépett a templomajtón, azt látta, hogy a szertartás idején kialudtak a csillagok, világosság fogadta, meg utcán járó emberek. Akár büszke is lehetett magára, hogy míg mások semmitmondó hétköznapra ébredtek, ő már egy lépéssel közelebb került a nagy ünnephez. Ahhoz az ünnephez, amelynek éjszakáján rejtelmes körülmények között karácsonyfát hoz a Jézuska, ő pedig a türelmetlenül várt virradatkor gyönyörködhet a csillogásban.
Anyámék nem sejthették, hogy rettegni fogok a sötétben. Amikor növényi indákat imitáló faragott falapokból készült lámpát tettek a hálószobánkba, csak az volt a cél, hogy úgy világítson, hogy félhomály maradjon. Hogy ne teljesen vaksin kelljen elvégezni éjjelente a kisbaba melletti halaszthatatlan teendőket. Aztán hamar felismerték, jobb, ha hosszú évekig minden éjszakánkat bevilágítja az a lámpa. Hogy ne törjenek rám a rémek, amelyek a mai napig ott neszeznek körülöttem, ha teljes sötétség támad.
Kapory Oszkár, amikor betöltötte a negyvenhármat, úgy döntött, hogy olyan lesz, mint mindenki. A kezeit vizslatva jutott eszébe az ötlet. Ekkorra mindkét tenyerét teljesen átszínezte kedvenc étele: a savanyított lila káposzta. „Higgyem azt, hogy csak kettő kezem lehet? Erről a kettőről is alig tudom megmondani a különbséget!”
Rettenetes időket élünk. Amint meghal valamilyen híres ember, a Facebookon elszabadul a pokol: hirtelen mindenki szükségesnek érzi megmutatni, micsoda gyászt érez ő. O, wait a minute: nem a gyászát mutatja, hanem a gyásza álarcát. Sőt, még azt sem: jóval inkább önmagát.
Ha az osztálytársamra gondolok, elsőre az jut róla eszembe, hogy nagyon szép, arisztokratikus anyukája volt. Másodikosok voltunk, az anyuka féltő-óvó szeretettel vette körül a kisfiút, aki tengerésznek öltözött farsangon. Aztán mi alsó tagozatban képeslapokat cserélgettünk, és Petitől mindig szép lapokat kaptam, szépen megírva. Udvarias nyelven, amely az 1980-as években kiveszni látszott.
Nyugalmat, csendet palackoztam. Fügéről fügére. A hatalmas fazekat majdnem csordultig vágtam a mézédes gyümölcshússal. Néztem, ahogy az anyag először felrottyan, középen el nem apadó buborékforrást növeszt és aláveti magát a gázrózsa önző akaratának. A gondosan darabolt gyümölcsök kényelmesen elnyújtóztak, aztán a hirtelen hő hatásának köszönhetően az enyhén cukros nedűben kéjesen szétterülve apró finom darabokra hulltak. Így a tökéletes.
A medve már várt. Ahogy belépünk a les ajtaján, mindenki lázasan veszi elő a mobiltelefonját vagy a fényképezőgépét. Utóbbit egy híres természetfotós kezében pillantom meg. Mellette meghívottaim foglalnak helyet. Nem kell fizetniük a lesért, mert akit én hívok, ingyen nézheti a barna bundásokat, pedig nincs itt semmi részvényem, a nagyvonalúság Medvepásztornak köszönhető, aki most is csöndes mosollyal enged előre minden vendéget, ő hátul foglal helyet, és körbenéz, miféle pálinkák maradtak tegnapról, majd mindenkit megkínál.