A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Egy nyári estén találtunk aztán rá a nádasban. Két deres csikót hajtottunk hazafelé, Andrej a pénzt babrálta, leszámolta újra meg újra, grimaszolt, a zsebébe gyűrte. Fenének néz így, gondoltam, olyan puhán jár az a két csikó, mint a köd a láp fölött.
– Büdös van – mondta aztán.
A fiú arccal lefelé feküdt a sárban a nőszirom között, a torkunkon kúszott le a bűze. Ahogy megfordítottuk, felkavarogtak belőle a bogarak, de ennek az embernek akkor már nem volt se gyomra, se mája, csak egy rothadó lyuk volt benne.
Fel akartuk rakni az egyik csikóra, de a ló prüszkölt és hőkölt. A szürkület már a hegyek oldalát nyaldosta. Pokrócba forgattam és a vállamon vittem haza a fiút, otthon kiterítettem az udvarra, a fekete Lujza meg az ablakból pislogott le rám.
– Mit akar a bűnevővel? – kérdezte.
Később bementem hozzá, az ágyon ült és a boszorkányos haját fésülte.
– Le kéne jegelni – mondta komoran. – Nem gondolhatja, hogy az éjszaka elkezdek még halottat is mosni.
Leguggoltam elé és lehúztam a lábáról a gyöngyös papucsot. Dacosan rugdosódott, csontos, szűk kis mellkasa hullámzott, mint a tenyérben vergődő madárnak. Remegve hagyta, hogy a számba vegyem a lábujjait.
Másnap reggel felravatalozták a fiút. Sokáig nem lehetett várni, szaga volt már, meg ott volt a lyuk is, nem akaródzott álló nap belebámulni senkinek. Lujza kitalálta, hogy virágot kell ültetni a fiú gyomrába, és délutánra már kókadtan bólogatott kifelé a koporsóból a nőszirom.
Estére tettük földbe a fiút. A pap nem akarta temetni, busa szemöldöke alól kicsillant a megvetése, miközben a fohászt mormolta. Könnyű volt visszatalálni a hanthoz a kerítés mentén, néha elvetődtünk arra, a talaj meg évről évre csak süppedt a fiú fölött, embernyi teknőt alkotva.
– Nem is szentelt föld már ez – morogta Andrej, és elkámpicsorodva rugdosta a göröngyöket.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.