A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Egy nyári estén találtunk aztán rá a nádasban. Két deres csikót hajtottunk hazafelé, Andrej a pénzt babrálta, leszámolta újra meg újra, grimaszolt, a zsebébe gyűrte. Fenének néz így, gondoltam, olyan puhán jár az a két csikó, mint a köd a láp fölött.
– Büdös van – mondta aztán.
A fiú arccal lefelé feküdt a sárban a nőszirom között, a torkunkon kúszott le a bűze. Ahogy megfordítottuk, felkavarogtak belőle a bogarak, de ennek az embernek akkor már nem volt se gyomra, se mája, csak egy rothadó lyuk volt benne.
Fel akartuk rakni az egyik csikóra, de a ló prüszkölt és hőkölt. A szürkület már a hegyek oldalát nyaldosta. Pokrócba forgattam és a vállamon vittem haza a fiút, otthon kiterítettem az udvarra, a fekete Lujza meg az ablakból pislogott le rám.
– Mit akar a bűnevővel? – kérdezte.
Később bementem hozzá, az ágyon ült és a boszorkányos haját fésülte.
– Le kéne jegelni – mondta komoran. – Nem gondolhatja, hogy az éjszaka elkezdek még halottat is mosni.
Leguggoltam elé és lehúztam a lábáról a gyöngyös papucsot. Dacosan rugdosódott, csontos, szűk kis mellkasa hullámzott, mint a tenyérben vergődő madárnak. Remegve hagyta, hogy a számba vegyem a lábujjait.
Másnap reggel felravatalozták a fiút. Sokáig nem lehetett várni, szaga volt már, meg ott volt a lyuk is, nem akaródzott álló nap belebámulni senkinek. Lujza kitalálta, hogy virágot kell ültetni a fiú gyomrába, és délutánra már kókadtan bólogatott kifelé a koporsóból a nőszirom.
Estére tettük földbe a fiút. A pap nem akarta temetni, busa szemöldöke alól kicsillant a megvetése, miközben a fohászt mormolta. Könnyű volt visszatalálni a hanthoz a kerítés mentén, néha elvetődtünk arra, a talaj meg évről évre csak süppedt a fiú fölött, embernyi teknőt alkotva.
– Nem is szentelt föld már ez – morogta Andrej, és elkámpicsorodva rugdosta a göröngyöket.
Valamikor régen, nagyon régen, amikor a madari erdőben még hatalmas medvék kószáltak, és Farkasdpusztán annyi volt a farkas, mint manapság a bárány, élt a messzi kis Perbetén egy szegény ember meg a felesége. Nem volt ezeknek az égvilágon semmijük a kis vityillón meg két nyiszlett, göcsörtös szederfájukon kívül, de azokon aztán olyan édes, fekete gyümölcs termett, hogy még a köbölkúti rigók is odajártak szedrezni.
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.