Múlt este arról beszélgettünk néhányan, hogy a mesterséges intelligencia miként fog beszüremkedni az irodalomba, és ha már beszüremkedik, kinek és mire lesz ez jó. A beszélgetésen egy szerkesztőségi ötletelést gondoltunk tovább, amelynek az volt a kiindulópontja, hogy az interneten fellelhetők olyan programok, amelyek – kellő beállításokat követően – képesek különböző híres költők stílusát is imitálva verset írni. Ki is próbáltuk: meglehetősen pocsék, ragrímes angol nyelvű verset olvashattunk a következő pillanatban, ezt dobta a gép, Edgar Allan Poe stílusában.
Az emberiség már sok mindent kipróbált: klónoztunk élő szervezetet, világra hoztunk lefagyasztott embriót, kimászkálunk a világűrbe, és ki tudja, hány őrültséget próbáltunk ki a tudomány égisze alatt, mígnem eljutottunk ide is, hogy ezután a gépek fognak írni irodalmat helyettünk.
Nem új ez a téma, de eddig sosem gondolkodtam el rajta: úgy tekintettem, hogy egy játék, egy a sok közül, a sok millióból, de ami nem vehető komolyan, merthogy biztos tudásként kezeltem magamban, hogy verset csak ember írhat. Költő. Senki más. Az már csak a véletlen műve, hogy délelőtt a rádióban egy témába vágó műsor futott, ahol, miután egekig dicsérték a mesterséges intelligenciát, az utolsó betelefonáló valami olyasmit idézett, hogy transzcendencia nélkül nincs művészet, ami teljesen érthető (de továbbgondolva, intelligencia sem lehet, intelligencia nélkül pedig kreativitás sem). A válaszadó megnyugtatott: a mesterséges intelligencia fogalma mögött igazából óriási számítási kapacitást kell érteni, ami gyorsabb, pontosabb és hatékonyabb az egyszeri ember ilyetén képességeinél, és a jövőben nagy segítségünkre lesz. Mindenben. Hát legyen.
A témában néhai mesterem, Szőcs Géza írt egy sokat idézett verset, egy Stanislaw Lemtől választott mottóval. A Vers a végtelen programokról így kezdődik: „Amit a kis komputer képes megoldani a nagy program segítségével, azt a nagy komputer is megteheti a kis programmal. Ebből logikusan következik, hogy a végtelenül nagy program önmagától is működhet, mindenfajta komputer nélkül.”
Ebben a gondolatban már a jelenség végét látjuk, Lem víziója esélyes, hogy valósággá váljon. Ha alternatívákat keresünk az apokalipszisre, tán ez a legkézenfekvőbb, feltéve, hogy még idejében valaki nem másképp írja meg a programot.
Frászom van a mesterséges szó hallatán: épp azért, mert legtöbbször valamilyen dehumanizáló erő lappang mögötte, még a leghétköznapibb szókapcsolatokban is, például mesterséges tó, mesterséges megtermékenyítés, mesterséges lélegeztetés stb.
Bármilyen furcsa, a mesterséges épp abban az egy esetben fogadható el, ami az alkotással függ össze, bár a műalkotások tekintetében csak technikai értelemben beszélhetünk mesterségességről, egyébként teremtésnek nevezzük a művészi értelemben létrehozott művet. Szóval, mit is akar a mesterséges intelligencia tőlem?
Tovább olvasom a verset: „Szerelmünk alatt van egy másik, / a program alatt: / egy másik program / a szörnyekben egy másik szörny él, / a jog alatt egy mélyebb jog van – // búvópatak az életünkön / átvilágító csillagokban: // szerelmünk alatt van egy másik.” […] és a vers vége: „Egyszer majd te is belekóstolsz / a borban úszó mélyebb borba // E VERS ALATT IS VAN EGY MÁSIK // és beleolvadsz, velem együtt / a végtelen nagy programokba.” Nos, ilyet fog írni vajon a versíró program, ha elkészül a magyar nyelvű változata? Még technikai értelemben sem hinném, habár ez a vers is, mint minden szöveg, valami furcsa kombinatorika eredménye, az összes lehetséges szöveg közül egy… De bármekkora számítási kapacitásra lesz is képes a szegény mesterséges intelligencia, nem hiszem, hogy egyhamar ilyeneket dobna elénk. A teremtőerő mindig túlmutat az adatbázison.
Végül abban nyugodtam meg, hogy ifjabb beszélgetőtársam megkérdezte, mennyire etikus dolog ez, szabad-e ilyet? Nem akartam irodalomelméleti vitába bocsátkozni, de tényleg megnyugtató volt, hogy van még utánunk egy generáció, amelyiknek van morális értékrendje, vagyis egyelőre nem veszett el semmi…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 12-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.