Fehér Csenge: A lyuk

2021. január 09., 02:35
Kuti Dénes: Sírhant (olaj, vászon, 120 × 100 cm, 1983)

A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.

Egy nyári estén találtunk aztán rá a nádasban. Két deres csikót hajtottunk hazafelé, Andrej a pénzt babrálta, leszámolta újra meg újra, grimaszolt, a zsebébe gyűrte. Fenének néz így, gondoltam, olyan puhán jár az a két csikó, mint a köd a láp fölött.

– Büdös van – mondta aztán.

A fiú arccal lefelé feküdt a sárban a nőszirom között, a torkunkon kúszott le a bűze. Ahogy megfordítottuk, felkavarogtak belőle a bogarak, de ennek az embernek akkor már nem volt se gyomra, se mája, csak egy rothadó lyuk volt benne.

Fel akartuk rakni az egyik csikóra, de a ló prüszkölt és hőkölt. A szürkület már a hegyek oldalát nyaldosta. Pokrócba forgattam és a vállamon vittem haza a fiút, otthon kiterítettem az udvarra, a fekete Lujza meg az ablakból pislogott le rám.

– Mit akar a bűnevővel? – kérdezte.

Később bementem hozzá, az ágyon ült és a boszorkányos haját fésülte.

– Le kéne jegelni – mondta komoran. – Nem gondolhatja, hogy az éjszaka elkezdek még halottat is mosni.

Leguggoltam elé és lehúztam a lábáról a gyöngyös papucsot. Dacosan rugdosódott, csontos, szűk kis mellkasa hullámzott, mint a tenyérben vergődő madárnak. Remegve hagyta, hogy a számba vegyem a lábujjait.

Másnap reggel felravatalozták a fiút. Sokáig nem lehetett várni, szaga volt már, meg ott volt a lyuk is, nem akaródzott álló nap belebámulni senkinek. Lujza kitalálta, hogy virágot kell ültetni a fiú gyomrába, és délutánra már kókadtan bólogatott kifelé a koporsóból a nőszirom.

Estére tettük földbe a fiút. A pap nem akarta temetni, busa szemöldöke alól kicsillant a megvetése, miközben a fohászt mormolta. Könnyű volt visszatalálni a hanthoz a kerítés mentén, néha elvetődtünk arra, a talaj meg évről évre csak süppedt a fiú fölött, embernyi teknőt alkotva.

– Nem is szentelt föld már ez – morogta Andrej, és elkámpicsorodva rugdosta a göröngyöket.