Nem is tudom, hol érdemes kezdenem: még kiskölyökként hallottam ezt a nótát, sok mással együtt, valamiért mégis különösen megfogott, pedig mi közöm is lehetett hétnyolc évesen a betyárokhoz? Az, hogy egy kölyökkori emlék miért is válik fontossá, sok spekulációt megenged, de olykor mégis megmagyarázhatatlan. Volt egy időszak azután, amikor egyre kevesebbszer hallottam magyar nótát, így hosszú évtizedekre elcsendesedett bennem ez a szöveg és ez a dallam is, mígnem egyszer, nem is olyan régen, valamiért eszembe jutott. Aztán lázasan keresgélni kezdtem – hisz akkoriban még internet sem volt –, és láss csodát, belebotlok régi és újabb hangfelvételekbe, s ami az igazi meglepetés, hogy ez bizony egy Czóbel Minka-vers. Egy nagy vers ráadásul. Nem kisebbítve ezzel persze a dalszövegszerzők munkásságát, mégiscsak felkapja a fejét az ember: ez a név ismerős, még ha nem is túl gyakran találkozunk vele, annyi csak dereng, hogy a huszadik század eleji költők között kell keresgélnünk ezt a nevet, valahol Reviczky, Justh Zsigmond és Ady környékén.
Czóbel Minka 1855 és 1947 között élt, majdnem kilencvenkét évesen halt meg, nagybirtokos család gyermeke. Pályája nemcsak időben metszi Ady és a nyugatosok életét, hanem életútban, érdeklődésben és irodalmi ízlésben is. Talán ő fordított először magyarra Verlaineverseket, de fordított magyarról németre és angolra is, Madách Tragédiáját és Petőfi verseit. A századelőn az elsők között ő merészelt szabadverseket írni, ahogy ő maga is nevezte: rhytmicus prózát. Nagy műveltségű, több nyelven beszélő és verselő költőnk volt, akivel méltatlanul bánt az irodalomszakma és az utókor is.
„Czóbel Minka pedig túlélte kortársait, túlélte utódait, túlélte utódainak utódait, és vénséges vénen úgy múlt el, hogy szinte már senki sem tudott arról a hajdani lobogó leányról, aki magyarul, franciául, angolul, németül verselt, magyar klasszikusokat fordított nyugati nyelvekre, nyugati moderneket fordított magyarra, először szólalt meg magyarul a franciás dekadencia hangján, szinte előzmények nélkül elkezdett magyar szabadverseket írni. Helye a klasszikusaink között volna – és már életében ismeretlenné öregedett. A mi nagyon igazságtalan kritikánk és igazságot nehezen tevő irodalomtörténetünk is kevés jelentékeny költővel volt oly méltánytalan, mint Czóbel Minkával” – olvashatjuk róla a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán. Gazdag, izgalmas és érdekes életmű maradt utána, számomra különösen érdekesek az 1914-ben megjelent versei – ekkor már Ady Új versei után vagyunk –, de az ezt megelőző időszak szövegei között is találunk igazi műremekeket, mint például a szóban forgó betyárnótát is.
A Száz szál gyertyát című brillírje, mint kiderül, 1903-ban jelent meg először, és mivel szerzőnket a dekadensek közé szokás sorolni, e szöveg nem e tekintetben meglepő. A letűnő világ gyönyörű balladája viszont mégsem zsánerkép, hanem egy mély empátiával átélt élethelyzet, és minden dekadenciája ellenére valamiféle előremutató optimizmust hordoz. Talán nótaként is épp ezért tudott annyira népszerűvé válni: a fokosát forgató ősz betyár ünnepi vacsorája jövőt ígér, annak a társadalmi rétegnek – sőt, rétegeknek – az újra feltámadását, amelynek történelmi hivatásában a szerző hinni tud. Ez az ígéret állandó: hiszen amíg éneklik, hallgatják ezt a szöveget, addig megvan a maga éltető közönsége, vagyis még létezik az az értékvilág, amelyért Czóbel Minka kiállt, és amely az 1848-as szabadságtörekvésekkel is összefüggésbe hozható.
A betyárvilággal egy történelmi korszak is búcsúzik, de szellemisége és törekvései újraélhetők maradnak, sugallva, hogy a legyőzöttség és minden történelmi kudarc múló állapot. A dal zeneszerzője egyébként Fráter Loránd, aki a szerző kortársaként katonaként is részt vett a századforduló magyar társadalmának életében.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 12-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.