A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Egy nyári estén találtunk aztán rá a nádasban. Két deres csikót hajtottunk hazafelé, Andrej a pénzt babrálta, leszámolta újra meg újra, grimaszolt, a zsebébe gyűrte. Fenének néz így, gondoltam, olyan puhán jár az a két csikó, mint a köd a láp fölött.
– Büdös van – mondta aztán.
A fiú arccal lefelé feküdt a sárban a nőszirom között, a torkunkon kúszott le a bűze. Ahogy megfordítottuk, felkavarogtak belőle a bogarak, de ennek az embernek akkor már nem volt se gyomra, se mája, csak egy rothadó lyuk volt benne.
Fel akartuk rakni az egyik csikóra, de a ló prüszkölt és hőkölt. A szürkület már a hegyek oldalát nyaldosta. Pokrócba forgattam és a vállamon vittem haza a fiút, otthon kiterítettem az udvarra, a fekete Lujza meg az ablakból pislogott le rám.
– Mit akar a bűnevővel? – kérdezte.
Később bementem hozzá, az ágyon ült és a boszorkányos haját fésülte.
– Le kéne jegelni – mondta komoran. – Nem gondolhatja, hogy az éjszaka elkezdek még halottat is mosni.
Leguggoltam elé és lehúztam a lábáról a gyöngyös papucsot. Dacosan rugdosódott, csontos, szűk kis mellkasa hullámzott, mint a tenyérben vergődő madárnak. Remegve hagyta, hogy a számba vegyem a lábujjait.
Másnap reggel felravatalozták a fiút. Sokáig nem lehetett várni, szaga volt már, meg ott volt a lyuk is, nem akaródzott álló nap belebámulni senkinek. Lujza kitalálta, hogy virágot kell ültetni a fiú gyomrába, és délutánra már kókadtan bólogatott kifelé a koporsóból a nőszirom.
Estére tettük földbe a fiút. A pap nem akarta temetni, busa szemöldöke alól kicsillant a megvetése, miközben a fohászt mormolta. Könnyű volt visszatalálni a hanthoz a kerítés mentén, néha elvetődtünk arra, a talaj meg évről évre csak süppedt a fiú fölött, embernyi teknőt alkotva.
– Nem is szentelt föld már ez – morogta Andrej, és elkámpicsorodva rugdosta a göröngyöket.
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.