Múlt este arról beszélgettünk néhányan, hogy a mesterséges intelligencia miként fog beszüremkedni az irodalomba, és ha már beszüremkedik, kinek és mire lesz ez jó. A beszélgetésen egy szerkesztőségi ötletelést gondoltunk tovább, amelynek az volt a kiindulópontja, hogy az interneten fellelhetők olyan programok, amelyek – kellő beállításokat követően – képesek különböző híres költők stílusát is imitálva verset írni. Ki is próbáltuk: meglehetősen pocsék, ragrímes angol nyelvű verset olvashattunk a következő pillanatban, ezt dobta a gép, Edgar Allan Poe stílusában.
Az emberiség már sok mindent kipróbált: klónoztunk élő szervezetet, világra hoztunk lefagyasztott embriót, kimászkálunk a világűrbe, és ki tudja, hány őrültséget próbáltunk ki a tudomány égisze alatt, mígnem eljutottunk ide is, hogy ezután a gépek fognak írni irodalmat helyettünk.
Nem új ez a téma, de eddig sosem gondolkodtam el rajta: úgy tekintettem, hogy egy játék, egy a sok közül, a sok millióból, de ami nem vehető komolyan, merthogy biztos tudásként kezeltem magamban, hogy verset csak ember írhat. Költő. Senki más. Az már csak a véletlen műve, hogy délelőtt a rádióban egy témába vágó műsor futott, ahol, miután egekig dicsérték a mesterséges intelligenciát, az utolsó betelefonáló valami olyasmit idézett, hogy transzcendencia nélkül nincs művészet, ami teljesen érthető (de továbbgondolva, intelligencia sem lehet, intelligencia nélkül pedig kreativitás sem). A válaszadó megnyugtatott: a mesterséges intelligencia fogalma mögött igazából óriási számítási kapacitást kell érteni, ami gyorsabb, pontosabb és hatékonyabb az egyszeri ember ilyetén képességeinél, és a jövőben nagy segítségünkre lesz. Mindenben. Hát legyen.
A témában néhai mesterem, Szőcs Géza írt egy sokat idézett verset, egy Stanislaw Lemtől választott mottóval. A Vers a végtelen programokról így kezdődik: „Amit a kis komputer képes megoldani a nagy program segítségével, azt a nagy komputer is megteheti a kis programmal. Ebből logikusan következik, hogy a végtelenül nagy program önmagától is működhet, mindenfajta komputer nélkül.”
Ebben a gondolatban már a jelenség végét látjuk, Lem víziója esélyes, hogy valósággá váljon. Ha alternatívákat keresünk az apokalipszisre, tán ez a legkézenfekvőbb, feltéve, hogy még idejében valaki nem másképp írja meg a programot.
Frászom van a mesterséges szó hallatán: épp azért, mert legtöbbször valamilyen dehumanizáló erő lappang mögötte, még a leghétköznapibb szókapcsolatokban is, például mesterséges tó, mesterséges megtermékenyítés, mesterséges lélegeztetés stb.
Bármilyen furcsa, a mesterséges épp abban az egy esetben fogadható el, ami az alkotással függ össze, bár a műalkotások tekintetében csak technikai értelemben beszélhetünk mesterségességről, egyébként teremtésnek nevezzük a művészi értelemben létrehozott művet. Szóval, mit is akar a mesterséges intelligencia tőlem?
Tovább olvasom a verset: „Szerelmünk alatt van egy másik, / a program alatt: / egy másik program / a szörnyekben egy másik szörny él, / a jog alatt egy mélyebb jog van – // búvópatak az életünkön / átvilágító csillagokban: // szerelmünk alatt van egy másik.” […] és a vers vége: „Egyszer majd te is belekóstolsz / a borban úszó mélyebb borba // E VERS ALATT IS VAN EGY MÁSIK // és beleolvadsz, velem együtt / a végtelen nagy programokba.” Nos, ilyet fog írni vajon a versíró program, ha elkészül a magyar nyelvű változata? Még technikai értelemben sem hinném, habár ez a vers is, mint minden szöveg, valami furcsa kombinatorika eredménye, az összes lehetséges szöveg közül egy… De bármekkora számítási kapacitásra lesz is képes a szegény mesterséges intelligencia, nem hiszem, hogy egyhamar ilyeneket dobna elénk. A teremtőerő mindig túlmutat az adatbázison.
Végül abban nyugodtam meg, hogy ifjabb beszélgetőtársam megkérdezte, mennyire etikus dolog ez, szabad-e ilyet? Nem akartam irodalomelméleti vitába bocsátkozni, de tényleg megnyugtató volt, hogy van még utánunk egy generáció, amelyiknek van morális értékrendje, vagyis egyelőre nem veszett el semmi…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 12-i számában.)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.